Száz éve hozta létre fasiszta mozgalmát Benito Mussolini, aki már kisiskolásként bizonyságot tett deviáns hajlamairól. Gyerekbanda-vezér, anyaszomorító tanító-növendék, brit ügynök – ezek a karakterek mind-mind a Duce korszakainak lenyomatai. De vajon hogy jutott el a fasizmusig az ember, akinek árnyéka a mai napig fel-feltűnik az Európai Parlamenttől Donald Trumpig?
„Március 23-án létrejön az antipárt, azaz megszületnek a Harci Fasciók [fasci di combattimento], amelyek két veszéllyel szállnak szembe: a haladásellenes jobboldali és a destruktív baloldali veszéllyel” – írta az Il Popolo d’Italia című lap 1919. március 9-i számában. A Mussolini által életre hívott újságban megfogalmazott hangzatos szólamok, amelyek az alapító gyűlésen való részvételre sürgettek, azonban csak kevesek fantáziáját ragadták meg: az Ipari és Kereskedelmi Szövetség Santo Sepolcro téri konferenciatermében megrendezett tanácskozáson elenyésző számú szimpatizáns tette tiszteletét, s az ülés – miként azt Ormos Mária életrajzi munkájában is olvashatjuk – még Mussolini szerint is „szinte észrevétlenül zajlott le”.
De ne szaladjunk ennyire előre. Előbb ugyanis érdemes megnéznünk, milyen út vezetett az idegen uralom alól éppen csak felszabadult, korábban évszázadokig széttagolt országban felcseperedő Benito politikai nézeteinek, s egyáltalán világról alkotott képének kialakulásához.
Az utolsó néző - Hetvenöt évvel ezelőtt alakult meg Mussolini köztársasági bábállama | Magyar Hang
A körülmények jóformán semmiféle mozgásteret sem hagytak számára. Fegyveres erővel csak papíron rendelkezett.
Szegény – bár a környéken nem a legszegényebb – család sarjaként látta meg a napvilágot 1883. július 29-én, egy kovácsmester és egy tanítónő első fiúgyermeke, akinek már a neve is előrevetítette egy majdani forradalmár képét. Mindhárom keresztnevét ugyanis egy-egy forradalmár iránti tisztelgésként aggatta rá édesapja – így a Benito a mexikói Juárez (†1872), az Amilcare az olasz Cipriani (†1918), míg az Andrea a szintén olasz Costa (†1910) emlékét őrizte.
Mielőtt fejest ugrott volna a nagypolitikába, az ifjú Benito kihasznált minden alkalmat arra, hogy tájékozódjon korának közéleti eseményeiről. Az egyébként jó vágású és keménykötésű, a visszaemlékezések szerint női körökben szívesen látott nebuló két csínytevése között – húga önéletrajzi ihletésű írásának megfogalmazása szerint – minden kis pénzét újságokra, brosúrákra és könyvekre költötte. Zakójának zsebe pedig állandóan tele volt különféle nyomtatványokkal. Ekkoriban Mussolini egy szalézi szerzetesek által működtetett tanítóképzőben (scuola normale) folytatta tanulmányait – már ha egyáltalán ott volt és éppen nem szökött el a helybeli szocialista kör összejöveteleire –, és apjának eszmeiségét továbbgondolva igyekezett megtalálni saját, önálló nézeteit.
A hároméves tanítóképző iskola előtt sem élt feddhetetlen életet. Szüleinek gyakori csavargásaival okozott fejtörést, meg azzal, hogy mint a doviai gyerekbanda vezére, nemegyszer került erőszakos összetűzésekbe, bosszúálló verekedésekbe. Osztálytársai szerint mindig készen állt a bunyóra, és lényét szemmel láthatóan túlfűtötte az uralkodni akarás vágya. Az pedig már csak ráadás, hogy ő volt az a deviáns gyerek közülük, aki „nem beszélt, hanem ütött”. S mindezt nem befolyásolta anyjának azon törekvése sem, hogy – mint annak idején Szent Mónika a zsenge korában léha életet élő Hippói Szent Ágostonét – a valláson keresztül Istennek tetsző mederbe sodorja fiának sorsát.
Friss tanítói diplomával a kezében, egy válsággal sújtott Olaszországban nem sok esélye volt elhelyezkedni a szakmájában. Még csak abban sem reménykedhetett, hogy a „helyszűkéből” adódó nehézségeket elhessegeti előle egy befolyásos pártfogó, hiszen apjával a háta mögött inkább csak ronthatott a maga megítélésén, semmint hogy azt javítsa. „Semmi kilátásom nincs, és vegetálásra vagyok ítélve” – írta Sante Bedeschininek, egykori kollégiumi társának, nem sokkal diplomája kézhezvétele után.
Hamarosan mégis tanítói álláshoz jutott egy kis faluban, Gualtieriben, azonban még fél év sem telt el a munkába állásától, amikor nyár elején távozni kényszerült. A kistelepülésen ugyanis, ahogyan az már csak lenni szokott – ezt a jelenséget mutatja be oly valósághűen Gabriel García Márquez is az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című kisregényében –, hamar fény derült egy férjes asszonnyal titokban szőtt románcára. Kollégiumi barátjának írt levelében anyagi gondokra hivatkozik, de nyilvánvalóan nem erről volt szó. Hasonlóan ferdített szüleinek is, akiknek egy svájci munkaajánlatról mesélt, aminek kapcsán haladéktalanul el kell utaznia a kistelepülésről.
Mussolini bűnügyi nyilvántartási fotója 1903-ból, miután a svájci fővárosban, Bernben az erőszakba torkolló általános sztrájk támogatása miatt őrizetbe vették. Ekkor két hetet töltött börtönben.
Tizenkilenc éves volt, amikor 1902-ben felkerekedett a nagy utazásra. Július 2-án, a határállomáson, mialatt a csatlakozó vonatra várakozott, a zsebében lapuló néhány fillérből megvette az aznapi újságot – így, az Il Secolo egyik cikkéből tudta meg, hogy édesapját, egyébként ártatlanul, letartóztatták a választási zavargások miatt. Bírósági felmentése előtt fél évig volt bezárva az idősebb Mussolini, akit a történtek annyira megviseltek, hogy többé soha nem vett részt a politikai életben. Fia jelentéktelen ügynek tartotta apja letartóztatását, ezért ahelyett, hogy hazament volna, felszállt a Svájcba tartó vonatra. Még ha egy jó dramaturgiai érzékkel bíró rendező fejéből kipattant ötletnek tűnik is, ha hihetünk a fennmaradt irományoknak, Mussolini önálló – azaz apja eszmeisége felől inkább saját meggyőződései felé hajló – politikai pályafutása éppen akkor kezdődött, amikor apjáé véget ért.
S miközben 1919 tavasza Mussolini és mozgalma számára kulcsfontosságú pillanat lett, a későbbi Duce politikai, közéleti szempontból sem nyílegyenesen jutott el a fasizmusig, „karrierjében” akadtak vargabetűk.
Apjának marxista beállítottsága, amely a gyakorlatban munkásmozgalmi tevékenységében mutatkozott meg, kihatott az ifjú Mussolini látásmódjára is. A politikai gondolkodók írásai közül fiatalkorában elsősorban Sorel, Marx, Kropotkin és Labriola munkái álltak érdeklődésének homlokterében. Ideológiai irányváltása – saját elmondása szerint – az első világháború idején köszöntött be, amikor a proletárdiktatúra megteremtésének gondolatától egyre inkább a nemzeti (fasiszta) diktatúra koncepciója felé fordult. Bár még 1914. február 8-án, Firenzében tartott előadásán úgy fogalmazott, hogy „létre kell hoznunk a proletariátus kebelében egy eléggé számos, eléggé tudatos, eléggé merész kisebbséget. Az óriási tömeg követni fogja ezt, és aláveti magát neki.”, „pálfordulása” nem sokat váratott magára.
Kiállt a háború és Olaszország területszerző céljai mellett, ezért még ebben az évben kizárták a szocialista pártból. Ugyanakkor csak a fronton töltött kilenc hónap után, mely során paratífuszos láza lett és megsebesült, vált valódi renegáttá. Az antimarxista nemzeti szocializmus felé tett egyre nagyobb és elszántabb lépéseinek lenyomataként értékelhetjük, hogy 1918. augusztus 1-jén levette az Il Popolo d’Italiáról a „Szocialista napilap” alcímet, és helyére „A harcosok és termelők lapja” szöveget illesztette.
Az olasz szocialisták hivatalos lapja, az Avanti! vezetőjeként az 1910-es évek elején.
Szemléletmód-váltása tárgyalásakor nem mehetünk el szó nélkül amellett a tíz évvel ezelőtt napvilágra került tény mellett, hogy Mussolini az első világháború alatt rövid ideig a brit titkosszolgálat ügynökeként tevékenykedett. Peter Martland, a Cambridge-i Egyetem történészprofesszora korabeli dokumentumokkal bizonyította, hogy 1917-ben az MI5 heti 100 fontos – ma forintra átszámolva mindenképpen milliós nagyságrendű – fizetést adott munkájáért az akkor 34 éves, újságíróként dolgozó Mussolininek. A feladata – miként azt a brit The Guardian napilap részletesen bemutatta – az volt, hogy az Il Popolo d’Italia hasábjain háborús propagandát közöljön a békeaktivisták féken tartása érdekében. Az már más kérdés, teszi hozzá a történész, hogy innen származó bevételeinek jelentős részét valószínűleg szoknyavadász akcióiba invesztálta. A haszonelvű briteket viszont mit sem érdekelte a Duce magánélete, amíg az nem erodálta a megbízás sikerességét.
Ami a magyar vonatkozásokat illeti, a Magyar Távirati Iroda 1939. március 29-i hírében azt olvashatjuk, hogy „(…) egész Olaszország ünnepi díszt öltött. Róma utcáin nemzetiszínű zászlók lengenek és az üzletek zárva vannak. A lapok hasábos történelmi visszaemlékezéseket közölnek, méltatva a nap jelentőségét, vezércikkeikben pedig különösen azt hangoztatják, hogy Mussolini fasiszta Olaszországát ma is ugyanaz a harci szellem hatja át, mint húsz évvel ezelőtt az első harci alakulatokat.”
Németek a Halászbástyán - 75 éve szállták meg Hitler csapatai Magyarországot | Magyar Hang
Mire Budapest felébredt, az Astoria szállóban és a svábhegyi Majesticben berendezkedő Gestapo már számos náciellenes politikust és közéleti személyiséget fogságba vetett.
A Duce árnyéka még napjainkban is fel-feltűnik a nagypolitika porondján. Így magyarázkodásra kényszerült az Európai Parlament olasz elnöke, Antonio Tajani, amiért március közepén az olasz Radio24-nek adott interjújában méltatta Mussolini infrastrukturális tevékenységét.
Az Egységes Európai Baloldal sebtiben felismerte a „magas labdában” rejlő lehetőségeket, és azonnali lemondásra szólította fel a Berlusconi jobbközép Forza Italiájában politizáló Tajanit. Az elnök nem sokkal később kiadott közleményében meggyőződéses antifasisztaként hivatkozott magára, és bocsánatot kért mindazoktól, akiket esetlegesen megsértett.
Mussolini a fasiszták vezetőivel, a „négyekkel” (quadrumviri) masíroz a hatalomátvételük szimbolikus eseményén az 1922 október legvégi Menetelés Rómába (La marcia su Roma) idején.
Szűk egy évvel beiktatása előtt egyébként Donald Trump is elismerte Mussolini érdemeit – már ha elismerésnek tekinthető az, hogy egyik Twitter-bejegyzésébe a Duce egyik híres aforizmáját – „Jobb egy napig oroszlánként élni, mint száz évig birkák módjára.” – citálta. A fasiszta pártvezér (vagy, ahogy Ormos Máriánál olvashatjuk, igény szerint anarchista-szindikalista, nacionál-szocialista, puccsista, esetleg bábállamfő) olyat is mondott, hogy „a háború a történelemnek az a leckéje, amit az emberek mindig hajlamosak elfelejteni”. Kérdés, vajon ezt is bevállalná-e a szintén nagy szoknyapecérként tetszelgő amerikai kormányfő.
