A Monnet-kód a kulcs az Európai Unió kezdeteinek, működésének, útkereséseinek és válságainak megértéséhez. Előzékeny az idejét szigorúan beosztani kénytelen olvasóval Gyurgyák János: rögtön az előszóban összefoglalja, mire jutott a háromszáz oldalas történeti-társadalomtudományi munkájának írásakor végzett vizsgálódásaival. Az Európa alkonya? szerzője többek között oxfordi, berlini, bécsi és moszkvai könyvtárakban kutatta a témában fontosnak vélt gondolkodók műveit.
De mi is az a Monnet-kód? A ma Európai Unióként ismert közösség egyik alapítója, a francia Jean Monnet „cselvetését” nevezi így a szerző. A rendszerbe kódolt mechanizmus állandó reformra, a föderális berendezkedés felé való továbblépésre kényszeríti a közösséget. Az egyre szorosabb unió (ever closing union) formula fejezi ki ezt a törekvést, amely azonban mára kiüresedett. Hivatalosan nem cél az Európai Egyesült Államok létrehozása, így viszont egyre kevésbé világos, mire is szolgál az egyre szorosabb unió.
Előremenekül a Merkel-Macron tandem | Magyar Hang
Erősödnek a nemzetek Európájában gondolkodók, ám a reformok a föderális Európa irányába haladnak.
Gyurgyák János arra a következtetésre jut, hogy bár Európának vannak közös gyökerei és jellemvonásai (görög–római humanizmus, kereszténység, felvilágosult racionalizmus, szabadságeszmény), megosztott földrész maradt, s az uniós erőfeszítések hetven éve alatt sem jött létre egységes európai identitás, társadalom és közvélemény. Márpedig ezek nélkül nincs politikai közösség, amelyre jelen esetben egy föderális berendezkedés felépíthető lenne. Ahogy Fernand Braudel fogalmaz: nem beszélhetünk egységes európai kultúráról, csak európai kultúrákról. Gyurgyák sugallata szerint a birodalmi gondolkodás tévút; kontinensünket erővel sem sikerült senkinek tartósan egyesítenie az előző történelmi korszakokban.
Föderalisták kontra antiföderalisták
Az EU mai formájának kialakulásáig vezető utat kompromisszumok sora kövezte ki. A nemzetállami létet megszüntetni akaró föderalisták alkuja az előbbit egészen feladni nem szándékozó, de valamifajta együttműködést szorgalmazó konföderalistákkal. Ez sokáig rejtett törésvonal volt az európai politikában, amit a hagyományos bal-jobb kérdés polarizált, mostanra azonban nagyon is láthatóvá vált a föderalista-antiföderalista ellentét – elég itt a brexitre utalni. Az antiföderalisták maguk is megosztottak: a lazább együttműködésben gondolkodó konföderalisták mást képviselnek, mint a semmilyen kompromisszumot nem ismerő nacionalisták.
Gyurgyák János úgy látja, az EU-t a kezdetektől jellemzi egyfajta demokratikus deficit. Ralf Dahrendorf szerint az Európai Unió minden témája ásításra ingerlő unalom: az egyre szorosabb unió kérdésében legalábbis megosztott az európai közvélemény, a szórványosan megrendezett uniós témájú népszavazásokon rendre elutasító döntések születnek, s az európai szavazó általában érdektelenséget mutat az egész ügy iránt. – Ezt a sajátos államalakulatot alapvetően kormányok közötti szerződések hozták létre, s nem társadalmi törekvések vagy népmozgalmak – írja Gyurgyák János. (Nekem itt döcögő analógiaként a mi rendszerváltásunk jutott eszembe.)
De Gaulle igazsága
Egész egyszerűen nem lehet pontosan meghatározni, mi az a gazdasági, társadalmi és politikai forma, amely az elmúlt évtizedekben Európában létrejött. A szerző jobb híján Jacques Delors, az Európai Bizottság volt elnöke „definíciójához” nyúl: az unió meghatározhatatlan politikai objektum (non-identified political object). Az biztos, hogy egy hibrid integrációs formával állunk szemben; ilyen „állatfajt” eddig nem ismert a történelem.
Gyurgyák számos elképzelés, vízió ismertetése és elemzése után arra jut, hogy Monnet koncepciójával szemben Európának a Charles de Gaulle volt francia elnök által támogatott Fouchet-tervet kellett volna követnie. Ez egy kevésbé bonyolult konstrukció: konföderáció mindenfajta szövetségi eszme és intézmény nélkül, ahol az Európai Parlament a nemzeti parlamentek küldöttjeiből áll, a bizottság pedig a szuverén országok tanácsának egyhangú döntéseit hajtja végre.
Lopd el, és fukarkodj! | Magyar Hang
Nyugat-Európa államai hallani sem akarnak határokon átívelő szociális transzferekről, tényleges európai szolidaritásról.
Egyetérthetünk azzal, hogy részben az elmúlt időszak történései (2008-as gazdasági válság, görög krízis, 2015-ös menekülthullám) válaszút elé állították az uniót. Egyértelmű, hogy a nemzetállami keret nem mellőzhető, csakhogy a globális kapitalizmus korában a teljes önállóság is illúzió, így a hagyományos nemzetállami létezéshez való visszatérés sem megoldás. Az egyre szorosabb unió által kijelölt úton visszafordulni is elég nehézkes volna, különösen az euró bevezetése miatt, miközben az eredeti, föderalista elképzelés erőszakos erőltetése könnyen szakadáshoz vezethet.
Az eddigiekből úgy tűnhet, mintha valamiféle euroszkeptikus, netán EU-ellenes kötetről beszélnénk, de ez a leírás aligha helytálló. Jean Monnet-t egyenesen zseninek nevezi a szerző, s történelemformáló személyiségekként, tisztelettel szól az európai közösség jellemzően konzervatív, kereszténydemokrata alapító atyáiról (Robert Schuman, Konrad Adenauer, Alcide De Gasperi, Paul-Henri Spaak és mások). Felidézi, hogy ugyan az egység eszméje évszázadokon keresztül jelen volt az európai gondolkodásban, 1945 előtt ez az irányzat periférikus maradt. Két világháború szörnyűségeire adott bölcs válasz volt a nemzetállami megosztottság meghaladásának kísérlete, elsőként a francia–német megbékélés gyakorlati módozatának kidolgozása. Monnet nem volt fantaszta: nem egyetlen huszárvágással akarta megvalósítani a föderális álmot, kis lépésekben tervezett – kezdve a Montánuniótól (Európai Szén- és Acélközösség, 1952).
Úton a közös haderő felé az Európai Unió | Magyar Hang
Egyre több ország ismeri fel a védelmi szuverenitás erősítésének fontosságát.
Nem lehet megfeledkezni a Pax europeana előnyeiről: az együttműködésben részt vevő államok több mint hetven éve nem háborúztak egymással, kiépült a minden európai polgárra kiterjedő jogok rendszere, megvalósult a több évtizedes gazdasági csoda. Van tehát veszítenivalónk, főként azok a belső értékek, amelyeket a kritikusok mintha nem mindig méltányolnának: az emberi méltóság tisztelete, a demokrácia, a jogállamiság.
Gyurgyák János művének nagy erénye az Európa-kérdéssel összefüggő eszmetörténeti áramlatok közérthető bemutatása, vizsgálata. Számos európai gondolkodó – köztük a kül- és belpolitikai szempontból is az egyensúly kérdését a középpontba állító Bibó István, illetve a köztes európai régiót leíró Szűcs Jenő – megidézésével építi fel Európa-képét.
Külön foglalkozik a német és az orosz gondolkodás Európához fűződő viszonyával. Előbbi esetben a nácizmus feldolgozásának alapos és tanulságos kitárgyalásán túl a többi között megállapítja, hogy Németországnak – amely maga is szövetségi állam – felel meg a legjobban az a nehezen meghatározható státus, amely az Európai Uniót jellemzi, mégsem egyértelmű, hogy német érdek volna a határozott továbblépés a föderáció felé. De bármilyen irányba mozdul is el Európa, abban döntő szava lesz Berlinnek. Utóbbi esetben a neo-eurázsiai eszme befolyását emeli ki, rögzítve, hogy Oroszország önálló, öntörvényű civilizáció. A liberálisoknál megértőbb az orosz törekvések iránt. Végül is érthető, ha Moszkva jó ideje nem erőlteti a nyugati minták átvételét: minek szaladjon olyan szekér után, ami nem akarja felvenni?
A spengleri kérdés
A könyv önállóan tárgyalja Oswald Spengler híres könyvét (A Nyugat alkonya, 1918, 1922) és utóéletét. Spenglerre hivatkozni ma unalomig koptatott publicisztikai közhely. Gyurgyák János viszont komolyan megvizsgálja a spengleri kérdést, és arra a következtetésre jut, hogy A Nyugat alkonya megjelenése óta eltelt száz év nem igazolta, de nem is vetette el végleg az elméletet, miszerint Európa, illetve a Nyugat a hanyatlás fázisába lépett.
Erre utal a könyv címének végén a kérdőjel, de ez a fajta termékeny bizonytalanság jellemzi Gyurgyák egész szövegét. Azt a felfogást képviseli, hogy az európai történelem menetén fordító eseményeket (az első világháború, Hitler hatalomra jutása stb.) általában nem lehet egyetlen, mindent megmagyarázó okra visszavezetni. Hisz a nagy személyiségek történelemalakító szerepében (hősei: Churchill, De Gaulle, Helmut Schmidt és mások), egyetért azzal, hogy az emberi szabadság következményeként kiszámíthatatlan a történelem menete. Itt és most, Magyarország, illetve a nemzetállami és a föderális lét között valahol megrekedt Európa polgáraiként nyomaszthat, de akár lelkesíthet is bennünket ez a gondolat.
Gyurgyák János: Európa alkonya? – Utak és tévutak az európai történelemben és politikában, Osiris, 2018, 3980 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 8. számában jelent meg, 2018. július 6-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
