Amikor román olimpiai bajnok cigánykerekezett a magyar határőrök előtt

November 27-én hajnali 4 óra 45 perckor volt pontosan harminc éve, hogy Kiszombor határában két magyar határőr találkozott egy Romániából érkező hétfős csoporttal. A zöldhatáron illegálisan átkelők közül megszólalt egy fiatal nő románul: „Nadia Comaneci vagyok.” A magyar határőrök értetlenül néztek, mire a nő cigánykerekezni kezdett a fagyos talajon. Bizonyítani szerette volna, hogy ő az az olimpiai bajnok sportoló, aki történelmet írt Montréalban: az első tornász lett a világon, aki gyakorlatára maximális pontszámot, tízest kapott.

Nadia egy volt a sok ezerből, aki abban az évben élete kockáztatásával Magyarországra szökött Nicolae Ceausescu diktatúrájából. Míg az operatív jelentések szerint 1985 és 1987 között havi átlagban tizennyolc tiltott határátlépés történt a Románia és Magyarország közötti 448 kilométeres határszakaszon, ez a szám 1988-ban hirtelen a tizenkétszeresére ugrott fel, majd egy évvel később újra robbanásszerűen megnőtt.

Arról nincs pontos szám, hogy a sikeresen átszökők közül hányan maradtak nálunk, de az biztos, hogy az erdélyi magyarok közül sokan. (Egy korabeli belügyi jelentés szerint a Romániából hozzánk érkező, és nálunk maradó menekültek száma 1987-ben 600 és 1000 között lehetett, 1988-ban 8–10 ezerre emelkedett, míg a Ceausescu-korszak utolsó évében, 1989 decemberére 26 445-re nőtt. 80–85 százalékuk magyar, 5–10 százalékuk román, mintegy 3 százalék német – vagyis szász –, 1-2 százalék pedig egyéb nemzetiségű volt.) Ők voltak a szerencsések, mert sokukat lelőtték vagy elfogták a határátlépés közben. Még a 90-es években is tízesével voltak olvashatók a romániai Memoria című folyóirat Eltűntek rovatában azon családok felhívásai, akik 1989 előtt eltűnt hozzátartozóikat keresték.

Hogy a társadalmat mennyire foglalkoztatta az erdélyi menekültek kérdése, jól jelzi a Magyar Közvélemény-kutató Intézet 1988. évi felméréseinek eredménye. Az érkezők befogadását 1988 áprilisában a lakosság 62 százaléka, decemberben pedig már négyötöde támogatta. Az érvek között elsőként az szerepelt, hogy az áttelepülők magyarok, ezért egyértelmű, hogy Magyarországra menekülnek a falurombolás elől. Az erdélyiek befogadásával egyet nem értők kisebb csoportja ezzel szemben úgy érvelt, hogy a magyar gazdasági helyzet és lakáshelyzet mellett az ország nem engedheti meg magának idegenek segélyezését, mások a munkahelyüket féltették.

A Tárki 1988-ban az Erdélyből érkezettek között is végzett felmérést. 47 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy idegenektől is kapott segítséget, így például új munkatársaktól, ügyintézőktől, önkéntes segítőktől. Negyven százalékuk ismeretlen magyarok rosszindulatát is megtapasztalta valamilyen módon, többnyire sértések vagy „másságukra” való utalás formájában.

A korabeli sajtó szerint az Erdélyből érkezettek hamar találtak munkát. Különösen az orvosi-ápolói végzettséggel rendelkezők – ők három hónapon belül el tudtak helyezkedni az egészségügyben. A gyulai kórház igazgatója például átjövetelük után két hónappal vett fel orvosokat. A tendencia a rendszerváltás után is folytatódott, és a számokat ismerve elmondható, hogy a magyar egészségügy már rég összeomlott volna az Erdélyből érkező orvosi-ápolói utánpótlás nélkül. A mérnökök, számítástechnikai szakemberek is hamar álláshoz jutottak Magyarországon.

Ahogy egyre több és több menekült érkezett, a magyar kormánynak is lépnie kellett, és 1989. március 14-én, a varsói szerződés tagállamai közül elsőként országunk csatlakozott az 1951. évi genfi menekültügyi egyezményhez. Ez a lépés lehetővé tette, hogy az ország az egyezményben meghatározott kritériumok alapján fogadhasson be menekülteket – magyarán ezzel volt jogi alap arra, hogy ne adjuk vissza az illegális határátlépőket a „baráti szocialista országnak”.

Pont emiatt számított sokáig tabutémának az ügy – a szocialista államberendezkedés egyszerűen nem tudta kezelni a váratlan helyzetet. A hivatalos kommunikációban csak szőrmentén, körülírva beszéltek róluk: „Magyarországon hosszabb ideig tartózkodó külföldi állampolgárok”-ként, avagy „Romániából áttelepülők”-ként említették őket. Az érkezők segítését baráti társaságok és egyházi szervezetek vállalták magukra – Németh Géza református lelkész (Németh Zsolt fideszes politikus édesapja) volt különösen aktív ezen a területen. Előbb egy kis alagsori helyiségben a Moszkva tér melletti Csaba utcában, majd a hivatalos egyház döntése alapján az egyik nagyobb budapesti gyülekezetben Rákosszentmihályon. 1987 és 1990 között sok ezer menekültön segített a misszió: ruhával, élelemmel, lakás- vagy munkaehetőség közvetítésével, és állandó lelkigondozással.

A menekültek új települést is létrehoztak Magyarországon: a Pest megyei Dány önkormányzata a tsz egykori területét felparcellázta, és Erdélyből érkezetteknek adta oda építési teleknek. Száznál is több család alapította meg Szentkirályt, ahol 1998-ban felépült az ország második ökumenikus temploma az Erdélyi Gyülekezet támogatásával.

Hogy mi is az Erdélyi Gyülekezet? A mindkét országban bekövetkező rendszerváltás következtében okafogyottá vált a menekültmisszió, de sokan ragaszkodtak a nehéz időkben kialakult közösséghez. Így született meg 1990-ben jogilag is önálló entitásként az ökumenikus közösség, mely azóta is működik – 1992 óta egy egykori honvédségi területen az Örs vezér tere közelében. A négyhektáros Reménység Szigetén van karitatív szállás a határon túlról budapesti gyógykezelésre érkezett betegeknek és hozzátartozóinak, templom és urnatemető, valamint konferenciák szervezésére alkalmas helyiségek. Három évtized nagy idő – a gyülekezet összetétele is sokat változott. Volt, akik visszamentek – miután a gyerekek kirepülnek, és a szülők nyugdíjba mennek, sokan döntenek a hazatelepedés mellett.

Miután 1995-ben szívinfarktusban meghalt az alapító Németh Géza, azóta Zalatnay István református lelkipásztor vezeti a közösséget. Ugyan az egyházi hozzájárulást csak kétszázan fizetik, a tábor jóval nagyobb – legutóbb több mint hatezer ember döntött úgy, hogy nekik adja adója egy százalékát. És az Erdélyi Gyülekezet szimbolikusan is visszatért tagjai szülőföldjére – 1995-ben csatlakoztak a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez, így egyházjogi értelemben is oda tartoznak.

November 1-jén, mindenszentek napján nagy volt a forgalom a Reménység Szigetén. Az erdélyi halottak napját tartják – aki nem tud hazamenni szeretteihez, az itt kialakított, földrajzi tájegységek szerinti emlékkertben „világíthat”, vagyis gyújthat egy mécsest szüleire, elvesztett hozzátartozóira emlékezve. Ezt én is megtettem, majd részt vettem a XVI–XVII. századi, óprotestáns magyar liturgiai hagyományokra épített istentiszteleten, ahol az ökumené jegyében megjelentek a katolikus misék elemei is.

Búcsúzóul még pár szót váltunk Zalatnay István lelkésszel. Arról beszélgetve, hogy bár már jó ideje mindkét ország tagja az Európai Uniónak, még mindig van fizikai határ Románia és Magyarország között. És hiába változott meg a helyzet, az Erdélyi Gyülekezetre – és annak karitatív szolgáltatásaira – még jó ideig szükség lesz.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/47. számában jelent meg, 2019. november 22-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/47. számban? Itt megnézheti!