Az erdélyi, Hunyad megyei Nagyágon anyaországi segítséggel felújították a katolikus templomot: az a húsz lélek, aki ma is itt hallgatja – magyarul és románul – az igét, a gyönyörű, 1777-ben emelt istenházából tekinthet vissza egy rég letűnt aranykorra. „Cseresznye”, lelőtt bányaellenőr, az ír gyökerekkel büszkélkedő Duck néni: az „erdélyi Eldorádó” rövid története.
Angster József az 1860-as évek végén Pécsen alapította orgonagyárát, amely csakhamar Közép-Európa fő szállítója lett. A száz főt foglalkoztató, később Angster József és fia néven működő vállalat építette az orgonát egyebek mellett a budapesti Kálvin téri református templomban, a Szent István-bazilikában, a kalocsai és pécsi székesegyházban, a szegedi dómban. Meg Nagyágon is.
Dél-Erdélyben vagyunk, 24 kilométerre Dévától, 750 méteres magasságban. Míg odalent, az Erdélyi-érchegység lábánál tétován olykor a nap is előbukkant a felhők mögül, idefent kellemetlen, hideg eső esik, a tájat sűrű köd borítja. Nem is látjuk tőle sem a Zuckershut, sem a Buliberg, sem pedig a Kálvária névre keresztelt ormot, amelyek a település fölött őrködnek. A magaslatok és völgyek szabdalta, voltaképpen egy vulkán kráterében, illetve annak peremtaréján fekvő Nagyág – vagy románul Sacaramb – topográfiája nem szokványos, a falu egyes részei között 450 méter szintkülönbség is lehet. De mit számít az, amikor az utcák és épületek alatt a hajdani Magyar Királyság, majd pedig Románia egyik leggazdagabb érclelőhelye rejtőzik?
Minden 1746-ban kezdődött. Iuon Ormindean – vagy magyarosan Ormingyán Juon –, a területet birtokló Barcsay család kondása békésen ballagott a hegyen, amikor különös kőzetdarabot talált. A sorsfordító eseményről így számol be 1891-ben megjelent, Az erdélyrészi bányászat rövid ismertetése című művében Weisz Tádé: „A most virágzó telep helyén még a XVII. század közepéig nem volt egyéb, mint erdős vadon, hol a birtokos Barcsay-család Ormingyán Juon nevű kondása igénytelen külsejű ólomszürke érczet találván, egy darabbal felkereste az akkor Hondolon bányászkodó gyulafehérvári tüzérkapitányt, Bornt, ki az érczet a pénzverőben megvizsgáltatván s nagy aranytartalmáról meggyőződvén, több tiszttársával egyesülve, 1747-dik évben Mária fogantatás névre bányahatárt kért.”
És kitört az aranyláz, Nagyágra özönleni kezdtek a munkások. Magyarok, románok, németek, osztrákok, csehek, olaszok, sőt még írek is. Hogy írek? Igen: évszázados dél-erdélyi jelenlétükről tanúskodik a fennmaradt egyházi és egyéb iratok mellett a máig a településen élő egyik hölgy, aki büszkén viseli a Duck családnevet. Elrománosodott persze mára ő is, mint oly sokan. Nagyágon száznegyvenegyen élnek, közülük a 2011-es népszámláláson hatan vallották magukat magyarnak.
De még egy pillanatra pillantsunk vissza az aranykorra! Ebben Écsy Károly és felesége vannak segítségünkre, akik Vajdahunyadon élnek ugyan, ám tavasztól őszig sok időt töltenek az asszony nagymamájától örökölt kis házban. És szívügyük ez a kristálytiszta levegőjű környék. Nem csoda, Écsy úr nyugalmazott bányamérnök, így a hajdan „Európa Eldorádója”-ként emlegetett, és 1852-ben Ferenc József császár által is felkeresett, a Habsburg Birodalom egyik jelentős bevételi forrásának számító vidék természetes módon tart számot érdeklődésére. Csillogó szemmel mondja például, hogy a hegy gyomrában vagy kétszáz kilométernyi járat húzódik.
– Nagyág a XVIII. és XIX. században élte fénykorát – meséli. – Egy időben 3700-an is éltek itt, nagyrészt bányászok, vagy ahogy akkor mondták, „ércvágók”. Dévánál is jelentősebb település volt. A bányászokat és bányamérnököket tizenhét kocsma szolgálta ki, de működött a faluban kaszinó, hét mészárszék, sőt még sörfőzde is. Az itt van nem messze, most eladó.
A tekintélyes épület valóban ott áll Nagyág egyik utcáján. Sört ősidők óta nem főznek benne. De legalábbis a XX. század első fele óta biztosan nem. A falu – amelyet hajdani lakói előszeretettel emlegettek városként, a községházát is következetesen városházának nevezve – és a benne zajló érctermelés fokozatosan jelentőségét vesztette. Tulajdonosváltások, világháború, aztán az impériumváltás: az ilyesmi nem a nyugodt és kiszámítható üzletmenet garanciája. Az ilyen zavaros időkben az egyébként becsületes emberek is könnyebben elcsábulnak a bűnre.
– Tudja, mi ez? – kérdezi Écsy Károlyné a házuk falába illesztett, virágformába rendezett kis kerámiakúpokra mutatva. – Kertásás közben találtam őket. Nagyanyám sokat mesélt a cseresznyéről. Hát azt valahogy ebben gyártották az itteniek.
A cseresznye kis aranygolyó, amelyet a kitermelés közben elcsent ércből készítettek a nagyági bányászok, hogy utána kocsmában, boltban fizessenek vele. A problémára már az idézett Weisz Tádé is felhívta a figyelmet: „Tekintettel, hogy nevezett érczek oly nagy értékűek, hogy egyes esetekben egy kgr. 2-300 frtot is megér; és tekintettel az erdélyrészi fémbányászatnál oly igen elterjedt arany- és érczlopásra, a termelés a lehető legnagyobb gonddal és elővigyázattal történik.”
Hasonló ügyben – tudniillik az arany- és érczlopás megelőzése érdekében – érkezett az 1920-as években a településre Mihai Dumitrescu is. A fiatal bányamérnököt azzal a megbízással helyezte ide a frissen berendezkedő román állam, hogy járjon utána, miért olyan alacsony az itteni lelőhelyek termelékenysége. A fiatalember munkához is látott, ám mielőtt vizsgálódásai eredményeit megbízóival közölhette volna, történt valami: Nagyág lakói meggyilkolták. A szörnyű esetre ma is emlékmű hívja fel a figyelmet a településen.
– A helyiek összefogtak, úgy intézték a dolgot – meséli Écsy Károlyné. – Saját gyártású puskával végeztek szegénnyel, három csavart szedtek ki a testéből, miután meghalt. A gyilkosságért le is csuktak egy embert, de ő nem a valódi elkövető volt. A tettes csak jóval később, a halálos ágyán, a papnak vallotta be, hogy annak idején ő ölte meg Mihai Dumitrescut.
A bánya egészen az 1980-as évekig működött, és bár olykor mostanában is szóba kerül újranyitása – a Verespatakról ismert bányacég is bejelentkezett a működtetésére –, a tárnák egyelőre zárva maradnak.
Ettől függetlenül nem mondható, hogy Nagyágon megállt volna az élet. Ami mások mellett épp Écsyéknek köszönhető. A faluban egykor három templom állt, melyek közül az ortodox és a római katolikus ma is megvan – a görögkatolikus leégett, nem építették újjá. A római katolikus templom 1777-ben épült, és egykor – azokban az időkben, amikor egy évben akár százötvenen is bérmálkoztak Nagyágon, és egyébként a magyar ferencesek gondozása alatt állt – a már említett Angster-féle orgona szólt benne.
A település hanyatlásával romlott az istenháza állapota is, mígnem helyiek és Nagyágon ingatlannal rendelkezők úgy döntöttek, tesznek valamit a megmentéséért. Fáradhatatlanul kilincseltek, pénzt szereztek, szakértőket hívtak – a legtöbbet a budapesti Teleki László Alapítvány segített a templomépítőknek. Az épület ma szinte régi fényében ragyog: kívül-belül nagyjából teljesen renoválták, a legnagyobb hátralévő tétel az orgona helyreállítása lenne, erre még keresik a forrásokat. Újraszentelése még hátravan, az a nagyjából húsz hívő, aki vasárnaponként összegyűlik a szentmisén, egyelőre a régi paplak egyik szobájában hallgatja az igét. De nemsokára birtokába veheti a falu maroknyi katolikus közössége, hogy ugyanazokban a padokban foglaljon helyet, amelyeket egykor Nagyág egyik leghíresebb szülötte, Lönhart Ferenc, későbbi erdélyi püspök is koptatott.
Kies bányászhely
Weisz Tádé azt írja Nagyágról: „Hazánk fémbányászatának egyik nevezetessége; a sokat utazott Cotta Bernát freibergi tanár véleménye szerint Európa legkiesebb bányászhelye.” Jelentőségét azonban nem festői fekvése adja, hanem az, amit a föld gyomra rejt: Nagyágon száz ásványfaj jelenlétét mutatták ki. Ezek közül, olvasható a Wikipédia vonatkozó szócikkében, nyolc, ma is érvényesnek tartott ásványfajt először az itt talált kőzetmintából írtak le. Ezek a nagyágit, a rodokrozit, az alabandin, a petzit, a krennerit, a muthmannit, a krautit és a múzeumit. Magyar szempontból a nagyágit, ez az arany-, ólom-, antimon- és tellúrtartalmú ásvány a legfontosabb: ebben fedezték fel a tellúr elemet, amely az egyetlen magyarországi felfedezésű kémiai elem.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/42. számában jelent meg október 18-án!
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/42. számban? Itt megnézheti!
