Több figyelmeztetést olvashat lassan az ember, mikor végignéz egy tinédzsersorozatot, mint ha elszívna néhány doboz cigarettát. Ha az ábrázolt súlyos problémák jelen vannak az életedben, ez a sorozat talán nem neked való – halljuk a 13 okom volt 3. évadának nyitányában, mintha csak tényleg egy a dohányzásról lebeszélni igyekvő cigisdobozt tartanánk a kezünkben. A sorozat fiatal színészei pedig arra biztatnak, hogy ha segítségre van szükségünk, beszéljünk egy megbízható felnőttel, mondjuk, egy iskolai tanácsadóval. Ironikus ez utóbbi annak fényében, hogy az első két évadban központi szerepet játszó iskolai tanácsadó képtelen volt segíteni a kamaszoknak, észrevenni a közelgő tragédiát. Végül megjelenik a felirat: ha krízissel nézünk szembe, keressük fel a széria honlapját. Ami konkrétan úgy is néz ki, mint egy segélyszervezet oldala, alkoholistákat és drogfüggőket segítő szervezeteket is előbb találunk itt, mint bármilyen háttérinfót a 13 okom volt készítéséről vagy színészeiről.
A baj, hogy mindez erősen rajta is hagyja a nyomát a sorozaton. A harmadik évad 2019 második felében jött ki, az első kettő mellett látható jelenleg is a Netflixen. Nagy hájp volt a műsor körül annak indulásakor, az első 13 részt rengetegen nézték meg, szakmai körökből pedig inkább pozitív kritikák érkeztek. Aztán jöttek az aggódó szülők. A fiatalok körében népszerű sorozatok esetében ez persze nem meglepő, már egy-két évtizeddel ezelőtt is be akartak tiltani mindent a Dragon Balltól a Pokemonig. Hát akkor egy olyan kamaszsorozaton hogyne hördülnének fel, ami iskolai bántalmazást, verbális megszégyenítést, kiközösítést, szexuális erőszakot ábrázol?
A 13 okom volttal szembeni ellenérzések pedig végül egyenesen oda vezettek, hogy cenzúrázták a sorozatot. Miközben a teljes első évad (és az annak alapjául szolgáló könyv) arról szólt, hogyan jut el az öngyilkosságig egy fiatal lány, Hannah Baker (Katherine Langford), a végzetes tett bemutatását a Netflix végül kivágta az évadzáró epizódból. Állítólag, mert egészségügyi szakemberek szerint ösztönözhette mindez a fiatalokat a képen látottak utánzására, bár a készítők célja épp ellentétes volt. Brian Yorkey alkotó tavaly ki is fejtette, hogy pontosan azért mutatták meg, mennyire szörnyű és fájdalmas az öngyilkosság, hogy mindenki kedvét elvegyék tőle. A cenzúra így végeredményben sokkal problémásabb lehet ebből a szempontból is. (Na meg az alkotói szabadságot illetően. Azért láthattak már a fiatalok nem egy durva jelenetet ez előtt is, öngyilkosságot éppúgy.)
A nyílt ábrázolásmóddal tehát nem lenne baj. Azzal már inkább, hogy a 13 okom volt egy ezer éves tinédzserelképzelés köré épül, miszerint a halállal meg lehet büntetni azokat, akik rosszat tettek az embernek. A sorozat viszont, dicséretére legyen mondva, fájdalmas pontossággal mutatja be a következményeket: azt, hogy mindez leginkább azokat fogja sújtani, azoknak okozunk mérhetetlen szenvedést, akik szerettek minket. Ellentmondásos lehet az is a Jay Asher regényén alapuló műsorban, hogy bár a cselekedetet a végső kétségbeesés mozgatja, de a főhősnő azért rögzít 13 szalagot, megnevezve egy tucatnyi embert, akiket felelősnek tart a haláláért. E tekintetben érthetőek a viták: a bűntudatkeltés rendkívül visszás lehet, főként, hogy nyilvánvalóan eltérő a bántalmazó hozzájárulása és azé, aki egyszerűen csak a saját problémái miatt nem tudta észrevenni, ami a másikkal történik.
A sorozatot az első évad végén aztán a kritikusok elengedték, a második és harmadik elkészültén már csak értetlenkedni tudtak, a végül bejelentett fináléra, a negyedikre meg aztán végképp nincs szükség sokak szerint. Ha valamire, a harmadikra viszont volt, ez nyilvánvalóvá vált a második cliffhanger-szerű zárlatakor. Annyi elvarratlan szál, annyi traumatizált tinédzser maradt, hogy a történetüket egyszerűen muszáj volt tovább szőni – persze, nyilván direkt ez is volt a cél. Ha valami, akkor a második évad viszont tényleg kifejezetten hosszúra és unalmasra sikerült, az első után láthatólag nem tudtak az alkotók mit kezdeni az egésszel. Így hát nagyjából végigmentek újra az egész sztorin, csak más perspektívákból, továbbá látomásként visszahozva Hannah-t, ami szintén sok kritikára adott okot. Mostanra el is engedték őt.
A harmadik évad dicséretére válik, hogy be tudott hozni egy új, központi karaktert (Ani – Grace Saif), aki a részeket végignarrálja, a tinédzserek életében körbekalauzol minket. Ami már idegesítőbb, ahogy azt műveli, és amit a sorozat fő szervezőelvévé tettek. Fiatal hősnőnk az eddigi főszereplővel, Clay Jensennel (Dylan Minnette) közösen nyomozósdiba fog, miután a korábbi antagonista, az itt egyre bonyolultabb és szerethetőbb karakterré vedlő Bryce (Justin Prentice) brutális gyilkosság áldozatává válik. Egy krimisorozatnak is a dicséretére válnék, ahogy itt mindenki motivációja, lehetséges érintettsége felmerül, hogy persze a végére kiderüljön, a halálra nincs magyarázat, az egész teljesen értelmetlen volt. Mindenesetre a végkifejletig a néző tényleg végig tud száguldani az epizódokon, a binge-watching (a részek egyhuzamban való nézése) itt nagyon is reális, annyira idegesít minket, hogy nem tudjuk, mi történt valójában.
Mióta tavaly kijött az Eufória, nem tudjuk a 13 okom volt sorozatot nem úgy nézni, mint annak fapados verzióját, komolykodó, kevésbé látványos és némileg már korszerűtlen kistestvérét. Van viszont, ami ugyanúgy jellemző lett rá, csak itt egészen setesuta módon: ez a formátum egyszerűen nem bír el az abszolút negatív karakterekkel. Az amerikai filmekből megszokhattuk, hogy a kamaszok világában vannak a naiv pompomlányok, a jófej kiközösítettek, illetve az agresszív és elviselhetetlen focisták, akikkel szemben szurkolhatunk az elnyomott jóknak. Három évad viszont túl sok ahhoz, hogy ezt fenn lehessen tartani, így a 13 okom volt vezekeltetésbe kezdett, és az eddigi utolsó évadra a sztori egyik legösszetettebb karakterévé tette a korábban tragédiák soráért felelős Bryce-t. Lehet ez persze indokolt és szükséges lépés is, hogy kicsit elemelkedjenek az amúgy sem túl reális fekete-fehér ábrázolástól, de nem véletlenül okozhat mindez zavart a szereplőkön túl a nézőben is. Viszont fontos tanulságot mondanak ki közben: az okozott traumákat egyszerűen nem lehet semmissé tenni. Meg kell tanulni együtt élni mindenkinek azzal, amit tett és amit nem vett észre, bármilyen fájdalmas is legyen a folyamat. Ha van valami, aminek bebizonyítása igazán fontos a sorozat esetében, akkor az ez.
Rég készült olyan felkavaró, kamaszokról szóló sorozat, mint az Eufória | Magyar HangViszont mint az elején is említettem, a sorozaton tényleg erősen nyomot hagy a tanácsadás-jelleg, és annyi különféle problémát behoznak, ami már szétfeszíti a történetmesélés kereteit. Fontos persze ábrázolni, hogy mindenki más gondokkal kell megküzdjön, és egy tinédzsertársaságban óhatatlanul felmerülnek az élet legkülönbözőbb bajai. De amikor mindez oktatóvideó-jellegűvé válik, és az egyik részben a szteroid-probléma, a következőben a kitoloncoltatás téma, a harmadikban az abortusz, a negyedikben meg a látens homoszexualitásból fakadó erőszak kerül képbe, az már túltoltnak tűnik. A három évadot végignézve legalábbis mi is kezdhetjük úgy érezni, hogy ez nem egy iskola valójában, hanem – nem csak képletesen vett – börtön, ahol mindenkinek kisebb-nagyobb bűnökkel kell elszámolnia. Izgalmas lenne mindenesetre, ha a készülő negyedik évadba bevennék a koronavírus okozta helyzetet, az iskolák bezáratását. Hogy végül kiderüljön, hiába a sok ütközés és fájdalom, azért a kamaszoknak (is) végeredményben a legnagyobb szükségük egymásra van.
A sorozat elérhető a Netflixen szinkronnal és felirattal is
