Hofi börtönben ül, Rákosi Mátyás mindenkit megnyugtat

Minden rendkívüli helyzetnek szinte természetes kísérője az álhír, illetve a rémhír. Hallunk róluk elég sokat most is, bár azt a legtöbben elfelejtik, hogy a kettő nem egészen azonos. Az igaz, hogy minden rémhír álhír, ám a képlet nem visszafordítható. Nem minden álhír rémhír is egyben. Sőt, van olyan, amit nagy örömmel hallunk, és szomorúsággal tölt el bennünket, ha kiderül: csak kacsa volt, amit a szomszéd mondott, amit ismerősünk posztolt valamelyik közösségi oldalon. 

A napjainkban államilag elővett rémhír-kérdés ihlette meg valószínűleg egyik kedves olvasónkat, aki kisebb dezinformációs csokorral kedveskedett nekünk. Az álhír, mint politikai lózung használatáról gyűjtött össze néhány példát belső használatra a Szabad Nép 1947-48-as évfolyamaiból. Ebből két jellemző esetet emelünk ki. Az 1947. januári címlapon Rákosi Mátyás újévi szavait olvashatjuk a „kacsák” elleni harcról. A kommunista főtitkár megállapította, hogy „a reakció az, amely a nyugalmat zavarja, álhíreket terjeszt, a föld alatt szervezkedik”.

Ehhez képest – hívja fel a figyelmet olvasónk – hamarosan maga Rákosi is komoly álhírterjesztésbe kezdett. Ennek egyik szép példája az 1948. március 22-i kiskereskedő gyűlés, ahol népünk nagy fia valóban jókorát hazudott: „Azért, jöttem el a nagygyűlésre, hogy növeljem a kiskereskedők bizalmát, véget vessek a bizonytalanság érzésének és megnyugtassam őket: a demokráciának esze ágában sincs ilyen államosítást végrehajtani.” Aztán három nap múlva puccsszerűen kiadott kormányrendelettel államosították a 100 munkásnál többet foglalkoztató gyárakat. Igaz, a kiskereskedőket és a kisiparosokat egyelőre békén hagyták, de hamarosan hasonló sors várt rájuk is. 1949 decemberében már a 10 munkásnál többet foglalkoztató üzemeket vették állami kézbe, a megmaradt kistőkéseket pedig igyekeztek adminisztratív úton ellehetetleníteni.

Érdemes lenne – javasolja az olvasó – „a korabeli és a mai politikai állapototok, illetve a politika által használt (és sajnos már bevált) alkalmazásokról egy összehasonlítást végezni”. Ennek hasznossága kétségtelen, a dolog azonban annyira nyilvánvaló bizonyos esetekben, hogy én inkább arra biztatok mindenkit: gondolkodjanak el a most következő – témánkba vágó, vagy azt éppen csak érintő – példákat látva. 

A hivatalosan, olykor a sajtó, olykor a suttogó propaganda segítségével továbbadott deziformációk csupán egyik típusát jelentik a rém- és álhírek. Ennek két jellegzetes hazai esete juthat eszünkbe a második világháború idejéből. Mindkettő 1944-es, de egyik sem magyar szabadalom: hasonlókat korábban már a németek is terjesztettek. Az angolszászok nem bombázzák a zsidók által lakott csillagos házakat, sőt repülőiknek a háztetőkről a zsidók kézmozdulatokkal adnak jeleket, mit lenne érdemes aznap megtámadni – terjedt el Budapesten és a légitámadásoktól szenvedő nagyobb városokban 1944 nyarán, a téma olykor publicisztikák utalásaiba is bekerült. (A hazugságot még bizonyos szélsőjobb körök is elhitték. A hatalomra kerülő nyilasok – meg nem valósult – ötlete alapján az üldözötteket az addig leginkább bombázott pesti kerületekbe, gazdaságilag és hadászatilag fontos üzemekbe kellett volna összpontosítani, hogy a területet elkerüljék az ellenséges repülők.) 

Az angolszászok robbanó töltőtollakat, babákat, púderes szelencéket dobnak le az égből – így szólt a másik „hír”, amely a korabeli sajtóban rendre ismétlődik. A robbanó töltőtollak azóta is elnyűhetetlenek; szinte minden háborús konfliktusban „feltűnnek”, sőt olykor békeidőben is szerephez jutnak. 1952 júniusában az NDK rendőrség három átdobott amerikai ügynököt tartóztatott le; hatalmas bőröndben rendkívül veszélyes töltőtollakat cipeltek. Őket ugyan sikerrel elkapták, ám néhány kémnek sikerült végrehajtania a rábízott diverzánsakciót. Egyikük például egy alsó tagozatos kislány iskolai padjába csempészett robbanó töltőtollat. Legalábbis az MTI korabeli beszámolója szerint. 

Előfordult, hogy az állam által kiadott álhírekre a nagyközönség soraiból is álhírekkel válaszoltak. 1941. június 27-én bombatámadás érte az akkor Magyarországhoz tartozó Kassát. Hogy milyen gépek voltak, azt nem sikerült egyértelműen megállapítani. A hivatalos verzió szerint a szovjet repülők támadására válaszul Horthy kormányzó azonnal kinyilvánította a hadiállapotot. (A legújabb kutatások szerint eltévedt szovjet gépek bombázták Kassát; a szándékosság azért sem valószínű, mert Moszkvának szorult helyzetében nem állhatott érdekében, hogy újabb állammal keveredjen konfliktusba.) A szovjet légiakció szándékosságában persze már akkor is sokan kételkedtek. Bengida Hermann „fenyvesvölgyi zsidó” a hírek szerint egy vonatút során „különös, valótlan beállításban mondta el szomszédainak a kassai szovjettámadás történetét. A hazug beállítás nyílt terjesztése sértette a vonatban utazó magyarok önérzetét, amellyel Magyarország barátaival együtt harcol a közös ellenség ellen [sic!], és a legközelebbi csendőrségnek átadták az álhírterjesztő zsidót, akit az ügyészség előzetes letartóztatásba helyezett.”

Az imént említettem, hogy az álhír nem mindig (és nem mindenkinek) rémhír. Kifejezhet vágyakozást is. Jól mutatja ezt az 1939. októberi berlini eset. A Lengyelország elleni támadás után vagyunk, a nem sokkal korábban kitört háború szélcsendesebb szakaszának, az úgynevezett „furcsa háborúnak” a kezdetén. A német fővárosban egy reggel futótűzként terjedt el, hogy Chamberlain brit miniszterelnök megbukott, és a hadviselő felek tíz (más pletykák szerint tizennyolc) napra fegyverszünetet kötöttek, sőt a háborúnak is hamarosan vége lesz. A járókelők már várták a lapok különkiadásaival feltűnő rikkancsokat. Helyette azonban a német rádió közölte déli híreiben, hogy szó sincs fegyverszünetről: „A háború, amelyet Németországra kényszerítettek, változatlan kitartással folyik tovább.”

A hazai álhírek terjedésének kifejezetten kedvezett a rendszerváltás hajnala. Egy-egy hosszú idő óta nem látott MSZMP PB-tagról vagy KB-titkárról például rendre megállapította a pletyka, hogy az illető AIDS-es és kezelésen van a pártkórházban. Azt én magam is hallottam annak idején, hogy Grósz Károlyt akasztófával fogadták a munkások Csepelen. Kádár utódáról, akiről akkor még nem tudtuk, hogy átmeneti ember csupán, számos híresztelés terjedt el 1987-88-ban. „Hofi börtönben ül, mert az előadáson Grósz képét a tömeg közé vágta, mondván: »ezt meg akasszák föl maguk«” – így az egyik, N. Kósa Judit gyűjtéséből származó kacsa. Szintén N. Kósánál bukkanhatunk rá a „hova lett a Grósz” kérdésre adott rendkívül fantáziadús válaszokra. Néhány példa: „lelőtték”; „idegösszeroppanást kapott, altatták”; „meg akarták mérgezni hússal, az utolsó pillanatban telefonáltak neki, sokkot kapott”. Hasonló kategória az 1987. őszi „Losonczi Pál Svájcba disszidált, és most nem tudják hazahozni” álhír is. Az október 23-i évfordulóhoz kapcsolódott az inkább vágyakozást kifejező pletyka: „a Dunántúlon egy helyőrség fellázadt, és Budapest felé tart”.

Hasonlóval a közelmúltban, 2011-ben is találkozhattunk. Akkor arról szóltak a „biztos helyről tudom” kezdetű beszámolók, hogy a NATO javában készül Magyarország megszállására, Burgenlandban gyakorlatozik, Sopronban hallani lehet a lövéseket. Azóta is csak jönnek…