HIRDETÉS
Kezdőlap Kultúra Időgép Acélseprűs li...

Acélseprűs liberáldemokrata

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük!

HIRDETÉS

Hogyan lett a közbeszédben a Horthy-fasizmusból előbb korlátozott tekintélyuralmi parlamentarizmus, aztán pedig fasizmus és demokrácia egyszerre?

Bethlen István „természetesen fasiszta”. Nem beszélve a főfasisztáról, Horthy Miklósról, akinek kormányzósága legliberálisabb időszakai is mind-mind fasiszták. A rendszer pedig nemcsak szimplán fasiszta, de „fasisztább” a Mussolini-rezsimnél is, mert „nyíltan hirdeti és gyakorolja a terrorista diktatúrát a forradalmi erőkkel szemben…” – olvashatta a közönség Nemes Dezső, az MSZMP Politikai Főiskola rektora szavait az 1970-es évek derekán megjelent vékony kötetben. Nemes utolsó mohikánként az 50-es évek hivatalos történetírásának legfontosabb téziseit ismételte meg.

Könyve kétségbeesett kísérletnek tekinthető, hogy megállítsa, de legalábbis lassítsa a folyamatot, amely az egykor hivatalos, elsősorban Andics Erzsébethez kötődő sztálinista történészfelfogást negligálta egyre markánsabban. (Andics ekkoriban más vonalon küzdött a fellazítók ellen: a Görgey Artúr árulásáról született tézist próbálta védeni és új elemekkel kiegészíteni – kevés sikerrel.)

Fasiszta vagy ellenforradalmi?

Ha fellapozzuk a Rákosi-korszak reprezentatív történelmi összefoglalóját, A magyar nép történetét, valóban Nemes fenti sorai köszönnek benne vissza és a furcsa, tömör meghatározás: a Horthy-fasizmus. (A kifejezés a 60-as évekig a hazai kétnyelvű nagyszótárakban önálló szócikként is szerepelt.) A kötetben nem is igazán az a meglepő, ahogy a Horthy-kor vélt vagy valós bűneit (a kommunisták üldözése, a kizsákmányolás, az ország kiszolgáltatása előbb az angol–amerikai imperialistáknak, majd Hitlernek stb.) bemutatja, illetve súlyozza. Az igazán meghökkentő, hogy a szerzők (mivel a kérdés egyáltalán nem illett a Rákosi-idők osztályharcos irányvonalába) tendenciózusan kerülik szinte minden, a holokauszthoz kapcsolódó esemény említését. A magyar nép történetében nem olvashatunk a numerus claususról, a zsidótörvények többségéről, a német megszállást követő rendeletekről, a gettósításról, a csillagos házakról és a deportálásról. A kötet elsikkasztja azt a tényt is, hogy a zsidóüldözéseknek több százezer magyar esett áldozatául. (Más okból, de szintén nem szerepel például a nem kommunista ellenállási mozgalom vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre.)

A forradalom után a propagandaalapú „dogmatikus történetírás” viszonylag gyorsan megbukott. Az Andics–Nemes-vonaltól való – az enyhülő politikai viszonyokat kihasználó – szakmai irányú elszakadás szándéka már világosan érzékelhető a hatvanas évek reprezentatív, először 1964-ben napvilágot látott, Molnár Erik szerkesztette kétkötetes Magyarország történetében. Bár a könyv magát a Horthy-korszakot a korábbi felfogáshoz igazodva a fasiszta jelzővel illette, ám nem hallgatta el korlátozott parlamentarizmusát, szűk keretek közé szorított pluralizmusát sem. (Jóval részletesebben tárgyalta a holokauszt kérdését és foglalkozott a nemkommunista ellenállási mozgalom mártírjaival is.) A második óvatos lépés „fasizmusügyben” Márkus László történészé volt (korábban a Vörös Hadsereg partizánja), aki 1965-ös tanulmányának szóhasználatából szinte teljesen elhagyta a fasiszta jelzőt: a Horthy-korszakot elsősorban ellenforradalmi diktatúraként határozta meg.

Korlátozott parlamentarizmus

Hogy a Horthy-rendszer alapvetően nem volt fasiszta jellegű, azt – mint historiográfiai áttekintésében Romsics Ignác megállapítja – „a korral foglalkozó történészek közül Lackó Miklós mondta ki először több-kevesebb egyértelműséggel” a Történettudományi Intézet 1969. október 10-ei műhelybeszélgetésének vitaindítójában. „Ez az uralmi rendszer alapszerkezetében nem volt fasiszta típusú, de nem tekinthető egyszerűen konzervatív–autoritatív jellegűnek sem” – állította Lackó, azt is hangsúlyozva, hogy „a harmincas évektől erősödtek a hatalom fasiszta vonásai”, ám a „fasizálódás nem ment túl az úri-katonatiszti-államhivatalnoki szélsőjobboldal igényeinek részleges teljesítésén és politikai módszerei egy – bár jelentős– részének átvételén.” A rendszer jellegét átértékelő folyamat következő fontos állomásának tekinthető a szocializmus idején született harmadik történelmi összefoglaló, a tízkötetesre tervezett, ennek nyomán máig „Tízkötetesként” emlegetett új, nagyszabású Magyarország-történet 1918 és 1945 közötti időszakkal foglalkozó 8. zárókötete 1976-ban. (Ugyanebben az évben adták ki egyébként Nemes Dezső korábban idézett könyvét is.)

A Tízkötetes – noha vegyes szerzőgárdája miatt olykor meglehetősen egyenetlen, önmagának is ellentmondó az összefoglalás – nemcsak a trianoni békével foglalkozott az addigiaknál jóval részletesebben, megállapítva például hogy „a magyar társadalom széles rétegei számára súlyos megrázkódtatást jelentett a békeszerződés tartalma és létrejöttének módja”. Nóvumnak tekinthető tárgyilagosságra törekvése a revíziót és a határon túli magyarságot, a kormányzó vezette ország kényszerpályás nehézségeit illetően is. A Horthy-rendszer jellegével kapcsolatban már itt megtalálható a nyolcvanas évekre kialakult nagyjából teljes szakmai konszenzus ősváltozata. Ez utóbbi lényege Romsics Ignác 1985-ből származó szavaival: „Politikai intézményeit és azok működését tekintve a konszolidáció kormányzati formája korlátozott polgári parlamentarizmus volt. […] Az országban szélsőjobboldali, liberális-demokrata, polgári demokrata és szociáldemokrata ellenzéki pártok működhettek, amelyek a parlamentben és a nyilvánosság előtt egyaránt kifejthették és hirdethették véleményüket. A hatalmi rendszerbe épített biztonsági elemek következtében azonban nem volt reális lehetőség arra, hogy a kormánypárt megbukjon, s egy nyugati típusú parlamenti váltógazdálkodás alakuljon ki”. Bár más szavakkal, de ugyanezt fogalmazta meg L. Nagy Zsuzsanna és idővel Ormos Mária is.

HIRDETÉS

Totális, nem totális

Hogy a Horthy-kor korlátozott (a 40-es évek felé haladva egyre korlátozottabb) parlamentarizmus volt hangsúlyos tekintélyuralmi és fokozatosan erősödő kirekesztő elemekkel, azzal gyakorlatilag a nyugati emigráció mérvadó és mérsékelt tagjai is egyetértettek; hasonlóra jutott például Borbándy Gyula is az Új Látóhatárban. A definíció nyilván pontosítható lenne, lényegét azonban máig nem tudta cáfolni senki, olyan új tudományos eredmény sem született, amely érdemben változtatott volna a fentieken. Mi lehet mégis az oka, hogy a szakmai konszenzuson nyugvó tézis a rendszerváltás után nem sokkal megingott, majd látványosan kiseprűződött a rendszerről zajló társadalmi (és nem a tudományos) diskurzusból?

Szinte bizonyos, hogy a magyar közvélemény pro és kontra 1989– 90 előtt is mást gondolt a Horthy-korszakról, annak viszont akkoriban nem illett széles körben hangot adni. A vélekedéseket áthatotta a sokszor egymással homlokegyenest szemben álló társadalmi tapasztalat és érzelmi viszonyulás is. Mindez pedig idővel természetes módon jelent meg a nyilvános értelmiségi közbeszédben is.

A két végpont között fontos különbség akadt: az egyiknek volt (igaz, meglehetősen kétes) hagyománya, míg a másiknak nem. Az előbbiekhez tartozó Rozsnyai Ervin marxista filozófus gondolataiban például sajátosan keveredtek a negyvenes-ötvenes években megfogalmazott gondolatok a hatvanas évek felfogásával. „Magyarországon az ellenforradalmi rendszer »totális« fasizmusként kezdődött, majd a bethleni visszavonulás és konszolidáció »nem totális« fasizmusától többé-kevésbé egyenes utat tett meg a Sztójay-féle »totális« formáig, végül egy rövid »kiugrás« közjáték után Szálasi – mondhatni – ultrafasizmusáig” – írta 2007-ben az Ezredvégben a filozófus némi időutazás-érzetet keltve. 2012-ben a „Gerő–Romsics-vitában” (amelyet valójában sokkal inkább nevezhetnénk lejáratási kísérletnek) többen is megszólaltak, balról bírálva a nyolcvanas években született konszenzust. „Szigorúan véve persze csak Olaszország volt fasiszta, de azért Németországtól sem szokás megtagadni ezt a minősítést, s akkor már a Horthy-rendszer is elbírná” – jegyezte meg Bojtár Endre. Fekete György középiskolai történelemtanár a Népszavában, szintén 2012ben még tovább ment: „1938–1944 között – meglátásom szerint – a Horthy-rendszer minden kétséget kizáróan fasiszta jelleget öltött. Nácibarát külpolitika, rasszista belpolitika jellemezte, hiszen akkoriban lépett életbe a zsidótörvények sorozata, amelyet sokkal inkább generáltak belső – hazai – követelések, semmint a hitleri Németország kívánságai.”

A másik, a kritikátlan magasztalásban érdekelt szélsőség mögött – mint említettem – egyrészt nincs a múltból egyenesen levezethető hagyomány. Ennek főalakja napjainkban a kormánymédiában gyakran nyilatkozó történész, Raffay Ernő. „A politikai megerősödés után (amit jórészt gróf Bethlen István hozott létre) a Magyar Királyság európai demokrácia lett, a szó liberális értelmében” – nyilatkozta néhány éve. Hogy Horthy Miklós és rendszere (liberális) demokrata lett volna, az valóban nóvum, Raffayn kívül Schmidt Máriánál és a Demokrata Horthy-dicsőítéseiben olvashatunk hasonlókat. Ilyet ráadásul sem a Horthy-korszakban, sem utána nem állítottak a rendszer apologétái, nyilván eszükbe sem jutott, de a kormányzó sem szól emlékirataiban saját „liberális demokrata” felfogásáról.

A Horthy-magasztalók másik csoportja ennél is vadabb, nagyon is valódi, ám egymást látszólag kizáró tradíciókból táplálkozik. Az ezredforduló után a félkatonai szervezetektől sem idegenkedő szélsőségesek (a korábbi Jobbik, a mostani Mi Hazánk Mozgalom) nem mint demokratát éltetik a volt kormányzót, hanem részben a régi kliséket veszik elő például az „acélseprűvel” takarító fehér fővezérről. Ugyanakkor Horthyt sajátos kontextusba helyezve, a „becsület napjával”, és egy kis hungarizmussal és Szálasi-tisztelettel tűzik zászlajukra. Ezzel pedig kimondatlanul (és nyilván akaratlanul) az Andics Erzsébet–Nemes Dezső-féle sztálinista felfogást veszik át: a Horthy-rendszer a fasizmus egyik formája, Horthy és Szálasi között egyenes vonal húzódik.

HIRDETÉS

Nem elsősorban az a baj, hogy ostobaságok hangzanak el, hogy a tájékozatlanság érzelmi motivációkkal keveredve ölt testet néhány megnyilatkozásban vagy tanulmányban. Hanem hogy a politika – látva, milyen mozgósító ereje van a közelmúlt történelmének – rárepült a témára, és igyekszik azt saját hasznára, erősítésére fordítani bal- és jobboldalon egyaránt. Mindez a társadalomban riasztó, részegítő hatást vált ki. A józansághoz sajnos senkinek sem fűződik különösebb érdeke.

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

40,717lájkolóTetszik
3,779követőKövetés
19,800feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Fogy a levegő – Magyar Hang-ajánló

Interjú Ascher Tamással és Tompa Andreával. Abszurd komédia karanténra és drága tesztekre. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek