Ma egy éve, 2019. június 3-án halt meg Térey János. Megkértünk hét őt ismerő, szerető és értő embert, hogy árulják el, melyik (most épp) a kedvenc Térey-versük, és miért. Balajthy Ágnes, Haklik Norbert, Kemény István, Lanczkor Gábor, Nagygéci Kovács József, Sárközy Bence és Szirák Péter gondolataival emlékezünk hajdani alkalmi szerzőnkre.
Balajthy Ágnes: „Akárhányszor elsétálok a Csonkatemplom mellett”
A visszatért föld
Azt nem tudom megmondani, hogy melyik a legkedvesebb Térey-versem, de azt talán igen, hogy (éppen most) melyik Debrecen-versét szeretem a legjobban. A választásom tehát A visszatért földre esett, melyet – ahogy János maga írta róla a Literán – „ez a város táplált és nevelt”. A Tulajdonosi szemléletben megjelenő szöveg a korai Térey-líra egyik remekbe szabott, annak legizgalmasabb vonásait felvillantó darabja. Nyitányában lázadók kis csoportja egy kurucos hadicsellel visszafoglalja Debrecent: „Kúsztunk együtt a Belváros felé / Nesztelenül cikázva, jó Uram // Missziónk a konok alföldi homályba / A mécset és a világító igét hozta el”.
Hamar érzékelhetjük, hogy a hadviselés terepe maga a költemény, a dacos és lehengerlő versbeszéd célja a hatalomátvétel. A költő által megszólaltatott alakok a tékozló fiú, a kitaszított Csokonai, a kóborló legátus szerepébe helyezkedve, Ady és Balassi szavaival ostromolják meg gyűlölve szeretett szülőhelyüket. Jellegzetesen téreys fordulat, hogy a szöveg a város köré íródó mítoszok történetszilánkjait az utópia, a soha be nem következő jövő terében helyezi el, elképzelve – és elképzeltetve velünk – egy másik Debrecent. Akárhányszor elsétálok a Csonkatemplom mellett, megszólalnak a fejemben ezek az iróniát és ígéretet egyaránt hordozó sorok: „Mától másképp lesz, emberek. / Ismét egész a Csonkateplom, / Fogadja fázó lelketek.”
Haklik Norbert: A jövő újratervezésének verse
Avartalanítod
Biztosan van Térey Jánosnak az Avartalanítod címűnél jobban megírt verse. Ha azonban nem a legjobb, hanem a legfontosabb Térey-költemények toplistáját akarom összeállítani, akkor ezé az aranyérem. A posztumusszá kényszeredett kötet, a Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba harmadik verse ugyanis két oldalban zanzásítja azt a problémakört, amellyel végeredményben János összes munkája viaskodott az utóbbi időben, és amellyel foglalkozni a legnagyobb lehetőség, felelősség és – hadd merjem leírni – talán kötelesség is korunk magyar írói számára.
Az Avartalanítod ugyanis csak látszólag szól a történelemről. Valójában a közös jövő újratervezésének verse. Olyan szöveg, amely tüntetően felvállalja azt a – Trianon centenáriumának idején, 1944 hetvenötödik évfordulóját épp csak magunk mögött hagyva – sürgetően aktuális írástudói feladatot, hogy eljátsszunk a „mi lett volna, ha” kérdésével. Amiből logikusan és elkerülhetetlenül következik a „mi lehetne, ha” felvetése. A „huszadik századi erdő” avartalanítása, a „kitalálod jobban” munkája ugyanis leszámol azzal a feudális attitűdre jellemző, a polgári létnek homlokegyenest ellentmondó hozzáállással, amely elkerülhetetlen, a fátum által ránk mért csapásokként tekinti a történelmi tragédiákat és nehézségeket, ha pedig valami jó történik, azt a sors kegyének és könyörületességének köszönhető jótéteményként éli meg. Az Avartalanítodban megverselt történelemváltozat csábító alternatívája a huszadik századi magyar históriának: „Lembergen túl sose jártál, / Senki se préselte vagonba / A szatócsból lett kávéház-alapítókat, / A máramarosi mosónőket meg a váradi delnőket. / Bomba se hullott rank, front se vonult át, / Mivel nem is üzent senki hadat csúcsbirodalmaknak. // Hagytunk felnőni néhány korosztályt. / Hát így vagyunk mi az elcsatoltakkal, / A lemészároltakkal, a meg sem születettekkel együtt / Pár millióval többen, mint igazából. / Pont ez a néhány millió kéne a jókedvünkhöz.” Aztán jön persze a kiábrándító végkövetkeztetés, a “Mire mi?” kérdésre adott válasz: “Mire mi lehúzzuk a fojtó iszalagot az ágakról, / Az idegen sarjak özönét megfékezzük, / És akkortól csak mi vagyunk.” Na, ehelyett kellene itt egy másik befejezést kiagyalni közösen.
Mindemellett ez a vers nekem egy másik síkon is szól egy lehetséges, ám meg nem valósult jelenváltozatról. Ez pedig a derékba tört Térey-életmű síkja. Hogy milyen Térey-művek íródhattak volna 2019. június 3-a után. Hogy János a korszellemtől inspirálódva biztosan megpróbálta volna alternatív történelmi regényben is boncolgatni az Avartalanításban feltett kérdéseket, amely egy ilyen, már soha meg nem íródó Térey-mű szinopszisa is lehetne akár. És hogy miféle ötleteket meríthetett volna A Legkisebb Jégkorszak szerzője a koronavírus-járvány teremtette helyzetből.
De rögtön a Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba következő oldalán ott van az utóbbi évben oly sokszor idézett, Anyakönyvi kivonatra című Térey-egysoros: „Amikor a tervrajz túléli a házat.” Ez a két vers így, egymás szomszédságában mintha figyelmeztetés és feladatkijelölés is volna az itt maradt Térey-kortársak számára. Intés arra, hogy vállalnunk kell és érdemes e jövő-újratervezés felelősségét és feladatát. Tavaly június óta már őhelyette is.
Kemény István: „…és ez a huszonöt éves fiú most valahol ott tart”
A húgom pincérnő a mélypincében
Kifejthetném részletesen, hogy miért ez a legkedvesebb Térey-versem. Elemezhetném az elképesztően pontos arányát valóságnak és stilizációnak, üdeségnek és rafináltságnak, mondhatnám, hogy olyan ez a vers, mint egy gótikus kápolna, vagy egy masszív, boltíves pince, mondhatnám, hogy milyen ügyesen hangolta össze Térey a két figurát, a fáradt, de erős pincérlányt saját maga terminátor-egójával, Termannal. Mondhatnám, hogy ráadásul ez a Termann itt gyöngéd, vagyis ez egy gyöngéd vers, nem feszült és ellentámadásra kész, mint egy rúgóskés, vagy mint egy paprikaspray, vagy mint egy hagyományos kilencvenes évek-beli Térey-vers. És sorolhatnám, hogy még mit szeretek a versben: van benne igazi, nyers boldogság és egy egész novelláskötetre való üzemanyag – utalások, sejtetések formájában pedig vagy száz évnyi Budapest. És még az is benne van, hogy fiatalnak lenni kemény meló, de megéri. És akkor még ott vannak a lezser és szabad ötödfeles jambusok.
De másért lett ez a legkedvesebb Térey-versem. Valamikor azt a legendát olvastam, hogy a katatonná koncertezett, moslékká bulizott Beatles egyszer együtt próbált magához térni valami szállodában, egy délelőtt valami közös lakosztályban, és Paul McCartney gitárral a kezében leesett az ágyról, mert nem tudott kétfelé figyelni, mert az egyetlen működő figyelmével a Yesterdayt pengette, amit éppen akkor szerzett, a felét még az ágyon, a másik felét már a padlón, úgy dőlt ki belőle a Yesterday, ahogy ő esett le az ágyról. A többiek meg csak néztek bambán, és még nem nagyon fogták fel, hogy a Yesterdayt hallgatják, a világon először. Ez a legenda járt a fejemben azon a csütörtök esti Körön kilencvenöt táján, amikor Térey János, mint akkoriban minden alkalommal, állati jó új verseket hozott. Úgy dőltek ki belőle akkoriban a kiérlelt versek, ahogy a Beatlesből a dalok pont harminc évvel azelőtt. Olvasta egyiket a másik után, és aztán következett a Yesterday: A húgom pincérnő a mélypincében. Akkor, bár nem voltunk másnaposak, úgy éreztem, hogy mi vagyunk a Beatles többi tagja, és ez a huszonöt éves fiú most valahol ott tart, mint Paul McCartney, amikor ennyi idős korában leesett az ágyról.
Lanczkor Gábor: „Nem beszél így senki”
Túlutazni Varsót
Túlutazni Varsót. Emlékszem, ez volt az első Térey-vers, ami finoman mellbevágott. Akkoriban már meglehetős hype dúlt a harmincas költő körül, én magam elsős egyetemista voltam az ELTE magyar szakán, kezdő költő, már megjelent néhány versem. Betűzgettem János szövegeit, de nem igazán vettem az adást. Aztán kezembe került A természetes arrogancia, egy korábbi kötet, csúnyácska JAK-füzet, benne ez a vers. Túlutazni?
Bár nincs itt a kezem ügyében az életmű (miután a feleségemet bizonytalan idejű kényszerszabadságra küldték, korábbi lakhelyünkön, a balatonhenyei magánkaranténban élünk), azt kell hinnem, hogy a Túlutazni Varsót az egyik lehetséges origója Térey nagy városfétis-sorozatának. Érdes, egyenetlen felosztású trilógia ez: A valóságos Varsó című kötet álom-noir Varsója (utaztatott vers a Túlutazni Varsót, oda is bekerült), a Drezda februárban eltörölt-visszahamisított Drezdája, majd a Paulus a maga külhoni színtereivel (ami megint Drezda, és hozzá Sztálingrád és Königsberg) – többszörös áttétekkel aláaknázott trilógia.
Nem beszél így senki. Hatványozottan: nem. Ez volt az, ami a Túlutazniban olyan finoman mellbevágott. Mintha valami természetfölötti nyelven olvashattam volna végig ezt a verset, és mintha egyedül én, csak én, egy beavatás részeként. Természetfölötti, de nem, korántsem angyali – földöntúli módon csikorog és kopog a szöveg, valahogy úgy, mint egy steampunk űrhajó megsérült modulja. Lehet természetfölötti az is, ami egyszerűen csak nem számol a természettel; márpedig ebben a korszakában Térey János költészete még látványosan nem számolt a természettel.
Amikor januárban megkaptam a halott barátomról elnevezett ösztöndíjat, és egy hónapok óta dédelgetett ötlet nyomán hamar bele is kezdtem a munkába, rögtön ez a vers jutott eszembe. Túlutazni. Megjöttünk a családdal Athénból, aztán elszabadult a vírus, és legalább egy hónapig úgy tűnt, hogy az athéni lehetett az utolsó repülésünk. Túlutazni. Dédelgettem ezt a szót. Ebben a korai Térey-versben még egy másik új jelentésében áll. Vagy mégse. Rétegzett vonulatai tűnnek elő az egy éve önmagába zárult nagyszabásnak.
Nagygéci Kovács József: „Debreceni, de már Pesten él, Térey”
Anzix, Debrecen
1995 őszén egyetemista lettem, hetente vonatozós. Egy városnak álcázott nagy faluban, neve Debrecen. Se hegyek, se borok, de könyvtár van e itt legalább, van e itt kocsma, van e itt keresnivalóm? A csodás Nagykönyvtárban mindig friss folyóiratok, nem kölcsönözhetők, de év végére már az a vendég vagyok, akinek pár napra oda lehet adni az Alföldet, Jelenkort, Holmit, hétvégén zárva úgyis minden. Kávét reggel abban a házban ittam, ahol Csokonai élt és halt, könyveket a Kállai könyvkereskedésből szereztem, a Kállaitól. Hitelbe kaptam, majd fizetsz, mondta, ha úgy alakul. (Talán mai napig van némi tartozásom ott.) Kortársakat szerzett be nekem, mindenfélét, de a debrecenieket ismerte is, Borbély Sz., Keresztury T., be-bejöttek a boltba, élő irodalom. Ezt ismered? – nyújtott felém egy kicsike füzetet, debreceni, de már Pesten él, Térey, vidd csak el, majd fizetsz etc.
Szétszóratás, készült a Tájfun Nyomdában, csúf kis kötet, az oldalszámozás is hibás. Debrecen-versek. Por és szalonnaszag és Térey. Akkor és aztán sok éven át szerettem volna már előre eltagadni minden percét az itt elgördült évadoknak, de közben egyre gyűltek, csak gyűltek az élmények. Át kell esnünk, ezt mondta – visszatekintve arra, aminek én még épp az elején voltam. Nem fogok átesni, csakazértsem, de végül, pár év alatt otthonos lett a város, az Országzászló és környéke legkivált. A Kétmalom utca és odébb a Honvéd és az abból nyíló Darabos utca, ahol valaha laktam. A sok tűzfalnézést lágyító, elém kerti utat simító vad, friss délutáni fény. A képeslapok megelevenedtek.
Téreyre kitartóan haragudtam, mert segített belaknom a teret, amit nem akartam belakni. Először akkor bocsátottam meg neki, amikor rájöttem, hogy a költészet a hibás, nem ő (és legkevésbé a város). Ezt a költészetet (őt) követtem Budapestre, Varsóba, Drezdába, Sztálingrádba, és mint minden olyan szerzőre, rá is úgy gondoltam, hogy nekem írja újabb és újabb verseit, esszéjét, drámáját, regényét, üzen, én meg megyek utána, belakni újabb és újabb helyeket, időket. Semmiben sem hasonlítottunk, mégis bármikor a magam referencialitását olvastam bele, már-már tulajdonosi szemlélettel.
A verset egy-két sor kivételével a szerző újraírta az Őszi hadjárat című gyűjteményes kötetben. Ami maradt: a kép, az önrendelkezés csődjét jelentő elragadtatásé. Amikor körbevesz az - új változatban már nem vad, friss, hanem - érett délutáni fény. Az én szerettem első változatban kétszer is szerepel a nyers: nyers a tűzfal kontúrja, nyers a ritkuló, fakuló fény. A másodikban egyszer sincs nyers, érett van, páratlan van. A zárósor mindkét versben ugyanaz, nevetve idézhető önirónia: „Hanyatlunk, korrigálatlanul.” De már csak rám igaz. Térey épp egy éve, hogy többé már sohasem hanyatlik.
Sárközy Bence: „Hogy kikacagja újra felfedezett vidékiségem”
Tizenöt éve Zugló
János ezt a verset 2004-ben írta, a Beszélőben jelent meg, majd az Ultra című kötetben, amit én szerkeszthettem. Ez volt az elő közös munkánk, és ezután együtt maradtunk – amikor mehetnékem támadt, jött ő is velem az új kiadóba. Gondozhattam és kiadhattam további tizenkét könyvét, a tizenharmadik – a hátrahagyott önéletírása – szeptemberben fog megjelenni. 2004-ben már egy éve legtöbbnyire Pesten laktam, pontosabban Budán. Volt állásom, megszületett a fiam. Jánossal sokat beszélgettünk vidékiségről és pestiségről; nem tudom, ekkor vagy később jött-e szóba, hogy Zugló „majdnem” vidék, hogy egyes részeinek kisvárosiassága szembeötlő, és hogy a lakói ugyanúgy kénytelenek bemozdulni a városba egy jó ebédért, kultúráért, európaiságért. Vidékről jött ember otthonosan mozog Zuglóban, köszön a másiknak az utcán.
Aztán egy évvel a halála előtt ideköltöztem a belvárosból, de vele továbbra is főként éttermekben találkoztunk, a belső kerületekben, evés közben beszéltük meg az irodalom és az élet dolgait. Sohasem jött össze, hogy meglátogasson, és ez így marad mindig is már. Pedig akarnám hallani, hogy kikacagja újra felfedezett vidékiségem, ahogy a kerttel bíbelődöm, amikor nem a nyelvvel és könyvekkel, mint gyerekként a nagyapámék zöldhalmi tanyáján. Az utolsó évében ő is „hazament” gondolatban, „cívis vallomásait” írta Boldogh-ház, Kétmalom utca címmel. Aztán egy júniusi reggel hirtelen itt hagyott minket, életet és irodalmat, féltve szeretett családot és hazát. A gyászszertartáson is ezt a versét olvastam, azóta pedig rendre előveszem. Hallom, ahogy rajtam (is) élcelődik, és vele mosolygok magamon.
Szirák Péter: Melankolikus varázslat
A Kétmalomtól a Szent Annáig
(Ez a vers online nem érhető el, ezért a szöveg alatt közöljük)
Kedvenc Térey-versem? Nehéz megmondani, mert nincs egy, hanem sok van. A Térey-költészet nekem sorozat, láncolat – inkább elidőző hangulat, nagyívű dallam, mintsem egy-egy leütés. Azt hiszem, hogy nem a pillanat, hanem az idő nyelvművésze volt, vagy „építészként” (aminek ifjúkorában készült) a nagy befejezetlen katedrálisok örökké nyughatatlan alkotója. Vagyis ekként is az időé, a múlt és a jövő szorította soha nincs-jelené. Így aztán az egyes versek, egy-egy hosszú beszélgetésbe „belehallgató” nyitányukkal és nyitódó befejezésükkel mindig egy kitartott szólam vagy egy felmagasodó épület darabjai. Projektek részei: Debrecen-, Varsó- és Drezda-versek, az exodus, a nevelődés, a csábítás, a hódítás, a várostérképek, a letelepedés és a rezignáció szekvenciái. De mint ahogy idő sincs pillanatok és események, s ahogy épület sincs téglák és ékkövek nélkül, az egyes verseknek is nagy szerepük van a Térey-hangulat kiábrázolásában és kihangosításában.
A napokban leginkább az Őszi hadjárat záródarabja, a Platánok júliusban című költemény ragadott meg, de ahogy pár sort akartam volna róla írni, beláttam, hogy a gyász bénító ereje még mindig túl erős ahhoz, hogy ezt a verset kommentáljam („Nagyon fáj! nem megy.” AJ)… De hogy ellenálljak a némaságnak és szót fogadjak a felkérésnek, ezért egy kilencvenes évekbeli művet idézek ide: A Kétmalomtól a Szent Annáig címűt, mely a fiatal lírai hős reggeli készülődését és „közönséges villamosútját” beszéli el szülőházától addig az utcáig, ahol már csak képzeletben tud átszállni a kisgyermekkorában még létező, de azóta már megszüntetett másik, 4-es villamosra. Az emelkedettet a hétköznapival ötvöző szöveg világosan utal a történések idejére és groteszk (kor)hangulatára („1986-ról nyolcvanhétre virradóra / Dagonyáztam a nihilben.”; „Isaura telén negyvencentis hó hullott”; „Nagytemplom, Piac utca – mondanám, / De akkor még javában Vörös Hadsereg útja”), hogy aztán a képzeletben való átszállás révén az utazás dimenziót és hangnemet váltson.
A képzelet voltaképpen szintén emlékezet: a vers utolsó szakasza a még oviskorban, a Mamával lezajlott utazást idézi föl az „egyvágányú”, „titokkal teljes” vonalon. A nosztalgia hamar melankóliává válik: a múlt visszahozhatatlanságának, az idő legyőzhetetlenségének tapasztalatává. A varázslat elmarad, a versben beszélő csak vágyakozik rá, hogy „egyetlen intésére” visszaforduljon az idő. A vers hangnemi komplexitása a gyermek (a múltban utazó), a kamasz (a verstörténés jelenében utazó) és a felnőtt (a jelenből visszatekintő) távlatainak relációjából származik. Nem lehet a dolgok végére járni, s már az egykori villamosvonal sem volt különösebben „titokkal teljes”.
A varázslás tárgyának (az értékrombolás, az ismerősség/titok felszámolása jegyében megszüntetett villamosvonal sínjeinek) és a varázslás ironikusan megidézett jézusi attribútumainak („Csoda, mintha aszúborrá változott / Volna áldásosztó kezemben a csapvíz, / Nemesfémmé a hitvány kacat. / Még vihetném valamire”) groteszk feszültsége egyfajta orpheusi gesztussal jár együtt: a költemény újraénekli, mintegy életre kelti az egykori villamosvonalat azáltal, hogy reanimálja annak gyermeki csodálatát. Így voltaképpen a költészet csodatévő ereje, mely révén a lírai hős élete még sínre kerülhet, „még viheti valamire”, mégis csak helyreáll, érvényesül. Mert az maga a vers.
A Kétmalomtól a Szent Annáig
1986-ról nyolcvanhétre virradóra
Dagonyáztam a nihilben.
Beköszöntött első zacckorszakom.
Hajnalban keltem. (Azóta csak
Borgőzös hazautakból ismerős ez a napszak.)
Ovális tisztást vágtam a tenyeremmel
A tükröt borító páratakaróba.
Bibliai átkok hagyták el az ajkamat,
Míg leápoltam vadonatúj pattanásaim,
És nem borotválkoztam csakazértse.
Az Országzászló lépcsői előtt
Hasaltam egyet a Bem téri tükörjégen.
Isaura telén negyvencentis hó hullott.
(Az ózonlyuk vagy mi a fene bekavart azóta.)
A Honvédlaktanyánál fölkaptam a villamosra,
Amelynek homlokán ott díszelgett
A hívságos szám, az 1-es.
(Az egyetlen, hírmondónak maradt
Vonal. Harminc éve hetet tartottak számon.)
Zötykölődtem a Péterfián. Már és még üres volt
A majdani Debrecen Plaza telke.
Mellette a városgazda háza, a családi
Hagyomány szerint gazdálkodó őseink építették.
Tanítóképző, Csokonai szobra, Kálvin tér,
Nagytemplom, Piac utca – mondanám,
De akkor még javában Vörös Hadsereg útja.
…És aztán – szigorúan csak képzeletben –
Átszálltam a 4-esre a Szent Anna-saroknál.
Egy júliusi délelőttön, középső
És nagycsoport között, rávettem
A Mamát, hogy járjunk a végére
Ennek a titokkal teljes vonalnak.
Egyvágányú villamos kelet felé.
A kocsi bevárta az ellenjáratot,
És a Dohánygyár előtt pakolt le minket.
Ha visszaszállhatnék rá valaha!
Ha egyetlen intésemre megint
Sínek tarkítanák az aszfaltot,
Tapinthatóvá válna a csoda.
Csoda, mintha aszúborrá változott
Volna áldásosztó kezemben a csapvíz,
Nemesfémmé a hitvány kacat.
Még vihetném valamire.
Zombik a gazos hegyoldalon - interjú Térey Jánossal | Magyar Hang
A Margó Irodalmi Fesztiválon mutatták be Térey János új, Káli holtak című regényét. Élőhalottak a pannon Provence tájain, kultúrkritika és bebírók, lángos- és hekkszag. A szerzővel az ötvenes évek kísértő közhangulatáról is beszélgettünk.
