Utolérnek, kitakarnak

A kétezres évekből majd mindenkinek van egy Hiperkarma-sora, ha nem tud róla, akkor is. Én tudok, ráadásul nekem több is van, jártam koncerten is, az egyik után még szót is váltottam az énekessel, rajongó nem, de hallgató voltam. És aggódós, mert azt nem volt nehéz megállapítani, hogy a lüktető ritmus és a burjánzó sorok mögött a szerzőnek a valósággal vívott (vesztésre álló) harca is ott van.

Ennek a viaskodásnak és még sok másnak a története látott napvilágot a főszereplő narrációjában Én meg az Ének címmel az Athenaeum kiadónál. Bérczesi Róbert, a Hiperkarma énekese, szövegírója, Kiss Lászlóval (író, szerkesztő, de neki köszönhetjük az Outcast címmel megjelent, az Ektomorf énekesével, Farkas Lászlóval készült könyvet is) közösen bő 300 oldalon mesél, magyaráz, okol és adatol. A könyv elsősorban visszatekintés, de jó tudni kiolvasni belőle azt is, hogy mi jöhet, mi várható még Bérczesi zenei munkáit illetően.

Egy életút, különösen egy pop-rock sztáré általában érdekes, komoly könyvpiaci rész ez, különösen, ha a viszonylag gyakran bekövetkező tragikus vég felől olvasható. Ez utóbbi általában elemeli az életrajzot, megsokszorozza az értékét a létrehozott alkotásoknak, viszont a lezártság miatt a további értelmezési mezők beszűkülnek. Bérczesi viszont a nagy kataklizmákat nem, de a tragédiát ez idáig megúszta, elkerülte. És nagy reménység szerint ez így is marad még nagyon sokáig.

Bár a kötet vége sem számol be teljes gyógyulásról, az mindenképp biztató, hogy az énekes tisztán és ezért nagyon egyenesen beszél. Ahogy ebben az emblematikus dalszövegben jó előre megmondta: „Te is, mint mindenki, félni szeretsz leginkább, / és leginkább félni, / Leginkább félni szeretve fogsz.” (Feketepéter) Ez utóbbi a legnagyobb erénye a kötetnek, és nyilvánvaló, hogy itt Kiss Lászlót is dicsérni illik. Az egyenes beszéd nem engedi meg sem a bele-, sem az egyéb magyarázatokat, Bérczesi elmondja a gyerekkort, a szüleivel való kapcsolatát éppúgy, mint élete szerelmeit, akiket véleménye szerint sosem becsült eléggé, beszél a rajongókról, akiket sosem vett igazán komolyan. „Sosem voltunk senkik”, hogy egy ideillő klasszikus Hiperkarma-sort idézzek.

Részletes beszámolót olvashatunk a pokoljárásról, megannyi furcsa stációról, miközben a dalok születéséről is rengeteg mindent megtudhatunk. Őszintesége önmagával szemben kíméletlen, másokkal szemben megbocsátó, de mielőtt szentté avatható volna, a könyv visszaránt: mert lehet mindezt úgy is olvasni, mint egy anti-fejlődésregényt, a főhős nem tart benne sehova, leszámítva a véget. Különösen kegyetlenül őszinte önmagával ott, ahol azok a dalszövegek kerülnek elő, amelyeknek értelmét komoly bölcsészklubok vélték megfejteni, ám ezekről most maga a szerző mondja el: értelmetlen halandzsabeszéd, egy drogos víziói csupán.

És hogy ebből kinőtt egy életmű? Olvasóként és főleg hallgatóként én megengedő vagyok: a Bérczesi-ouvre ugyanis – még akkor is, ha némelyütt nem más, mint egy a helyét kereső, félelmeivel küzdő, a zenével is állandó csatában álló, felnőni félő nagykamasz világállítása – mégis csak a kétezres évek fontos (ellen)kulturális hangja, nélküle nem értelmezhető mindaz, ami az ezredforduló táján a magyar popiparban végbement. (Aki ezt nem hiszi, próbálja meg összehasonlítani mondjuk a ? című Hiperkarma-számot – „Ne legyél már ennyire mélységesen felületes!” – a vele egy időben megjelent Groovehouse- vagy Crystal-darabbal.) Még az olyan slágeresen vicces dalok, mint például a Mindenki függ („felébredtem, kettőt láttam, a tükörképemet a falhoz vágtam, fürdőt vettem, fogat mostam, vécén ültem, gitároztam és vártam, rád vártam, tudod, mindenki függ valamitől”) is veretesek.

Az más kérdés, hogy megéri-e belehalni abba, ami ettől másoknak feloldás, megoldás, öröm. Én nem vagyok erről meggyőződve, bár nyilván a műélvezőnek csak a végeredmény a fontos, a művész szenvedését járulékos költségként fogja fel. Az Én meg az Ének szerencsére közben épp azt dokumentálja, hogy a húsz év pokoljárás minden produktuma úgy képes fennmaradni, hogy akinek érte (dudás, gitáros, énekes, egyre megy) oda le kellett menni, visszajött. És így már lehet, hogy lassabban lesz vége. Vagy pontosabban: „Lassan vége lesz és te itt maradsz velem, / A világ végén, a folyóparton állunk, / Ha bámészkodni jöttél hozzánk, most megmondom / Nincs esélyed nálunk, mi újra kezdjük” (Hiperkarma).

Kiss László–Bérczesi Róbert: Én meg az Ének, Athenaeum, 2019. 3999 Ft

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/17. számában jelent meg, 2019. április 26-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/17. számban? Itt megnézheti!