Melyiket lehet nehezebb megtanulni külföldiként, a magyart vagy a füttynyelvet? A kérdéssel feltehetően nem sokan szembesülnek életükben, akad viszont, aki kénytelen volt mindkettővel meggyürkőzni. A Napszállta kedvéért tanult meg magyarul Vlad Ivanov, amint arról másfél éve lapunknak is beszélt, A hegyek szigete (La Gomera) című akció-neo-noir forgatása során pedig már a Kanári-szigeteken használt speciális fütyülést kellett elsajátítania. Ősszel járt Magyarországon, akkor beszélgettünk vele a február végén mozikba került alkotásról. (Ami, ahogy a többi film is, a koronavírus miatt mozikban jelenleg nem látható.)
Családi vita a konyhaasztal mellett, küszködés a mindennapi túlélésért, szembesülés a rohadó egészségüggyel és állami korrupcióval: a román újhullám filmjei jellemzően a hétköznapok drámáit mutatják meg nekünk. Sorolhatjuk a fontos alkotókat is Cristian Mungiu-tól (4 hónap, 3 hét, 2 nap; Érettségi) Radu Munteanon át (Jelszó: A papír kékre vált; Ünnepek után) Radu Jude-ig (Mindenki a mennybe megy; Bánom is én, ha elítél az utókor), egyaránt iskolateremtő alkotókról van szó. Közéjük tartozik Corneliu Porumboiu is, aki zseniális humorral beszélt a román forradalom hatásáról, utólagos értékeléséről a 2006-os Forradalmárok (Volt-e vagy sem?) című filmben.
Aztán jött az egyik legemlékezetesebb darab, a 2009-es Rendészet, nyelvészet, amivel szintén remekül lehet illusztrálni a kortárs román drámát. A kisrealista film hőse rendőr, akit főnöke három füvező fiatalra állít rá, őket követi naphosszat, olyan nevetséges igyekezettel, ahogy a kommunizmusban az ügynökök figyelték, miről pusmognak a megfigyelt személyek egy bokor tövében. Hosszan kitartott képeken figyelhetjük, amint egyik utca végétől a másikig tempózik utánuk, a legjobban lázba pedig akkor jön, amikor elhagyják a terepet, és odaszaladhat felszedni a csikkeiket. Kétségei persze vannak mindezzel kapcsolatban, és ő is úgy érzi, csak átlagos kamaszokról van szó, akiknek az életét nem kéne néhány cigi miatt tönkretenni. Erről viszont nem tudja meggyőzni az ügyészt, és parancsnokát sem.
A Rendészet, nyelvészet morális válsága nem sokban különbözik a kommunizmus alatt megismertektől, ahogy az utcakép, a munkahely, az emberek sem. Azon sem csodálkoznánk épp, ha egymást elvtársnak szólítanák, miközben a parancsnok azt kérdezi beosztottjától: talán ő kényszerítette füvezésre a kölyköt? Hiszen a fiú már két társának adott, és még ki tudja, kinek fog!
Porumboiu drámájának kiemelkedő pontja pedig a vége volt, mikor feltűnt Vlad Ivanov parancsnoka, aki egy értelmező szótár felhasználásával győzte meg beosztottját: márpedig itt rajtaütés lesz. Olyan is csak egy kortárs román filmben történhet meg, hogy a film csúcspontját egy szótár fel-alá lapozgatása, és a lelkiismeret, erkölcs, rendőrség szavak értelmezése jelenti. Persze, mindez csak eszköz volt, a módszer sokkal általánosabb: megalázó beszélgetésekben benntartani, kifárasztani az alárendelt személyt, míg az végül bármibe belemegy, csak hagyják már őt békén. A parancsnok álláspontját egyébként érdemes idézni, remek képet ad napjaink önfelmentő szólamairól is. – Szóval ez az erkölcsi törvény valami homályos dolog és magánügy – mondja azt követően, hogy a szótár nem definiálja egyértelműen, mit is jelenthez ez. Persze, ha épp a Kant-féle kategorikus imperatívuszról, azaz legfőbb erkölcsi parancsról találnak szócikket, a parancsnok azt is ki tudná magyarázni. – A lelkiismeret valami, ami meggátol abban, hogy valami rosszat tegyek – halljuk Cristit. – Vagyis valami, amiről te sem tudod, mi az – válaszolja Anghelache.
Bár ez elsőre nem egyértelmű, és A hegyek szigetéről szóló cikkek nem is hangsúlyozzák igazán, de az új film egyszerre lesz a Rendészet, nyelvészet ellenpontja és bizonyos értelemben folytatása. Nemcsak azért, mert mindkettőben rendőrök vannak, illetve drogügyek kerülnek felszínre. A 2009-es filmben Ivanov karakterét Anghelachénak hívták, bár a szereplők inkább csak főnökként, vagy parancsnokként hivatkoztak rá. A keresztnevéről még ennyit sem lehetett tudni. Akkor a „jó zsaru” Cristi volt, az ő néma őrlődését követtük, míg parancsnoka gyakorlatilag bármiféle kétely nélkül győzködte őt, hogy igenis elő kell venni a kiskamaszt pár füves cigiért. A hegyek szigete főszereplője Vlad Ivanov, a filmben csak Cristiként emlegetik. Kifejezetten hallgatag, a ranglétra alacsony fokán lévő ember, akit főnöke (ezúttal egy nő) éppúgy rángat, mint a Rendészet hősét. Sodródik egyik helyzetből a másikba, miközben egy drogkereskedőt igyekszik kihozni a börtönből, közben kedvet kapva a femme fatale megmentéséhez is.
Utóbbi hölgy lesz az, aki „leleplezi” hősünket, amikor a bemutatkozáskor Cristi Anghelachénak szólítja őt. Ez a Cristi pedig egy olyan bűnözőt, Nagy Zsoltot igyekszik kihozni, akit annak idején, Déván füvezésen kaptak két barátjával. Nagy a bátyjára vallott, aki aztán a börtönben öngyilkosságot követett el. Érezhetően a történet mozgatórugója, hogy Cristit emiatt lelkiismeret-furdalás gyötri. A Rendészet, nyelvészet füvező kamaszától is azt várták, hogy árulja be a bátyját, az ottani Cristi viszont úgy vélte, ezt nem fogja megtenni. Viszont azt a füves fiatalt akkor Victornak hívták, és a sztori sem Déván játszódott, a filmet Vászlón forgatták. Vicces adalék, hogy utóbb kiderült: a házban, ahol a film szerint az egyik kamasz lakott, valóban egy drogdíler élte életét. Ráadásul a neve is éppúgy Victor volt, Victor Bogdan, őt 2014-ben ítélték letöltendő börtönbüntetésre.
Tehát A hegyek szigete úgy viszi tovább a korábbi szálat, hogy közben meg is különbözteti egymástól a két Anghelachét, ami baj. Izgalmasabb lenne egyértelműen felvállalni, hogy ez ugyanaz az ember, aki az átéltek hatására gyakorlatilag teljesen kifordult magából. A hegyek szigete ugyanakkor ezt a kérdést a periférián kezeli, és elsősorban az akcióra koncentrál. Így gyakorlatilag nem lesz több egy sablonos, helyenként egzotikus, művészfilmesen fejezetszerű zsánerfilmnél, ahol Cristin túl mindenki papírmasé-karakter, de ő sem túl összetett azért. A hegyek szigete készítése során Porumboiu-t láthatóan erősen motiválta, hogy valami teljesen mást készítsen, mint amit a román filmtől megszokhattunk.
Ivanov persze nem bánja a változtatást, a skatulyákat nem igazán kedveli. – Valóban sokat változtatott Porumboiu a korábbi munkáihoz képest. A minimalista stílusa helyett közelített az akciófilmes beszédmódhoz, ahogy a szereplői is onnan vannak: bűnözők, rosszfiúk, femme fatale. Korábban a hosszú beállítások, minimalista elbeszélésmód volt inkább jellemző. Azt hiszem, általában is akarnak változtatni a román filmesek, és erre szükség van. A nemzetközi térben, fesztiválokon és máshol behelyezte ebbe a skatulyába a román filmet, és szükséges is egy kicsit kilépni – mondta lapunknak. Hasonló kísérletre példa lehet egyébként Adina Pintilie Arany Medve-díjas filmje, a kísérletező kedvű Ne érints meg, amit provokatív ereje miatt legalább annyian utáltak, mint szerettek. Ennek kapcsán Ivanov még azt mondta nekünk '18-ban: nem az számít, hogy egy film mennyire provokatív, hanem hogy képes-e megérinteni a nézőt, őt pedig a Pintilie-film képes volt.
Vlad Ivanov: A Napszállta kedvéért megtanultam magyarul | Magyar HangA hegyek szigetében egyébként némiképp hasonló karaktert hoz Ivanov, mint a Kenyeres Bálint-féle Tegnapban. Ott szintén a film nagy részében kiismerhetetlen, rejtélyes figura volt, aki nyomozgatott, kutatta a múltját, de nem lehettünk biztosak benne, ki is ő valójában. A filmsztár egyébként kedveli is ezt a fajta karaktert. – A többi szereplő jóval többet játszik, míg én a szerepem szerint kicsit titokzatosabb maradok, szűkszavúbb, nem sokat adok ki abból, ami bennem van – mesélte. Viszont azért szívesen vállalna egy-egy meglepőbb szerepet is, vállalna például romantikus vígjátékot is. – Jó volna többször szembemenni azzal, amit a nézők várnak tőlem – mondta.
Az új Porumboiu-film érdekesebb részei közé tartozik az is, ahogy a folyamatos lehallgatás tényével játszik. Míg a Rendészet-ben ez leginkább személyes követést jelentett, itt kamerás megfigyelést, amolyan kémfilmes jelleggel. Lehetett volna erről is izgalmasabb állításokat tenni, főleg az okostelefonok korában, de a film inkább az akciós szórakoztatás eszközeként használta ezt. Azért így is kíváncsiak lettünk rá, az 1969-es születésű Ivanovnak milyen emlékei vannak erről, illetve a kommunista Romániáról. Mennyire kellett szembesülnie tizenévesen az önkényuralommal? – Érdekes volt ráismerni a dolgokra. Gyerekként a nehézségek, a rossz dolgok kicsit más fénytörést kaptak, annyira nem tűntek fenyegetőnek és olyannak, ami valahogy másként is lehetne. Árnyékban maradtak – mesélte. Kérdésünkre, hogy a nyolcvanas évek végén esetleg járt-e az akkori tüntetésekre, azt válaszolta: – Nem, akkor épp szolgálatot teljesítettem akkor, be voltam sorozva. És hogy milyen volt? Túljutott rajta, örült, hogy élve.
Egyébként, visszatérve cikkünk elejére: a magyart nehezebb volt megtanulnia, mint a füttynyelvet. – A kollégája is pont erre volt kíváncsi – mondta nevetve, feltehetőleg a Film.hu újságírójára gondolva – De a magyar azért összetettebb. A füttynyelvet elég régóta használják Gomerán, a Kanári-szigeteken belül. Amúgy spanyolul beszélnek itt. A nagy távolságokat leküzdendő fejlesztették ki, és már iskolákban is tanítják – tette még hozzá.
És valóban így van: a mély hasadékok, égbe nyúló hegyek miatt a sziget ősi nyelve ez, három és fél kilométerre is elhallatszik a jelzés, és gyakorlatilag hasonló nyelv, mint a morze, teljes mondatokat lehet összerakni vele. A Silbo Gomero, vagy el silbo nevű nyelv létezett már a római időkben is, mára viszont a kihalás szélére jutott, ezért is rendelték el kötelező oktatását a helyi iskolákban. Ismertségének jót tehet az új Porumboiu-film, ami egyébként szintén úgy van a füttynyelvvel, mint mondjuk a megfigyeléssel vagy a kikerülhetetlenül feltámadó lelkiismerettel: ügyesen használhatna, de csak zsánerfilmes kellékként kezeli. Pedig Porumboiu filmjeinek izgalmas és régi témája, hogyan beszélünk el egymás mellett a XXI. században. Kár a művészfilmes izgalmakat feláldozni annak oltárán, hogy direkt valami nagyon mást csináljunk, mint amiről a kortárs román mozgóképet ismerik.
