„Magyarország olajcseppként úszik az európai népek tengerén”

Egy budapesti idősek otthonában él a 95 éves Fodor Ibolya, aki 93 évvel ezelőtt az egyik utolsó gyerekvonattal utazott a hollandiai Roermondba. Úgy volt, három hónapig marad, végül tizenegy év lett belőle. Amikor álmodik, még ma is hollandul álmodik.

Budapest, Keleti pályaudvar, 1927. Vidám kislány hajol ki a vonat ablakán, és nyugtatja az édesanyját, ne sírjon, hiszen csak „Hollaliba” megy. Alig két és fél éves, vakációra indul az északi országba, hogy három hónapot töltve egy ottani családnál egy kicsit felerősödjön. A vonaton ő a legfiatalabb. A Magyar Országos Gyermekvédő Liga munkatársai és apácák kísérik őt és a többi gyereket, hogy Németalföldre érve szétosszák majd őket a fogadó családok között.

A kislány három nap múlva érkezik meg a Hollandia déli részén lévő Limburg tartomány központjába, a katolikus Roermondba, az utolsó gyerek a vonaton, a többiek már mind kiszálltak a korábbi állomásokon. A peronon idegen nők várják, akik meglepve pillantanak egymásra: úgy tudták, tízéves lányt látnak majd vendégül. De a kislány magyar kísérői ellenőrzik a papírokat, amelyeket a hollandok kaptak Magyarországról még indulás előtt. A dokumentumokban megjelölt azonosítószám megegyezik azzal, amely a lányka nyakában lógó személyi igazolványban szerepel: 67 539. Ezzel kezdetét veszi Fodor Ibolya új élete.

„Terra incognita”

Fodor Ibolya 1924. augusztus 25-én született Budapesten. A vesztes háború és a trianoni békediktátum után Magyarországon szegénység, munkanélküliség és lakáshiány tombolt. Hollandia már 1914 óta fogadott rászoruló gyerekeket Belgiumból, 1917-től pedig Németországból és Ausztriából is. Hazánkból csak 1920 után. A hollandok nagy része addig ugyanis jószerével nem is tudta, hogy Magyarország külön entitás a maga sajátos problémáival – vagyis nem csupán az Osztrák Birodalom egy része.

A híres holland protestáns teológus, korábbi miniszterelnök, Abraham Kuyper két lánya, Henriëtte és Johanna 1916-ban fél évet töltöttek a holland misszió önkénteseiként Budapesten, és igencsak meglepődtek az itt tapasztaltakon. „Magyarország egyfajta »terra incognita« Európában, úgy érzem, mintha Kolumbuszhoz hasonlóan egy új földrészt fedeztem volna fel. (…) Se nem germán, se nem latin és nem is szláv, Magyarország olajcseppként úszik az európai népek tengerén” – írja Henriëtte 1918-ban megjelent, Magyarország háborús időben című, hazájában a korabeli bestsellerlistákat is meghódító útirajzában.

A két Kuyper-lány nagyon sokat tett azért, hogy felhívja a hollandok figyelmét erre az „olajcseppre”. Hirdetést helyeztek el a De Standaard című protestáns lapban, amely a magyarországi helyzetről tájékoztatta az olvasót, ellátogattak számos hollandiai protestáns közösségbe, és meséltek a magyar gyermekek helyzetéről, később pedig alapítói voltak a rászoruló magyar gyerekek megsegítéséért létrehozott bizottságnak.

Számos holland család mutatkozott késznek, hogy részt vegyen a gyermeksegítő munkában, így a bizottság 1920. február 8-án útjára indíthatta az első „gyerekvonatot”, megszervezve 260 magyar kislány és 340 fiú, valamint több mint 30 kísérőjük Hollandiába utazását. Hamar kiderült, hogy legyenek bármilyen nagylelkűek, a protestáns hollandok katolikus gyerekeket nem kívánnak fogadni, ezért a szervezők felvették a kapcsolatot a katolikus társszervezettel, így az év májusában az első „katolikus” szerelvény is kigördülhetett Budapestről. A jótékonysági munkában nem csak a Kuyper-lányok, és nyomukban számos református, illetve katolikus közösség vett részt, hanem a holland kormány, sőt a királyi család is.

A „vadóc, vidám magyar kislány”

1927-ig, amikor Fodor Ibolya vonatra szállt a magyar fővárosban, a segélyakció keretében sok ezer gyermek járta meg Hollandiát. Az évben a roermondi római katolikus Keyser családban két nagy tragédia történt. Először meghalt a családfő felesége, majd egyetlen fia is szörnyű balesetet szenvedett: tanárdiplomája megszerzése után úszni ment a Roer folyóba, ahol megfulladt. Holttestét soha nem találták meg.

A városban akkor több magyar gyermek vendégeskedett családoknál. A Keyser család is jelentkezett a katolikus segélyszervezetnél, és jelezték, hogy szívesen vendégül látnának egy tízéves lányt.

– A család Henrik Keyserből állt – őt csak „Papának” hívtam –, valamint a három lányából, akik közül a legidősebb, Marie lett az én „nevelőanyám” – meséli Fodor Ibolya a krisztinavárosi idősotthonban, ahová néhány évvel ezelőtt gellérthegyi lakásából költözött. – Marie-nak jól menő varrószalonja volt. Nem házasodott meg: apja és anyja vérrokonok voltak, ő pedig nem akarta, hogy ennek esetleg később következményei legyenek. Keyserék nagy házban éltek a város egyik forgalmas utcájában.

Egy gyermekvonat utasai (Forrás: A gyermekvonatok – Élő híd Magyarország, Hollandia és Belgium között)

– Gyorsan alkalmazkodtam a helyzethez, megtanultam hollandul, a magyart pedig szinte teljesen elfelejtettem. Később azt mesélték, hogy soha nem hiányoltam a szüleimet, sőt még az ágyam fölött függő fényképüket is levetettem, mondván, vigyétek innen ezeket az idegeneket! Gyorsan otthon éreztem magam Hollandiában.

Ibolya – akit új családjában Bojának hívtak – a jómódú roermondi gyermekek életét élte. Barátnőkre tett szert, elsőáldozó lett, iskolába járt. Keyserék rajongva szerették az ő „vadóc és vidám kis magyarjukat”, és gondolni sem akartak arra, hogy a gyermek „nyaralásának” egyszer vége szakadhat. Közben persze tisztában voltak a valós helyzettel: „Boja” szülei minden levelükben megírták, hogy szeretnék, ha lányuk lassan hazatérne. Igaz, nagyon nem erőltették a dolgot.

– Nekik is kapóra jött a helyzet – meséli Fodor Ibolya. – A szüleim nem voltak gazdag emberek, és amíg nem voltam otthon, legalább tudtak pénzt gyűjteni.

Akárhogy is, 1937-ben úgy látták, ideje, ha lányuk hazautazik. Egy nyári napon Magyarországról érkezett fiatalember kopogtatott a Keyser családnál. Elmondta, azzal bízták meg, hogy magával vigye Ibolyát.

– Könnyekben törtem ki, azt mondtam, nem akarok hazamenni – meséli az asszony. – Akkor Marie leült velem, és mindent elmondott. Egyik pillanatról a másikra felnőttem. Megértettem, hogy a szüleimnek joga van hazavinni engem. Végül azt beszéltük meg Marie-val, hogy én nem is találkozom az otthonról jött úrral, ő pedig megegyezik vele, hogy adjon még egy évet. Akkor hazamegyek. Így is lett.

1920 és 1928 között az Országos Gyermekvédő Liga adatai szerint 28500 magyar gyerek töltött Hollandiában több-kevesebb időt. Általában három hónapig maradtak, de nagyjából kétezren – főként árvák és nagyon szegény családok sarjai – örökre ott maradtak. Fodor Ibolya tizenegy évig élt nevelőszüleinél. 1938 őszén vonatra szállt, ezúttal a nevelőanyjával. Marie Bécsig kísérte, ahol búcsút vettek egymástól. Budapesten három vadidegen nő várta. „Szervusz, Ibolya” – köszöntötték a lányt. „Az én nevem Boja!” – felelte ő.

Hagyd azokat a virágokat, te!

Fodor Ibolyának eleinte egyetlen dolog járt az eszében: amilyen gyorsan csak lehet, visszamenni Hollandiába. De a szülei hallani sem akartak erről. Amikor felfogta, hogy hiába érzi magát hollandnak, Budapesten kell élnie, elkezdett magyarul tanulni. Nem ment könnyen. Egy nap gellérthegyi házuk kertjében üldögélt. Arra ment egy fiatalember, benyúlt a kerítésen, és leszakított egy virágot. „De hát uram, ezt nem szabad!” – szólt rá hollandul Ibolya, a férfi azonban nem értette, és továbbsétált.

– Két évvel később a nővéremnek lett egy levelezőpartnere – meséli Ibolya. – Volt egy fiútestvére, igen rokonszenves fiatalember. Amikor találkoztunk a lánnyal és a testvérével, a fiú felkiáltott: hiszen mi ismerjük egymást! Nem hiszem, válaszoltam. De elmesélte, hogy ő volt az, aki korábban letépte a kertünkből azt a virágot.

József és Ibolya 1944-ben házasodott össze Budapesten. Esküvőjük napján az amerikaiak a Shell csepeli olajfinomítóját bombázták, Ibolya a kráterek között szaladt fehér ruhájában a templomba. Az ünnepi ebédre a pincében került sor. Lakodalomról, netán nászútról szó sem lehetett. Budapest ostromakor az akkor már várandós Ibolyára még komolyabb megpróbáltatások vártak. Evett lóhúst – máig emlékszik édeskés ízére –, egy óvóhelyen pedig szemtanúja volt, amikor szovjet katonák megerőszakoltak egy nőt.

Első gyermeke 1945-ben született, a második egy évvel később. József családja osztályidegennek számított, lakáshoz sem juthattak. Végül vidéki anyósáék eladtak egy hízott disznót, az árából tudtak venni egy kis lakást egy lebombázott házban.

– Világéletemben jól tudtam alkalmazkodni – meséli Fodor Ibolya, amikor arról kérdezzük, a sok megpróbáltatás ellenére hogyan őrizte meg még ma is elnyűhetetlennek tűnő életkedvét. – Hollandiában hamar otthon éreztem magam, de amikor előbb a szüleim, majd a férjem sem akart hallani arról, hogy visszaköltözzünk Roermondba, megbékéltem ezzel is. A háború után a lakásunknak egy ideig teteje sem volt, végül kicsinosítottuk. Néhány éve ebben a kicsiny szobában lakom, de ezzel sincs baj. Ha panaszkodnék, jobb lenne?

Ibolya néni mai napig tartja a kapcsolatot „holland családja” még élő tagjaival. Rendszeresen telefonálnak egymásnak. A nyelvet nem felejtette el. Sőt: ha magában számol, vagy álmodik, azt még ma is hollandul teszi. Nevelőanyja, Marie 1986-ban halt meg. Ibolyának még sikerült meglátogatnia előtte. – Borzasztóan hálás voltam neki – mondja. – Ő tanított meg rá, mi a szeretet. És ezt csak gyerekkorban lehet megtanulni.

Százéves történet
Az első gyerekvonat 1920 februárjában futott ki a budapesti Keleti pályaudvarról. A centenárium alkalmából az Eötvös Loránd Tudományegyetem Néderlandisztika Tanszéke (amelynek oktatói, a diákok bevonásával, már régebb óta foglalkoznak a Hollandiába és Belgiumba utaztatott magyar gyerekek történetével) több programmal készül. Február 11-én 16 órától a budapesti Uránia Filmszínházban mutatják be A gyermekvonatok – Élő híd Magyarország, Hollandia és Belgium között című könyvet. (A nemzetközi együttműködésben írt és holland nyelven is megjelenő kötetet februárban Hollandiában is bemutatják.) Ez év októberében a Budapesti Történeti Múzeum kiállítást szentel a témának. Dokumentumfilm is készül a gyerekvonatokról (ebben Fodor Ibolya is szerepel), májusban pedig a hollandiai Amersfoortban dzsesszfesztivált rendeznek a témához kapcsolódóan. Réthelyi Orsolya, az ELTE Néderlandisztika Tanszékének vezetője szeretné elérni, hogy a centenárium évében a Keleti pályaudvar falán emléktáblával emlékezzenek a nagyszabású mentőakcióra.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/5. számában jelent meg január 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/5. számban? Itt megnézheti!