Folyamatos lázban égett az ország, felmérni sem lehetett, a következő hét vagy akár nap mit hozhat. A nyolcvanas évek végén a rendszerváltás folyamata lelkesítette a magyarokat, azokat, akik egy-két évvel korábban még azt sem tartották lehetetlennek, hogy súlyos évtizedei vannak hátra a kommunizmusnak. Aztán csak kapkodhatta mindenki a fejét.
A harminc éve, október 4-én megjelent Magyar Nemzet címlapja például arról tudósított: újabb NDK-s menekültáradat távozhat Csehszlovákiából. Alig beljebb már azt olvashattuk, hogy „október 23-a megünneplése pártok fölötti nemzeti feladat.” És ha bármi lehetséges, miért pont Petőfi sírjának megtalálása ne lenne az? A Magyar Tudományos Akadémia elnöksége előző nap ülésezett, itt pedig Berend T. Iván arról tájékoztatta az elnökséget: Németh Miklós felkérésére részt vesznek Petőfi Sándor feltételezett nyughelyének kutatásában. A vizsgálódások folytak itthon, ahogy a Szovjetunióban is. Persze, végül utóbbi előbb szűnt meg, mint hogy a nagy költő földi maradványaiból bármi is előkerüljön. Hiába a nagy idők, van azért, ami után így is csak ábrándozhatunk. És mi álmodozunk lelkesen, most már több mint másfél évszázada, hogy feltárul az alig huszonhat évet élt poéta sírhelye.
A Jókai Mórt főmunkatársként foglalkoztató Vasárnapi Ujság közölt 1864. július 3-án hosszú cikket Petőfi nyughelyéről, felkeltve ezzel a laptársak figyelmét is. Demeter Sándor cikke mellé kapunk egy Chaillou Narcisse-képet a segesvári völgyről, a szerző pedig arról tájékoztatja az újságot, hogy információit az egykori sereg balszárnyának még élő vezérétől hallotta. „Leszálltam a Küküllőhöz. A berkek alján koronkint fel-felzokog a folyó, majd ismét elhallgat, mintha a csalogánydalra figyelne, mely a szomszéd kastély kertjéből kirepül. Megkérdeztem minden virágot, minden göröngyöt; meglestem a szellők susogását, beszéltem a vándorfelhőkkel, a mindentlátó nappal: de eligazittni egy sem volt képes… És jobb is ez így. Legyen az egész tágas völgy az ő sírja; óriási ravatal, melyet zöld erdők szegélyeznek” – engedte el a kutatást a szerző, de hiába, a későbbi generációk nem érték be azzal a tudással, amit a suhogó szellők és a vándorfelhők adhattak.
A hivatalos adatokhoz mindenesetre Demeter azért ragaszkodott: Petőfi 1849. július 31-én, a segesvári csatában esett el, „egyik kezében lanttal, másikban karddal küzdve.” Később persze sokak regényes képzeletének tetszését nem nyerte el, hogy a költő Bem seregében veszett oda, így születtek az összeesküvés-elméletek: hadifogolyként Szibériába hurcolták a Nemzeti dal szerzőjét, és ott is halt meg néhány évvel később. A sereg orvosa, Lengyel József ugyan látta, hogy míg ő sikeresen kiért az oroszok gyűrűjéből, Petőfi nagyon lemaradt, de a költő halálát csak feltételezhette. Nem véletlen hát, hogy ezután még hosszú évekig vélték látni sokan Petőfit, de aztán az 1860-as évekre már többé-kevésbé elfogadták, hogy 1849. júliusának végén odaveszett.
A születő összeesküvés-elméletekről rendre kiderült, hogy nem sok alapjuk lehet, miután az oroszok nem vittek magukkal hadifoglyokat. Volt ugyan egy alkalom 1849 nyarán, amikor embereket hurcoltak magukkal, őket viszont Brassónál átadták az osztrákoknak, és semmi nyoma, hogy Petőfi ott lett volna a foglyok között.
Ettől még persze a költő személye rendre felkorbácsolta a kedélyeket, igaz, nem mindig a sír miatt. A halál 25. évfordulóján például Greguss Ágost került szembe sajtótámadásokkal, amiért az ünnepi Petőfi-kiadvány „esztétikai okokra” hivatkozva kihagyott egyes költeményeket, versszakokat. Az élclapok neki is estek, efféle poénokkal: „Mért van Greguss Ágostnak olyan nagy ádámcsutkája? Mert torkán akadt Petőfi.”
Aztán 1940-ben a sírhelylegenda feltámadásáról Svigel Ferenc nyomdász gondoskodott. Az egykor orosz fogságban lévő katona meggyőződéssel állította, hogy Petőfi sírja Oroszországban van, aminek nyomára egy 1849-ben hadifogságba került, Varga nevű hadifogoly leszármazottja vezette. A sírfelirat pedig arról árulkodott, hogy a költő 1856-ban halt meg hadifogságban.
Svigel egész kalandos elbeszéléssel állt elő, amiről a Petőfi Társaság közlönye, a Koszorú számolt be: „Omszkban sokáig börtönben ült, majd kényszermunkára ítélték, és így jutott el a a chotowskiji bányába. Itt Petőfi társainak nagy köhögésről és mellfájásról panaszkodott és kórházba került. Innét ismét megszökött, előbb Alexandorszkba, majd Werchneudinszkba. Itt Petőfi kereskedést nyitott. Itt ismerkedett meg egy Tatja nevezetű leánnyal, akit 1854-ben feleségül is vett, akivel Iliszunszkba költözött. Petőfi boldog életet élt feleségével, de a mellfájás újra elővette s itt halt meg 1856-ban.”
A Pest pedig ugyanekkor egy húszéves legendát elevenített fel, aminek később is lelkes hívei voltak, miszerint a sírra Barguzinban bukkantak rá. Akadt, aki azzal a Viktorovits Petrov nevű orosz cári alezredessel vélt beszélni, aki Petőfi unokájának mondta magát, a halált pedig már 1868-ra tette. És ott voltak azok, akik ragaszkodtak hozzá, hogy a poétából Alexander Stepanovits Petrovics lett, Kerezs községben élt tovább, és 1857. május 18-án lelte halálát. Bizonyíték persze megint semmi. Viktorovits Petrov például azt mondta, nagyapja után maradt három kéziratcsomó, de a költő utolsó kívánsága volt, hogy ezeket ne hozzák nyilvánosságra.
Szürreális pillanatok jutottak az új évezredre is, például amikor a Kiszely István antropológusék által Barguzinban talált csontvázról kellett megállapítsa az MTA, hogy az egy nőhöz tartozott. Hogy megint a humor adja a legpontosabb választ: hallották, hogy Kiszelyék megtalálták Petőfi gyerekkori csontvázát?
Maradt a legenda, és a sírhely, aminek a nyomára azóta sem bukkant a magyarság.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/40. számában jelent meg október 4-én.
