HIRDETÉS
Kezdőlap Kultúra Időgép Rendészeti va...

Rendészeti vasszigorral fékezte le a pestist a Habsburg-adminisztráció Magyarországon

Nyugalom csomag

Legyen Ön is előfizetőnk, most akár egy hónapra is otthonába rendelheti a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti ITT! Köszönjük!

HIRDETÉS

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Vajon hogyan és mennyire sikeresen védekeztek Magyarországon a fertőző betegségekkel szemben a modern infektológia megjelenése előtt? A válasz összetett, ugyanakkor elsőre talán meglepő lehet: a járványügyi szabályok életbe léptetésével és szigorú betartatásával a XVIII. század végére elég jól elejét tudták venni egy-egy nagyobb fertőzésnek. Mindezt úgy, hogy a korabeli tudomány nem bírt mikrobiológiai ismeretekkel, az eredményességet szinte kizárólag rendészeti eszközökkel sikerült elérni.

Az első, törvénnyel is szabályozott karanténokat az 1347–53 közötti nagy pestisjárvány hozta el. A fekete halál néven is ismert Yersinia pestis baktérium a Volga-parti Laisevo városából indult, és a genovaiak krími kolóniáját, Kaffát (ma Feodoszija) 1346-ban ostromló tatár, kipcsak erők zúdították rá a rabszolga kereskedelem központjának is számító fekete-tengeri városra, ahonnan Konstantinápolyba, majd Európába került a kór. Ahogy azt a korábbi, a karanténok történetét feldolgozó cikkünkben írtuk: a pusztító járványra válaszul megszülettek az első népegészségügyi intézkedések. Az akkor épp magyar fennhatóság alatt álló Raguzában 1377-ben kiadták az első karanténrendeletet. A hajókat, beutazókat csak egy 30 napos elzárás után engedték a város közelébe és a kikötőbe, ami alatt a rakományt is a napon kellett „kiszellőztetni”. Az intézkedést Genova, Pisa, Marseille és Velence is átvette. Utóbbi 1423-ban létesített karanténtábort a sírásók, koldusok és bélpoklosok (leprások) védőszentjéről, Szent Lázárról elnevezett Lazzaretto Vecchio szigeten. 

A fekete halál 1349-ben ért el hozzánk. Őri Péter összeállítása szerint 1349 és 1742 között Magyarországon 37 nagyobb pestisjárvány tombolt, azaz négyszáz éven át nagyjából évtizedenként eggyel kellett szembenéznie a lakosságnak. Ugyan csak szórványos demográfiai adatok állnak rendelkezésre a korszakból, ám ebből is az látszik: a halálozások legoptimálisabban kétszeres, de inkább 4–12-szeres értéket mutattak a nyugalmas évekhez képest.

Mint a témát kutató Balázs Péter, a Semmelweis Egyetem Népegészségtani Intézetének nyugalmazott főiskolai tanára írja: a nagy európai járványokért a Xenopsylla cheopis bolhafajta volt a felelős, a beteg patkányokon élősködő – vagy az egyes árufélékben, így előszeretettel a gyapjúban és gyapotban megbúvó – élősködők átugráltak a tengerészekre, utasokra, és csípéseikkel terjesztették a kórt. A csípést követő 1–8 napban – magas láz kíséretében – olyan csomók („bubók”) jelennek meg az emberen, amelyek a lágyéki, illetve hónalji nyirokmirigyek fájdalmas megnagyobbodása miatt keletkeznek. A folyamat néha két hétig is elhúzódott, a kórtani becslések szerint a bubópestis lefolyási ideje akár 37 nap is lehetett. Az így megfertőződők ugyanakkor egymásnak nem tudták átadni a betegséget, ám ha a kór megtámadta a tüdőt, onnan már képes volt cseppfertőzés útján terjedni. Ez okozta a rettegett fekete halál milliós nagyságrendű pusztításait, amely vész az oxigénhiány miatt a vért sötétkékre színező jelenségről kapta a nevét.

HIRDETÉS

A korabeliek se a patkányra, se a bolhákra nem gyanakodtak, mégis egyre hatékonyabban alkalmazták az évszázadok alatt felgyűlt tapasztalataikat, amelyeket a karanténok és vesztegzárak óvintézkedéseibe is beépítettek. Ugyan nem tudták, hogy a bolhák ugrótávolsága vízszintesen 30 centiméter, az orvosok mégis „tisztes távolból” vizsgálták a meztelenre vetkőztetett delikvenseket, ahogy az árukat is a napra kellett kitenni „levegőzni”. A bolhák, gazdatest nélkül, legfeljebb 38 napig maradtak életben. Egy fertőzött patkány átlagosan 800 méteres távolságból képes volt partra úszni, a hajókat pedig önkéntelenül is, de ennél távolabb különítették el a kikötőktől. A karantén 40 napra nőtt, ám ez csak akkor indult, amikor a teljes rakományt (tíz-tíz napjával a fedélzeten) „átszellőztették”.

Évszázadok óta próbálkoznak a karanténnal, ami hatásos tud lenni, ám nem mindenre alkalmazható | Magyar Hang

Mióta próbálják elkülönítéssel megfékezni a járványokat? Miért épp negyven napra szólt az elzárás? Mit tudnunk a korai magyarországi karanténokról? Kis karantén-történelem.

Noha még Mohács előttről, 1510-ből ismerünk városi vesztegzárról szóló helyi intézkedést, Magyarországon a török kiűzése (1686–1699/1718), és a Rákóczi szabadságharc (1703–1711) leverése után kezdődött meg a járványügy szabályozása III. Károly (1715–1740) és lánya, Mária Terézia (1740–1780) uralkodása alatt. A cél egy olyan rendszer kiépítése volt, amely az Adria-parti kikötőktől (Trieszt és Fiume) a keleti-kárpátokig megszűri a Habsburg-birodalomba érkezőket. Ehhez egyrészt a tengerészeti és szárazföldi járványügyi intézkedéseket kellett összehangolni, másrészt pedig ebben együttműködni a Dalmáciát 1718 és 1797 között birtokló Velencével. Utóbbival akadtak komoly gondok, több korabeli jelentés szerint a kalmárköztársaság nem volt képes megfelelő állományt biztosítani a karanténok ellenőrzéséhez.

A kikötői „lazarettók” mellett úgynevezett „kontumácia stációkat” (vesztegzárállomás) állítottak fel a magyar és erdélyi határokon – összesen több mint húszat. Mivel a déli védvonal ellenére keletről és északról, azaz az ilyen szűrőállomások nélküli orosz és a lengyel területek felől az ország továbbra is nyitva állt a fertőzések előtt, az északkeleti határra is elkezdték kiépíteni a rendszert. A működést több rendeletben is szabályozták, előbb Károly 1719 és 1738 között, ám az eredmények Mária Terézia idején kezdtek szemmel láthatóak lenni. 1755-től négy szabályozás is napvilágot látott, amit az 1770. január 2-án Bécsben kiadott egészségügyi főszabályzat (Hauptsanitätsnormativ) tett teljessé, amiben kiadtak egy 144 tételből álló listát is a pestisre nem fogékony áruféleségekről.

Magyarországon a karanténidő a veszélyességtől függött, átlagosan 42 nap volt, de járványidőszakban 84, sőt akár 120 napra is felemelhették. Kulcsár Krisztina vesztegzárállomásokról írt tanulmányából tudjuk: a XVIII. század derekán elterjedt építésmód szerint egy vesztegzártelepet mintegy tíz láb (kb. 3 méter) magas fal vett körül. Ezen belül kellett elhelyezni a határátlépőket, elkülönítve a fertőtlenítést végzőktől és a már fertőtlenítettektől. Az ilyen állomáson dolgozókat – hogy a korrupciót is mérsékeljék – az átlagnál jóval magasabb illetményekkel bérezték.

Ez azonban már a „második vonalnak” számított a megelőzésben, a frontvonalon a hírszerzési feladatokat is ellátó diplomaták és a konzulátusok emberei dolgoztak, ők látták el járványügyi információkkal a hazai kikötőket. Egy hajónak hiteles okmánnyal kellett igazolnia a célállomáson, hogy előtte csak olyan kikötőkben járt, ahol nincs fertőzés-veszély. Ezt gyakran hamis iratokat próbálták meg kijátszani. Itt jött képbe a diplomáciai szolgálat, amelynek emiatt is naprakész adatokkal kellett ellátnia az adriai hatóságokat, hogy szűrni tudják a trükközőket. Idővel pedig – a velencei mintát követve – már csak olyan dokumentumokat fogadtak el, amelyet az adott kikötő helyi Habsburg kirendeltsége állított ki.

HIRDETÉS

– A vesztegzár szabályai ellen vétő minden szándékos vagy gondatlan magatartást az emberi élet és testi épség elleni bűncselekménynek ítéltek meg. A súlyosabbakat kötél vagy golyó általi halállal büntették, de a legenyhébb esetben is két évi sáncmunkával járó várfogságot szabtak ki – összegzi a büntetési szigort Balázs Péter. A rendszer kidolgozói többnyire orvosi képesítéssel nem rendelkező bürokraták voltak, ám Mária Terézia idején megjelennek a szaktudással bíró tanácsadók, mind a diplomácia, mind az egészségügy vonalán; az 1770-es főszabályzat és több korábbi rendelet is az uralkodó háziorvosa, a leideni születésű Gerard van Swieten (1700–1772) szakmai irányításával készült.

A dajka, aki ellopta a Szent Koronát | Magyar Hang

Kottaner Jánosné és segítői 1440-es besurranó akciójához képest sok körömrágós akciófilm könnyed sétagalopp csupán.

S hogy mennyire tudott eredményes lenni a rendszer, azt egy 1770-es járvány elleni fellépés is bizonyította. Egy Debrecen városa által a Helytartótanácsnak címzett december 30-ai levélből megtudjuk: lengyel irányból Zemplén vármegyében két helyen is felütött a fejét a kór, ám mivel 24 óra alatt karantént vontak a két település köre, „csak” 40, illetve 46 ember halt meg. Ugyan kisebb gócpontok 1771 februárjáig előfordultak a megyében, ám – miként azt Balázs Péter írja –, „ha ezt összevetjük a lengyel tartományokban végzett pusztítás áldozatainak több százezres tömegével, mindenképpen jogosnak kell tartanunk a bécsi járványügyi adminisztráció szakmai sikerérzetét és elégedettségét.”

A szigorú rendészeti intézkedések ugyanakkor komoly feszültségeket is okoztak a lakosság körében. Ahogy Őri Péter megjegyzi: „A válságok – főleg pestis idején – feldúlták az élet megszokott kereteit: szigorú vesztegzárak alkalmazásával nemcsak a betegség terjedését akadályozták több-kevesebb sikerrel, hanem a kereskedelmet és a mezei munkát is lehetetlenné tették, gazdasági válságokat, éhínségeket okozva ezáltal. A korlátozó intézkedések felborították az egyházi szertartások, a temetések, házasságkötések megszokott rendjét is, nemegyszer kiváltva az értetlen lakosság lázongását.”

Felhasznált források, szakirodalom

• Balázs, Péter: Mária Terézia 1770-es egészségügyi alaprendelete, 1–2. kötet. Magyar Tudománytörténeti Intézet Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Piliscsaba – Budapest 2007.
• Balázs, Péter: A tengerészeti egészségügy kezdetei a Magyar Királyságban – Szabályzatok a XVIII. században. Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet, Budapest 2019.
• Kulcsár, Krisztina: Vesztegzárállomások a Habsburg Birodalom határvidékén. Magyar Nemzeti Levéltár Online.
• Őri, Péter: A pestisjárványok demográfiai következményei a 17–18. századi Magyarországon. KSH NKI Történeti Demográfiai Évkönyve 2005, 115–162. (A cikket pdf-formátumban ide kattintva lehet letölteni.)

Az Időgép történelmi rovatunk további cikkeiért kattintson ide! Ha a tudományos cikkek érdeklik, akkor a Tudomány rovatunkat érdemes figyelnie!

Ennek a cikknek a rövidített, nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/14. számában jelent meg, 2020. április 3-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/14. számban? Itt megnézheti!

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS
Balogh Roland
Balogh Roland
1980-ban született újságíró, a Magyar Hang alapító munkatársa, valamint a magyar zenekarokkal foglalkozó Ígéretes titánok blog alapító főszerkesztője. Korábban, 2008-tól tíz éven át a megszűnéséig a Magyar Nemzet újságírója, szerkesztője, nyolc évig a külpolitikai-, majd a kultúra rovat munkatársa. Érdeklődési témakörei: régészet, Kelet-Európa történelme, kiberbiztonság, csúcstechnológiai trendek és underground zene.

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

38,634lájkolóTetszik
3,464követőKövetés
19,800feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

„Amíg rám nem emeli a kezét…” – Magyar Hang-ajánló

Interjú Verebes Istvánnal. Miből lett Németh Sándor dúsgazdag? Hogy élnek a szociális szféra dolgozói? Keresse a friss Magyar Hangot, digitálisan is!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek