Tizenhat éve, a magyar premierjén láttam először Mel Gibson filmjét, A passiót. Amikor kijöttem a teremből, sírás fojtogatott, és alig bírtam megszólalni. Pedig igen magabiztosnak kellett volna mutatkoznom, hiszen tulajdonképpen randevún voltam. Abban az időben mindenki ezt a filmet várta, és én azzal próbáltam lenyűgözni az aktuális randevúpartnert, hogy én még ennek a nagyon várt filmnek a premiervetítésére is tudtam belépőt szerezni. A lányt viszont nem érintette meg annyira az alkotás, számára az „egynek elmegy” kategóriába esett a mű. Ekkor már tudtam, hogy nem ő lesz a nagy ő.
Azóta minden évben megnéztem A passiót a húsvét előtti nagyhéten, így volt ez idén is, immár a nagy Ő-től született két gyerekem karanténtársaságában. Folyamatosan kellett magyaráznom ugyan, de a két kisgyerek is át tudta élni az örök történetet, az evangéliumot. A megtekintését kisiskolás kortól ajánlom, de csak szülői felügyelet mellett, a filmnézés közben értelmezve a gyerekek számára a képernyőn látottakat. Ez utóbbira már csak azért is szükség van, mivel a mozit arámi és latin nyelven forgatták, és az alkotók kifejezetten tiltják a szinkronizálást. És milyen jól teszik!
Ez ugyan radikális megoldásnak tűnik, ám az archaikus, eredeti nyelven megszólaló szereplők nagyban segítik a világ legfontosabb történetének átélését. Azt hittem, a gyerekek már az első tíz percben megunják az „óhéber dumát”, ám a képi világ annyira szuggesztív, hogy nem így lett. A látvány a középkori olajfestmények képi világát idézi, a festményszerűségre sokszor rá is játszik Gibson, mintegy képzőművészeti alkotásként kimerevítve egy-egy beállítást: például Pilátus palotájának lépcsőjén az „ecce homo”-jelenet, vagy a szinhedrin bemutatásakor.
A párbeszédek azért is átélhetők, mert azok előadásmódja az ősi nyelv ellenére is a hétköznapi beszédhez nagyon hasonlók, ám nem lépik át a jó ízlés határait, nem válik belőlük egy dogmafilm. A párbeszédek ilyen előadásmódja olyannyira megdöbbentően befogadhatóvá teszi az alkotást, hogy ez esetben nem túlzás azt állítani, tényleg úgy érezheti a néző, mintha valóban ott lenne ő is 33-ban Jeruzsálemben.
Sokan kárhoztatják a filmet a brutalitása miatt, azonban ilyen alapon minden olyan művészeti alkotást kárhoztatni lehetne, amely arra törekszik, hogy az eseményeket a maguk valójában mutassa be. Tudható, hogy Mel Gibson a lehető legnagyobb aprólékossággal igyekezett Krisztus szenvedését úgy bemutatni, ahogy az az evangéliumokban áll. Szakértők – történészek, bibliatudósok, régészek – egész sorával konzultált a forgatókönyv írása közben, hogy mindent úgy vigyen vászonra, ahogy az történhetett.
Megint mások azért bírálják A passiót, mert antiszemitának tartják a művet, és kritikájukat arra alapozzák, hogy a rendező apja korábban tett zsidóellenes kijelentéseket. Magában a filmben azonban nyoma sincs antiszemitizmusnak, és zsidóellenes érzések felkorbácsolására sem alkalmas. Pontosabban, nem A passió megtekintését követően lesz valaki antiszemita. Aki a megtekintés után a zsidókat úgy látja, mint Jézus megfeszítőit, az vélhetően korábban is táplált negatív érzelmeket az Ószövetség népe iránt. Gibson annyira kerülni akarta az antiszemitizmus vádját, hogy végül nem került bele a forgatókönyvben (és nem utolsósorban Máté evangéliumában) szereplő mondat, amelyet a tömeg zúg Pilátusnak: „Vére rajtunk és fiainkon!” (Mt 27.25).
A Jézus Krisztust alakító és a forgatás alatt megannyi – köztük fizikai – megpróbáltatáson keresztülmenő Jim Caviezel katolikus rocksztárrá vált a szerep révén. A passió pedig ma is érvényes, kiállta az idő próbáját, és megrendítő élményt nyújt a hívőknek. Talán a legjobb feldolgozása Jézus szenvedéstörténetének.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/15. számában jelent meg április 9-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/15. számban? Itt megnézheti!
