Ungváry Krisztián Horthy Miklós – a kormányzó és felelőssége 1920–1944. című könyve most jelent meg a Jaffa Kiadónál. A történész kötete tőle megszokott módon bővelkedik érdekes felvetésekben és sarkos megfogalmazásokban, amelyek egy része árnyalásra szorul.
Horthy Miklóst és rendszerét máig a legszélsőségesebb indulatok és vélekedések kísérik. A folyamatosan alakuló Horthy-apológiához és -démonológiához ennek megfelelően számtalan torzítás, csúsztatás és hazugság társul. Az egyik végponton a rendszer fasiszta, míg a másik oldalon liberális demokrata, Horthy Miklós értékelése pedig szintén meglehetősen széles skálán a hérosztól a patás ördögig húzódik. Holott a történésztársadalomban a nyolcvanas évekre a korszak jellegéről kialakult konszenzust, amely szerint a kormányzó negyedszázada korlátozott parlamentarizmus volt hangsúlyos tekintélyuralmi és egyre erősödő kirekesztő elemekkel, hitelt érdemlően máig nem cáfolta senki.
Ungváry Krisztián legújabb, Horthy felelősségét vizsgáló kötete (egyben két korábbi munkájának, A Horthy-rendszer mérlegének, illetve az annak nyomán született, A Horthy-rendszer antiszemitizmusának mérlege című írásának folytatása és továbbgondolása) minden, benne lévő, olykor összesűrűsödő indulatával együtt szintén ezen a középutas mezsgyén halad. „Téves döntései az önuralom hiánya mellett részben csekélyebb szellemi horizontjából, részben pedig a diplomáciai érzék és a politikai műveltség hiányából adódtak” – olvashatjuk a tömör és pontos jellemzést.
Érdekes, eredeti felvetésekben bővelkedő kötetében Ungváry szokásához híven keményen, olykor sarkosan fogalmaz; néhány állítását érdemes árnyalni. Az 1938-as első bécsi döntésről például azt olvashatjuk, hogy „tartósabb határrendezést lehetett volna elérni akkor, ha a magyar delegáció önmérsékletet tanúsít, és nem ragaszkodik foggal-körömmel a nem magyar többségű városokhoz, hiszen ezáltal remény lett volna a négyhatalmi szentesítésre”. Mindezt semmi sem bizonyítja. Sőt, ha az 1945-ben már érvénytelennek tekintett müncheni egyezményt vesszük alapul, akkor egy annak szellemében született négyhatalmi szentesítés valószínűleg hasonló módon hatályát vesztette volna. Mint ahogy feltehetően annak sem lett volna különösebb hatása, ha (cseh)szlovák–magyar megállapodás születik – nem mellesleg Jozef Tiso aláírásával.
Figyelmet érdemel az alábbi két mondat is: „Az amúgy is szűk mozgástér Horthy és miniszterelnökei hibás döntései miatt folyamatosan tovább szűkült. Magyarország 1940. november 20-án csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez.” Bizonyos, hogy a második bécsi döntés, Észak-Erdély visszaajándékozása után nagyon mást nem léphetett a magyar külpolitika. Bár a bécsi döntés nélkül sem kerülhettük volna el a csatlakozást, hiszen az ország mozgástere elsősorban a nemzetközi viszonyok átalakulása miatt valóban drámai módon beszűkült. Elutasítása olyan barátságtalan gesztus lett volna a zenitjére érő Németországgal szemben, amely szélsőséges esetben idővel akár katonai akcióval is járhatott volna. Illuzórikus Ungváry Krisztián azon felvetése, hogy Magyarországnak az Erdéllyel kapcsolatos döntéshozatalba be kellett volna vonnia a Szovjetuniót is, vagy hogy erre az országnak egyáltalán módja lett volna.
A szerző teljes joggal nevezi politikai ostobaságnak az 1940. decemberi jugoszláv–magyar „örök barátságról” és „örök békéről” szóló szerződés megkötését. Hiszen már Jugoszláviától délre, Görögországban dúlt a második világháború, s csupán idő kérdése volt a – mindkét ország területét érintő – német beavatkozás. Túlzás (és nem megfogható) ugyanakkor az a megfogalmazás, hogy Jugoszlávia megtámadásakor Horthy Telekit „öngyilkosságba kergette”. Helyesebb és pontosabb Ablonczy Balázs cserbenhagyást említő szóhasználata. (Kétségtelen, hogy a kormányzó április 2-a délutánján azt közölte miniszterelnökével, hogy kompromisszumos javaslatát, amelyet egy nappal korábban a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács is jóváhagyott – a magyar hadsereg nem mehet túl a történelmi határon, és csak akkor lehet a honvédséget elindítani, ha Jugoszlávia formailag már felbomlott –, nem veszi figyelembe.)
Érdekes a történelmi folyamatokat alternatív lehetőségek fényében megvizsgálni. Ezt teszi Ungváry Krisztián is, olykor merész következtetésekre jutva. Ma már megállapíthatatlan például, hogy Horthy a háború utolsó időszakában, 1944. október 14-én elutazhatott-e volna inkognitóban a hadműveleti területen át az első hadsereghez Husztra, hogy ott hirdesse ki a fegyverszünetet. Mint ahogy azt sem tudni, hogy nagyobb eredménnyel járt volna-e, ha Kecskemétre vagy Kiskunhalasra megy a harmadik hadsereghez, miután a németbarát parancsnokot, Heszlényi József altábornagyot leváltotta. Valóságízűbb a felvetés, hogy a kormányzónak október 16-a után a körbezárt Várból vállalnia kellett volna a harcot. Hiszen „a Királyi Palota a látszat ellenére jól védhető objektum volt […], annyi biztosan feltételezhető, hogy egy nap alatt a Királyi Palotát sem foglalták volna el a németek”. A budapestiek szeme láttára zajló harc esetleg „radikálisan megváltoztatta volna a németekkel kapcsolatos szövetségesi érzelmeket”.
A kötet leghosszabb része érthető módon – ez államfői működésének talán legneuralgikusabb pontja – Horthy Miklós antiszemitizmusával, a zsidótörvényekkel, a deportálásokkal kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik. A német megszállás előtti magatartásáról Ungváry joggal állapítja meg, hogy „egyetlen alkalmat sem találni arra, hogy kezdeményezett vagy radikalizált volna zsidóellenes javaslatokat, ezzel szemben elhatárolódásáról számos bizonyíték van. Az is megállapítható ugyanakkor, hogy korántsem használt ki minden lehetőséget abból, ami a rendelkezésére állt. Nem élt halasztó hatályú vétójogával, a zsidótörvényeket kivétel nélkül aláírta, és ezzel felvállalta a politikai felelősséget, noha a nyilvánosság előtt tehetett volna mérséklő nyilatkozatokat, és visszaküldhette volna megfontolásra a törvényeket vagy azok bizonyos részeit”.
Valóban kulcsfontosságú, hogy a kormányzó mit tudott a „végső megoldásról”, a magyar zsidóknak szánt sorsról. Információi nyilván lehettek már az Auschwitz-jegyzőkönyv 1944. tavaszi kézhezvétele előtt is. A kérdés, hogy elhitte-e az ipari méretű és szisztémájú népirtásról szóló híreket. A tények ugyanis olyan valószerűtlenül idegennek hangozhattak a kor emberének, hogy azt a többség képtelen volt magában elfogadni. Ehelyett az érintettek is az önáltatásba menekültek. (Kertész Sorstalansága megrázó hitelességgel mutatja be ennek fokozatait.) Horthy esetében is az önbecsapás magasiskolájával találkozhatunk. Ravasz László református püspöknek ezt mondta: „Munkaszolgálatra viszik ki azokat, akiket katonai szolgálatra nem vehetnek igénybe, családjukat pedig azért, hogy együtt legyenek […], és családjukat ne a nemzet tartsa el, amíg ott ők kinn keresnek.”
Mindennek fényében is megdöbbentő, hogy államfőként kérdés és tiltakozás nélkül végignézte több százezer állampolgára elhurcolását. Ahogy Ungváry írja, a kormányzó „politikai és morális értelemben is csődöt mondott”, és „restségével akaratlanul is asszisztált a tömeggyilkosságokhoz”. (A szerző a magyar holokauszttal kapcsolatban joggal hangsúlyozza az uralmat átvevő hazai szélsőjobboldali politikai garnitúra felelősségét, túlbuzgóságát, gyilkos „kezdeményezőkészségét”, az államgépezet gördülékenységét. Mindemellett viszont sajnálatosan elkenődik a német felelősség, Eichmann és Kaltenbrunner szerepe. Pedig enélkül, a német és magyar „munkamegosztás” részletes elemzése nélkül torz képet kaphatunk csak.)
Kétségtelen, hogy „nehéz feladat a kormányzó kusza értékrendjének rekonstruálása”. Bár „világképének jelentős része jobboldali vulgáris előítéletekből tevődött össze”, az őt ért hatások tekintetében nem feledkezhetünk el katonai neveltetéséről és Ferenc József udvaráról sem. Döntéseiben gyakran befolyásolták pillanatnyi érzelmei, nála erősebb egyéniségek, elsősorban (az ország szerencséjére) Bethlen István. A kormányzó úgy állt az ország élén negyedszázadig, hogy nem vált igazi politikussá, sőt megőrizte antipolitikus vonásait. Szerb Antal Csokonai Vitéz Mihályról szóló gondolatát kölcsönvéve: koherens világnézet helyett inkább csupán nézetei voltak a körülötte lévő világról.
Ungváry Krisztián: Horthy Miklós - A kormányzó és felelőssége 1920-1944. Jaffa Kiadó, 2020, 3999 forint
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/19. számában jelent meg május 8-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/19. számban? Itt megnézheti!