Nyolcvanéves lett Pécsi Ildikó, mi pedig ennek alkalmából összeszedtük három – ma már – ritkábban emlegetett, újranézésre érdemes filmjét.
Ha Pécsi Ildikó filmjei kerülnek szóba, a legtöbbeknek elsőként valószínűleg az 1980-as Indul a bakterház ugrik be, így pedig Csámpás Rozi felvágott nyelvű, tenyeres-talpas karaktere. Másodikként esetleg egy kifejezetten korai szerep Az aranyemberből, esetleg még olyan történelmi filmek, mint A koppányi aga testamentuma vagy az Egri csillagok. Ami persze még mindig sokkal jobb, mint ha valaki rögtön a reklámokra vagy a bulvár-szalagcímekre asszociál, esetleg egy másfél évtizeddel ezelőtti epizódszerep a Barátok köztből. A színésznő csütörtökön lett nyolcvanéves, ennek alkalmából pedig most összeszedtük három, ma már kevesebbet emlegetett, de annál minőségibb filmjét. Persze bőven akadnak még, amik ma is jóval több figyelmet érdemelnének.
Legenda a vonaton (1962)
Míg a bő tíz évvel korábbi, Kis Katalin házassága-féle virtigli propagandafilmekben a sztahanovista szellem uralkodott, addig itt a munkások már jóval szívesebben lesték az épület tetejéről a gőzfürdőző nőket. Hogy később aztán a tömött vonaton sztorizgathassanak, szóba hozva mindent az elégtelen munkakörülményektől a reflexszerűen kibukó cigányozáson át egymás önfeledt ugratásáig. Közben ilyeneket mondva: „Két napja járunk utána, mintha ő lenne a Lollobrigida, mégis kimarkolt egy húszast.” A film egyik legemlékezetesebbje a hatvanas évekbeli magyar Vincent Cassel, azaz Sinkovits Imre, de nagyszerű volt Sztankay István vagy Lőte Attila is.
Pécsi Ildikó ekkor huszonkét éves, egy tükör visszfényéből pillantjuk meg, és persze ahogy végigszaladt a színen, azonnal magára vonja a tekintetet. Nyilván rögtön ő is kell minden férfinak, akik nem is értik, mit akar a nő a másik „hencegő majomtól.” Ő meg csak legyint: amaz csak próbál udvarolni, neki ugyan nincs senkije.
A film második felében felbukkanó Pécsi utánozhatatlan bájjal lesz hirtelen központi figurává, a konfliktus kirobbantójává, amit ő hol egy játékos legyintéssel, máskor fáradt beletörődéssel nyugtáz. Mert hát mit is kezdjen a nő ennyi vadember közt?
Rényi Tamás filmje annyira földközeli volt, amennyire csak lehetett, miközben persze – egy-két elejtett kiszólást leszámítva – belesimult a rendszerbe, a Moszkvai Filmfesztiválon díjazták is. De ennek kapcsán idézzünk fel egy beszélgetést Szekfü András interjúkötetéből, az Így filmeztünk-ből. Ha már a Kis Katalin házasságát említettük, hát Máriássy Judittal, akinek egyik legsematikusabb, csepeli kommunista hősöket bemutató forgatókönyve kapcsán Révai József – végtelen cinizmussal persze – azt a kérdést tette fel neki: „Tudom, hogy ez a forgatókönyv nagyon tetszik mindenkinek. Akkor én most megkérdezem, kedves Máriássy elvtársnő, hogy a maga hősei mikor végzik el a szükségletüket. Mert ezek reggel fölkelnek, és amíg le nem fekszenek, állandóan hősök, még vasárnap is.” A Legenda a vonaton idejében még kevésbé várták, hogy mindenki hős legyen, a rendszer elvégre nem ilyesmivel akarta legitimálni magát. A korszakot ismerve ettől még meglepő, hogy a film ma is abszolút nézhető, élvezhető.
Plusz-mínusz egy nap (1973)
A Plusz-mínusz egy napig újabb bő tíz év telt el, Fábri Zoltán filmjét 1973-ban mutatták be. Bodor Ádám két novelláját dolgozta egybe a rendező, az írásokéhoz hasonló súlyos légkört teremtve a filmvásznon is. A főszereplőt, Baradla Viktort háborús bűnökért ítélték el, huszonöt évnyi rabság után pedig visszatér a tett helyszínére. Teszi mindezt társával együtt, ráadásul úgy, mintha csak áldozatként lenne elszámolnivalója azokkal, akik őt tönkretették.
Ehelyett hamar kiderül, hogy ő gyújtotta fel a háború vége előtt a falut, miután a „parancsot teljesítő” embereit kivégezték. Zavarba ejtő film a Plusz-mínusz egy nap, amit nézve elsőre szorítanánk is ennek a szótlan, meggyötört férfinak az igazságáért, hogy aztán annál jobban összezavarodjunk. De csak egy fiatalember akad, aki dühösen nekiront Baradlának és társának, a többiek vagy igyekeznek tudomást sem venni róla, vagy fogalmuk sincs arról, mi történt egykor. Ők élték tovább az életüket, nekik nincs elszámolnivalójuk Baradlával, nem is tudják, milyen egykori tüzet emleget.
Pécsi Ildikó karaktere, Rózsi a férfi utolsó reménye, bár kislány volt még, mikor ő ott élt, s a nővéréhez, Zsófihoz fűzték érzékeny szálak. Ehelyett a lángvörös hajú, önfeledt nő kacérból értetlenbe fordul, mikor Baradla az egykori kutyáról érdeklődik: „jaj, istenem, hát meddig él egy kutya? Maga komolyan azt a kutyát…?” Hogy a feledés mennyire kíméletlen tud lenni, azt Pécsi karaktere tökéletesen megmutatta ebben a ma is csontig hatoló filmdrámában. És irtózzunk végül bármennyire Baradlától, kétségbeesését mégis könnyen átvehetjük, vele együtt kiáltva oda az embereknek: „Itt egy találkozásról van szó! Ki kell beszélnünk valamit! Közös emlékeink vannak!”
És hogy mi az a plusz-mínusz egy nap? A faluban sétálgató fiatal rendőrök beszélik a végén: épp indul haza „az az öreg pofa”, aki „valami szatír volt azelőtt.” Azaz: „nem szatír, szadistát akartam mondani.” Az a bizonyos „öreg pofa” pedig kemény huszonöt évet húzott le, ami 9025 nap. A szökőéveket is számolva: 9031, esetleg plusz-mínusz egy.
Veri az ördög a feleségét (1977)
Ugorjunk megint néhány évet, egészen 1977-ig, amikor is kijött András Ferenc fekete komédiája, a Veri az ördög a feleségét. Joggal panaszolhatjuk, hogy a kádárizmus valóságát az elmúlt harminc évben nem igazán sikerült jól, drámai erővel visszaadni. Ironikus módon erre sokkal inkább képes volt ez az 1977-es film, szatirikus látleletet nyújtva a hetvenes évek világáról. Pedig az elején még azt hihetnénk, itt is csak afféle parasztkomédiáról lesz szó, és azon kell majd nevetnünk, a falusi népek hogyan pörölnek, isszák le magukat és szakadnak bele a mindennapok sodrába. De a lelkes készülődés nem véletlen, érkezik ugyanis Budapestről a nagy hatalmú elvtárs, akitől azt várják, majd segíti az előrejutásukat, munkához és pénzhez juttatva például a család nem túl éles elméjű fiacskáját.
Vetró Géza (a Plusz-mínusz… főszerepében is látott Anatol Constantin) viszont ugyancsak összezavarja őket. A kényes ízlésű és gyomrú pártember ugyanis csak azt szeretné, hogy hagyják nyugton, legszívesebben hátradőlve élvezné a tévében szóló komolyzenét, hetedhét országra szóló lakomát pedig aztán végképp nem kíván. De ők csak tukmálják rá az ízesebbnél ízesebb falatokat, mint afféle rossz gyerekre: hát egy kis leveskét azért igazán meg bír enni… Vetró pedig egy idő után feladja az ellenállást, de hiába, a nagy hangú sürgés-forgástól nem szabadul. A film egyik emlékezetes jelenete, amikor a falu részeges bolondja letámadja és kunyerálni kezd tőle, ő pedig foghegyről oda is vet egy kis alamizsnát. Sokkal jobban kihozza már a nyugalmából, mikor a rémült családfő ott terem, és a kert végéig taszajtja a szerencsétlent.
Pécsi Ildikó karaktere, Kajtár Jolán itt a köztes figura: ismeri jól a falubeliek nyűgét, és azt, hogy mit szeretnének elérni, de tudja már a kimért elvtárs észjárását is, ezt tökéletesen hasznosítva. Ő az, aki felkerült tüsténkedni a nagy ember mellé, hogy aztán kellőképpen idomuljon is, de azért persze nagyokat tud sóhajtozni a tészta mellett Kajtárnéval is (Pásztor Erzsi csodálatosat alakít). Arról már persze Kajtáréknak fogalmuk sem lehet, hogy a tévében szónokoló elvtárs éppolyan irigykedve emlegeti a feleségének, honnan van ezeknek ekkora házuk, miből telik ennyi mindenre. Miközben tőle várják a sorsuk jobbra fordulását, ő a leginkább csak azt szeretné, hogy hagyják békén, hadd üldögéljen el a kertben, és élvezze közben a magaskultúrát. Kölcsönösen nem érti egymást a nehéz húsokhoz, könnyed dalokhoz és kemény munkához szokott falubeli, valamint az ideges természetű, üres közhelyekből szónoklatokat faragó sznob funkcionárius. A vége pedig persze nem lehet más, mint ész nélküli rohanás, mikor leszakad az ég – az elképzelésnél, hogy a tervezettnél esetleg tovább kell ott maradni, Vetró valószínűleg kevés rémítőbbet tud elképzelni abban a pillanatban.
