Április. Furcsa tréfa járja:
szívem fölött kanárisárga
Csillagot illik hordanom.
Igy rendelik azok a szittyák,
Akik a gótokat behívták
– Ó, ritka szittya szorgalom!
Vas István 1944. április elején írta a fenti sorokat. „A rendelet még a hatágú csillag színárnyalatát és a pontos helyét is rögzítette: kanárisárgának kellett lennie, és a szív fölött kellett viselni, a tanúsítványosoknak is. Ekkor ébredtem rá, hogy éppen április elseje van. [A verset] a következő napokban szakaszonként folytattam, keserűen és maróan” – olvashatjuk visszaemlékezéseiben.
A német megszállás után hivatalba lépett kollaboráns Sztójay-kormány március végétől sorra hozta a zsidók jogait korlátozó, a legapróbb részletekre is kiterjedő rendelkezéseit. Intézkedtek, hogy a zsidók nem tarthatnak „keresztény háztartási alkalmazottat”, nem lehetnek közalkalmazottak, ügyvédek, újságírók, színészek vagy filmművészek, a bankok és nagyvállalatok kötelesek a zsidó alkalmazottak felét elbocsátani bizonyos határidőig, és elrendelték a zsidó előfizetésű telefonállomások összeírását (és kikapcsolását) is.
Németek a Halászbástyán - 75 éve szállták meg Hitler csapatai Magyarországot | Magyar Hang
Mire Budapest felébredt, az Astoria szállóban és a svábhegyi Majesticben berendezkedő Gestapo már számos náciellenes politikust és közéleti személyiséget fogságba vetett.
A március 29-én elfogadott 1240/1944. sz. M. E. rendelet pedig arra kötelezte az érintetteket, vagyis a jogilag zsidónak számító, 6. évüket betöltő magyar polgárokat, hogy április 5-től mindegyikük:
házon kívül, felső ruhájának bal mell részén, jól láthatóan 10x10 cm átmérőjű szövet-, selyem- vagy bársonyanyagból készült, kanárisárga színű, hatágú csillagot tartozik viselni.
Hogy ki is számít zsidónak azt a II. és a III. zsidótörvény nagyjából tisztázta, de hogy milyen különbséget kell/lehet tenni zsidó és zsidó ember között, kit kell komolyabban megkülönböztetni, és üldözni, kit pedig „enyhébben”, azt bonyolult magyarázatokkal próbálták „tisztázni”. A korabeli szégyenteljes jogszabálygyártás szomorú mementója következik:
”A zsidók közül nemzsidónak tekinthető, akinek legfeljebb egy nagyszülője tartozik az izraelita hitfelekezethez. [Akkor is, ha a többi nagyszülő zsidó származású.] Ha valakinek 2 nagyszülője keresztény, 2 nagyszülője izraelita (ők a „félvérek”), azok nem zsidók, ha kereszténynek születtek, vagy legalább 6 éves korukig megkeresztelkedtek. A félvérek közül, akinek zsidó fajú szülője a házasságkötés előtt nem tért át, csak akkor nem zsidó, ha nem kötöttek házasságot olyan személlyel, akinek akárcsak egy nagyszülője is izraelitának született. Ki nem zsidó a félvérek közül? Két csoport van. Az egyik, akiknek zsidó származású szülője már a nemzsidó származású szülővel való házasság idején is keresztény volt. Ez a fajta teljes jogú nemzsidónak számít. A másik az, aki ugyan kereszténynek született, vagy 7. életéve betöltése előtt keresztény lett, de zsidó származású szülője vagy egyáltalán nem, vagy csak a házasságkötés után, később lett kereszténnyé. Csak akkor minősül teljes értékű nemzsidónak, ha soha nem kötött házasságot zsidóval, vagy olyan nemzsidóval, akinek 1 vagy 2 nagyszülője izraelitának született.”
Az érthetőség kedvéért egy konkrét példa: az izraelita vallású Ella és a római katolikus János 1932-ben kötöttek polgári házasságot. Ella 1935-ben – tehát a zsidótörvények előtt – kikeresztelkedett, majd egyházi esküvőt tartottak. 1937-ben megszületett Andris, a fiuk, akit katolikusnak kereszteltek. Ő jogilag félvérnek számított, ezen belül is „nemzsidónak”. (A jogszabály abszurditását mutatja, hogyha később feleségül vett volna egy zsidónak vagy félvérnek tekinthető lányt, akkor attól kezdve ismét zsidónak számított volna.)
A sárgacsillagos rendelet szerint Jánosnak és Andrásnak nem, az édesanyának, Ellának viszont fel kellett volna tűznie a Mogendovidot. (Ella ugyanis nem felelt meg a kivételezettséghez szükséges kritériumoknak. Azaz: nem volt – értelemszerűen – az I. osztályú ezüst vitézségi érem, kardokkal ékesített III. osztályú vaskoronarend, vagy annál magasabb kitüntetés tulajdonosa, nem volt 75 százalékban hadirokkant, nem vett részt az ellenforradalomban, sőt nem viselkedett hősiesen az elcsatolt területeken sem.)
A megkülönböztető jelzés – ezt az érintettek többsége sejtette vagy talán tudta is – egyet jelent viselője számára a további megpróbáltatásokkal, a totális kifosztással, a gettóba költöztetéssel és (ez viszont nem volt akkor még széles körben ismert) a deportálással. A csillagviselés és a deportálás összefüggésével a korábbi külföldi példák alapján a korszak vezető pozícióban lévő politikusai is pontosan tisztában lehettek – már, aki nem dugta szándékosan homokba a fejét:
- Németországban 1941. szeptember 18-ától kellett kitűzni a csillagot, a zsidók táborokba, gettókba szállítása pedig október 15-én kezdődött.
- Franciaországban alig egy hét választotta el a csillagviselés elrendelését (1942. május 29.) a deportálás kezdetétől (június 5.).
- Ugyanez történt 1942 tavaszán-nyarán Hollandiában és Belgiumban.
- 1943 őszén a folyamat lejátszódott a német megszállás alá került Olaszországban.
És bekövetkezett Magyarországon is, ahol a csillagviselés elrendelését követően Kárpátalján már megkezdődött a gettósítás, május első felében pedig az első deportálóvonatok is kigördültek Auschwitz felé.
Maradjunk azonban még 1944. április elején. 4-én, tehát egy nappal a rendelet hatálybalépése előtt a szintén félvér, de nemzsidónak számító, katolikus Bodor Györgyné (Anka) elindult Mártonhegyi úti – akkor világvégének számító – otthonából a füstölgő Budapestre. (Egy nappal korábban több hullámban súlyos légitámadás érte a magyar fővárost, az angyalföldi és a csepeli tüzeket még nem sikerült eloltani.) Naplójában, amely nyomtatásban is megjelent (Anka naplója, Budapesti Negyed, 2002. ősz) utóbb ezt írta:
A Nagysalló úti villamosmegálló oszlopon kockás papír, rossz írással: „Minden ártatlanul elpusztított magyar életéért 100 zsidó életét követeljük.” Estére a zsidó keresztül van húzva, és föléje írták, hogy német, ugyanolyan proli írással…
Ugyanezen a napon, 4-én kedden, Radnóti Miklós és Vas István elhatározták, hogy tesznek egy utolsó körsétát a pesti belvárosban. (Vas nem sokkal korábban egy Szent István körúti alkalmi árusnál vette meg magának a Dávid-csillagot.)
Előkerült Teleki Pál ismeretlen búcsúlevele | Magyar Hang
A most nyilvánosságra hozott dokumentum megerősíti: a néhai miniszterelnök önkezével vetett véget életének 78 évvel ezelőtt.
Átvágtunk az Országház téren, az Erzsébet téren és ki a Bécsi utcán a Kossuth Lajos utcába, ott egy darabig fel-alá sétáltunk, aztán be az Egyetem utcába, föl a Franklinhoz, ahol annyi jó barátunktól és függőben lévő munkánktól, kedves tervünktől kellett búcsút vennünk, megöleltük Péter Bandit és Komor Bandit, Zádor Anna könnyes szemmel kísért ki, aztán bementünk Schöpflinhez, vagyis Aladár bácsihoz, aki majdnem egyformán szeretett mind a kettőnket, a magányos pici szobájába. Száraz szemmel, de megtört hangon bocsátott utunkra. Aztán végigmentünk a Váci utcán, persze lementünk a Duna-partra, és a korlátnak támaszkodva sokáig bámultuk Budát. Végül Miklós megkérdezte:
– Nem jönnél föl Sík Sándorhoz?
– Szívesen – feleltem, egy percnyi tétovázás után, mert korántsem voltam vele olyan atya-fiú kapcsolatban, mint Miklós.
A professzor a rendházában húzódott meg, a piaristáknál, oda mentünk föl hozzá. Magányosan ült egy karosszékben, a jöttünkre felállt, és kitárt karral, halálsápadtan lépett elénk. Miről is beszéltünk az alatt a fél óra alatt? Persze a hadi helyzetről és a politikai fejleményekről. […] Három hívő katolikus, egyikük a rendjének fekete csuhájában, akiknek holnaptól fogva zsidó csillagot kell viselniük, és most, míg igyekszenek civilizáltan politizálni, mindegyikük a másnapi megalázó próbatételre gondol. Amikor felálltunk búcsúzni, Sík Sándor is felállt, és azt mondta:
– És most megáldalak benneteket.
Miklós azonnal ügyesen letérdelt, én tétován követtem – erre nem voltam elkészülve. A professzor fölénk tartotta kezét. Az áldás szövegére nem emlékszem, azt hiszem, már akkor sem tudtam rá eléggé figyelni.
Szinte az utolsó pillanatban derült ki – a rádió késő este bemondta és a másnapi újságok is hozták –, hogy a kormány váratlanul kiterjesztette a kivételezettek körét. Ez érintette Sík Sándort, mint „egy keresztény hitfelekezet lelkipásztorát”, János fent említett feleségét, Ellát, mert mentesültek „a nem zsidó személlyel élő keresztény vallásfelekezetű házastársak, ha gyermekeik nem zsidók”. (Ella testvéreinek, Renének és Mártánek – ő az egyik első női gyerekorvos Magyarországon – viszont fel kellett tűnniük a csillagot és viselniük kellett minden következményét – a deportálást kivéve.)
A kivételezettek közé került Vas István is, ő azonban nem értesült a hírről „Este Marika fölvarrta a csillagot a felöltőmre” – szerepel emlékirataiban. Április 5-e Anka naplója szerint az „első igazi tavaszi nap, nagy puha barokk felhőkkel a kék alkonyati égen”.
Ma van a zsidócsillag premier. Az 59-en nincs egy csillag sem, az elsőt a Déli vasútnál látom meg. A nők a ridiküljükkel igyekszenek eltakarni. Legtöbben félrenéznek, hogy ne bámészkodjanak. A 6-oson egy ember kifakad, mert az egyik asszony kérdezi, milyen húsjegyet lehet beváltani húsvétkor. Húst? – mondja ez a munkás jó hangosan. – Zsidócsillagot meg bombázást kapunk húsvétra. Erre mindenki felzúdul, hogy micsoda disznóság volt, tényleg, a kalauznő is beleszól, hogy minek ez a gyűlölet, ezzel a csillaggal vagyunk kint a vízből. Ilyen is van! Nem hallatszik egy nyilas hang sem – írja szintén Anka.
Nem egy helyen ellenségesen fogadták a megbélyegzetteket, még bele is rúgtak a megalázottakba. A szombathelyi, a Dávid-csillag viselésére kötelezett Hacker Iván emlékirataiban olvashatjuk a következőket:
Április 5-én reggel megjelentek az utcán az első sárga csillagok. A Kovács Szálló előtt Kopfensteiner Gyula állott a járda szélén öt-hat feketeinges fiatalemberrel. Valamennyien a Nemzeti Front jelvényét viselték. Hangos, gúnyos megjegyzéseket tettek az arra járó sárgacsillagosokra. Egy fiatal lány fordult be a sarkon, zavartan, nagy ívben kerülte ki a Nemzeti Frontosok csoportját. Harsogtak feléje a trágár, durva megjegyzések. Kevés volt a sárgacsillagos az utcán, aki csak tehette, nem hagyta el az otthonát. Sokan elfordultak, nem akarták zavarba hozni a sárga csillag viselőjét. Voltak, akik külön előzékenységgel feltűnően jó előre köszöntek. így akarták kifejezni együttérzésüket. A Szily János utcában Csonka városi altiszt feleségével találkoztam. Könnyes szemmel sietett felém, nem tudott megszólalni, csak a kezemet szorongatta. „Nem fogják sokáig hordani – mondta –, nem maradhat ez így. Ne tekintsék ezt megszégyenítésnek!” Zokogva búcsúzott tőlem.
Vas István is a megkülönböztető jelzéssel indult el munkahelyére:
A Szent István körúton láttunk sárga csillaggal nőket is, de a villamoson a Berlini tértől a Béke térig én voltam az egyedüli megjelölt utas. Mari mosolyogva ült mellettem, néha egy-egy kérdéssel fordult hozzám, csak hogy az összetartozásunkat jelezze. De az első szavaira egy szót sem tudtam felelni. Csak nyitogattam a számat, de hang nem jött ki rajta, az egész helyzet képe olyan képtelen volt, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha a többi utas hirtelen föláll, rám veti magát, és agyba-főbe ver. De a kocsi képe semmilyen előjelét sem árulta el ennek a lehetőségnek. A férfiak, munkások, hivatalnokok, bizonytalan foglalkozású polgárok, sőt egykét lumpenproli kinézetű egyed is fegyelmezetten, közönyös arccal állt vagy ült a helyén, újságba mélyedve, vagy halkan beszélgetve. Olykor egy-egy nő kíváncsian rám nézett, ilyenkor igyekeztem a pillantásukat határozottan viszonozni, mire lesütötték a szemüket. Végül már elfogulatlanul tudtam felelgetni Marinak. De azért örültem, amikor a Béke téren leszálltunk, és egy kis tavaszi levegőhöz jutottam.
Most még a gyári próbatétel volt hátra. A munkások azonban addigra, úgy látszott, megszokták a csillag látványát, mert az udvaron éppen áthaladók föl sem néztek, míg a jónapotjukat elmorogták.
A költő itt tudta meg a főnökétől, hogy a kiegészítő intézkedés szerint ő is mentesítettnek számít, nem kell csillagot viselnie.
– Hát maga minek tűzte ki azt a sárga csillagot? Ki akarta próbálni, milyen érzés? Vagy nem olvasta a reggeli lapot?
Nem, nem olvastam. A Sas utcába még mindig járt újság, de eszembe sem jutott, hogy a Pozsonyi úton is előfizessek valamilyen leprával fertőzött sajtótermékre. […] Maga Pathó Ilona jött az ollóval, kabátomról a csillagot levágni. Első gondolatom az volt: Sík Sándornak hát mégsem kell sárga csillaggal járni-kelni. A második az, hogy Miklósnak tovább tart az önkéntes szobafogsága. De nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha a lelkiismeretfurdalásom elfojtotta volna az örömömet. Vagyis az öröm nem pontos szó, távolról sem. Örömre semmi okom sem volt. Csak föllélegeztem – csak! –, de hiszen ez volt a legtöbb. Lemúlt egy elviselhetetlen nyomás – a szívemről? – inkább az agyamról, és igen, a gyomromról. Milyen jó, hogy nem olvastam a reggeli lapot: a Margit hídtól Angyalföldig tartó út nélkül sohasem tudtam volna meg, milyen érzés sárga csillaggal járni az emberek között.
Az élmény nélkül viszont – jegyzi meg Vas az emlékiratokban – a hónap elején írni kezdett versét sem tudta volna befejezni.
Április. Furcsa tréfa járja:
szívem fölött kanárisárga
Csillagot illik hordanom.
Igy rendelik azok a szittyák,
Akik a gótokat behívták
– Ó, ritka szittya szorgalom!
De nem is ritka. Volt ilyenben
Részünk, mikor negyvenkilencben
Jártak a „muszkavezetők"
Erdély felé készítve sanda
Utat, akárcsak ez a banda
A német gépkocsik előtt.
Nézd az újat, olvasd a régit:
Miniszterektől a vicékig
Oly ismerős e csőcselék.
Préda kevésre jut, a többi
Lesi, lehet-e már röhögni.
Ezeknek cirkusz is elég.
De nincs mód bőrömből kibújni,
Hiába nézem most az úri
És szolga nemzet rongy hadát.
Hisz undorít, de mit tagadjam,
Csak úgy, akár saját magamban
A kiirtandó rondaság.
Ha azt kívánom, bár kitörne
A pusztulás: saját bűnömre,
Mely öngyilkos, vad fényben ég.
Nem azokét, akik ma hordják:
Foltom alatt hordom az ország
Egész nagy, sárga szégyenét.
