A radiokarbonos kormeghatározási módszer finomhangolásai átírhatják az ókor egyes szakaszainak eddig ismert kronológiáját – röviden így lehetne összefoglalni a New York állambeli Cornell Egyetem régészprofesszora, Sturt Manning és kollégái a Science Advance hasábjain nemrég megjelent cikkét.
A szén természetben előforduló – a kozmikus sugárzás hatására a légkörben keletkező, instabil – 14-es izotópjának (¹⁴C) bomlására épülő keltezési módszert még 1949-ben dolgozta ki Willard Libby. Az eljárás alapja, miként azt Colin Renfrew és Paul Bahn Régészet című módszertani opuszában összefoglalják: a radiokarbon a szén-dioxid révén egységesen minden élőlénybe – növénybe, állatba, emberbe – bekerül; a körforgás a halállal megáll, így a ¹⁴C felezési idejét – 5730 év – figyelembe véve megállapíthatjuk az elpusztult szerves szövet korát – ha megmérjük az adott mintában található radiokarbon mennyiségét.
A módszerrel mintegy 50 ezer évre visszamenőleg képesek datálni, az eredmények azonban – az esetleges számolási hibák, a háttérsugárzás és több más tényező miatt – mindig hibahatár körül mozognak, ami olykor akár több száz év is lehet. Minél közelebb vagyunk tehát a jelenhez, annál használhatatlanabb lehet precíz kormeghatározásra. A méréseket az is nehezíti, hogy Kr. e. 1000 előtt a légköri ¹⁴C-szintje magasabb volt, így a radiokarbon dátumok egyre jobban eltérnek a naptári dátumtól; egy Kr. e. 4100-re tett becslés a kalibrálást követően Kr. e. 5000 körüli valós időre jön ki.
A pontatlanságokat egy másik módszerrel, a fa évgyűrűs keltezéssel (dendrokronológia) lehet mérsékelni. „Az (észak-amerikai) borostyánfenyő és (az észak-írországi, nyugat-németországi) tölgy hosszú évgyűrű mintasorozataiból módszeresen radiokarbon dátumokat véve a kutatóknak sikerült a radiokarbon korokat a fa évgyűrű korokkal (naptári években) összevetni és így egy Kr. e. 7000-ig visszanyúló kalibrációs görbét előállítani” – olvasható a Renfrew–Bahn kötetben.
Asszír ékírásos táblák rejtik a sarki fény legkorábbi leírását | Magyar Hang
Három forrás is igazolja, hogy 2700 éve valóban volt egy brutálisan erős napvihar.
Ezt az 1986-ra megalkotott görbét pontosítják, frissítik és finomítják időről időre manapság az új adatokkal. Manningék szerint azonban ez az északi féltekére alkalmazott egységes grafikon (IntCal) továbbra is hibákat rejt, így használata jelen formában tarthatatlan.
A probléma abból fakad, hogy a radiokarbon szintje régiónként és évszakonként is eltérő, télen alacsony, míg nyáron magas. A növények a ¹⁴C-et a fotoszintetizálás során veszik fel a szén-dioxiddal, s miközben ez a folyamat Észak-Amerikában és Európában áprilistól szeptemberig zajlik, addig például a dél-mediterrán tájakon, így Jordániában vagy Izraelben októbertől áprilisig. Az adatokat közben a klimatikus változások, a tenger-, a naptevékenység, vagy épp a mezőgazdasági munkák időzítése is befolyásolják. S ugyan az ebből eredő eltérések elsőre elenyészőnek tűnnek, azonban, ahogy egy német és egy közép-törökországi labor Kr. e. 2. és 1. évezredből származó mintáinak összevetései is igazolták, akár évtizedes kilengéseket eredményezhetnek a dátumok esetében.
Ekkora eltérések mellett pedig nagyon bajos olyan precíz kronológia felállítása, amelyben a mediterrán térség régészeti kultúráinak egymásra hatásait, az ok-okozati tényezőket és a fejlődéstörténetet lehetne rekonstruálni. Ráadásul, ha valami elcsúszik, akkor a kirakós is borulhat. A cikkben két konkrét példával, Tutanhamon temetése és a thérai vulkán kitörése időpontjával illusztrálták felvetéseiket.
Az álhírek áldozata lett Antonius és Kleopátra is | Magyar Hang
Arról kezdtek cikkezni, hogy megtalálták a pár síremlékét. A volt egyiptomi műemlékvédelmi miniszter azonban lehűtötte a kedélyeket.
A XVIII. dinasztia halotti maszkjáról ismert fáraójának halálát a történeti források életének 18–19., uralkodásának kilencedik és tizedik évére teszik, így Kr. e. 1327 és 1316 közé keltezik. Hogy a bizonytalanságot érzékeltessük, a Magyarországon fellelhető egyiptomi nagy összefoglalók is eltérő dátummal adják meg regnálását: a szakterület néhai magyar doyenje, Kákosy László monográfiájában Kr. e. 1335– 1325, míg a brit akadémikus, Ian Shaw munkájában Kr. e. 1336-1327 szerepel.
A sírból elemzés alá vett szerves minták átlaga 3117 ± 12 évet mutat. Ha ezt a nyers, kalibrálatlan eredményt beütjük az Oxfordi Egyetem radiokarbonos kalkulátorába, akkor a 2004-es IntCal-adatbázis 95 százalékos valószínűséggel Kr. e. 1432 és 1323 közé datálja – amiből a mintákat 90 százalék eséllyel Kr. e. 1432–1381, míg mindössze 5,4 százalékos valószínűséggel lehet Kr. e. 1335 és 1323 közé keltezni. Ha a 2013-as frissítésű kalibrációs görbét használjuk, ott azt kapjuk: a leleteket 95,4 százalékos eséllyel Kr. e. 1431 és 1316 közé datálhatjuk, és 22,4 százalék a valószínűsége, hogy Kr. e. 1341 és 1316 között keletkeztek. (Alább a Tutanhaom sírjából vett leletek radiokarbon eredményei az IntCal 2004-es és 2013-as adatbázisai alapján az Oxfordi Egyetem kalkulátora szerint.)
Ennél még izgalmasabb a thérai vulkánkitörés lehetséges időpontjának problematikája. A nagy kérdés az, hogy vajon az írott történelem egyik legbrutálisabb, mintegy 60 köbkilométernyi kőtörmelékkel, cunamival és hamuhullással járó jelensége okozta-e a 110 kilométerrel délebbre fekvő minószi paloták pusztulását Krétán.
A kerámiaanyag szerint a ma Szantoriniként is ismert sziget déli partján fekvő – a római Pompejihez hasonlóan hamu alá kerülő – bronzkori Akrotiri településen csak késő minószi IA típusú anyagot találtak, míg Krétán a mükénéi hódítás előtt a palotakorszak IB-vel zárul. Így ezek alapján a kitörést Kr. e. 1500-ra, míg a minószi pusztulást Kr. e. 1450-re tették. Egyesek szerint ez azt is bizonyítja, nem a vulkáni tevékenység okozta a krétai civilizáció vesztét. Vannak azonban, akik úgy vélik – miután a térségben több helyen, így Krétán is találtak a thérai kitöréshez konkrétan köthető hamuréteget –, a hanyatlás nem azonnal, de bekövetkezett, nem sokkal később már mükénéi fegyverek kerültek elő helyi sírokból.
De mit mutat a radiokarbonos kormeghatározás? Az első mérések a kitörést Kr. e. 1630 és Kr. e. 1530 közé tették, egy 1615-ös legvalószínűbb dátummal. A faévgyűrű-sorozatokban egy Kr. e. 1628–1626-ra keltezhető anomáliát azonosítottak, míg a grönlandi jégminták között egy Kr. e. 1390-es és egy Kr. e. 1645-ös dátum utalhat nagy tűzhányóműködésre. Az a probléma ezekkel, hogy sem a fa, sem a jégminta esetében nincs olyasmi, amely lehetővé tenné, hogy azokban konkrét vulkánkitöréseket lehessen beazonosítani.
A Szantoriniként is ismert Théra szigete madártávlatból, középen a bronzkori kitörés hatására a tengerbe süllyedt – elvileg még ma is aktív – vulkán maradványai (Fotó: Steve Jurvetson/Flickr)
A Science Advance mostani cikkében hét tanulmány 17 mérési mintáját vetik össze, amelyek Kr. e. 1663 és Kr. e. 1532 közé teszik az eseményt. A két legvalószínűbb szerint a kitörés Kr. e 1596-1532 és Kr. e. 1586–1555 között zajlott le. Sturt Manning szerint – noha a korábban feltételezett Kr. e. 1630–1600 közötti dátum még mindig lehetséges – a frissebb adatok inkább egy Kr. e. 1600–1550 közötti időpontot valószínűsítenek.
A professzor további kutatásokat ígért a témában, amely a regionális viszonyokhoz igazodó kalibrációs görbék megalkotásához, így pontosabb régészeti kormeghatározáshoz vezethet.
Felhasznált források, szakirodalom
• Manning, Sturt - Kromer, Bernd - Cremaschi, Mauro - Dee, Michael - Friedrich, Ronny - Griggs, Carol - Hadden, Carla: Mediterranean radiocarbon offsets and calendar dates for prehistory. Science Advances, Vol. 6, no. 12; 2020.03.18. (pdf)
• Renfrew, Colin - Bahn, Paul: Régészet – Elmélet, módszer, gyakorlat. Osiris, Budapest 1999.
• Kákosy, László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris, Budapest 1998.
• Shaw, Ian: Az ókori Egyiptom története. Gold Book, Debrecen 2004.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/20. számában jelent meg május 15-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/20. számban? Itt megnézheti!
