Keresve sem találhattunk volna jobb kortárs krónikást Benyovszky Móric számára a szintén regényes képzeletű Jean-Christophe Rufinnél. A francia írót régóta izgatja a XVIII. század, erről árulkodnak olyan történelmi kalandregényei, mint Az abesszin vagy az Iszfahán megmentése. Rufin maga is orvos-diplomata, nem csoda, hogy olyan figurák érdeklik, mint az útnak induló fiatal orvos, aki egyszerre mentené Abessziniát és frissen megismert szerelmét. Ilyen hősnek látja az író a mindössze negyven évet élt kalandort, a Madagaszkár királyságáig jutó Benyovszky Móricot is. A magyar fordításban most megjelenő Vad tengereken utazója nemcsak az afrikai országért küzd, de közben a Kamcsatkából kimenekített Afanázia szívét is elnyeri.
Benyovszkyt úgy tartják számon, mint aki 1774-ben francia megbízásból gyarmatosította az addig független szigetet, ahol a helyiek királyukká is megtették őt. Rufin szerint viszont, akit a Könyvfesztiválon kérdezünk, Benyovszky épp hogy nem uralma alá kívánta hajtani Madagaszkárt. Miközben a XIX. század a gyarmatosítások kora, a francia szerző szerint pontosan azért érdemes visszamennünk egy kicsivel korábbra, hogy más megoldásokra bukkanhassunk. Rufin szerint az Etiópiába utazó Charles-Jacques Poncet, illetve Benyovszky Móric is valójában olyan kapcsolatot igyekeztek teremteni, ami az afrikaiak érdekeit tartja szem előtt. – Egy másik történelmet, másik jövőt képzeltek el, gondolataik tanulmányozása pedig a jelen számára is hasznos lehet – mondja az író.
De hogy került a kalandor a távoli vidékre? Hosszú utat tett meg Benyovszky Móric, aki a ma Szlovákia területére eső Verbóban született 1746. szeptember 20-án. Igaz, már itt bajban vagyunk, hiszen Marczali Henrik még 1741-re tette a születési évet, míg mondjuk a Benyovszky-emlékiratokat magyarra fordító Jókai Mór 1746 mellett kardoskodott. Végül a kutatások utóbbit erősítették meg. Vannak itt ugyanakkor jelentősebb bizonytalanságok is, amikben nagy szerepe van abban, hogy Benyovszky maga is színesebbre írta meg a történetét, amit az utókor aztán hol még jobban ferdített, hol közelebb hozott a valósághoz. Rufin épp meseszerűbbre rajzolta a Benyovszky-portrét: nála például édesanyja korai halála után egy fiktív francia nevelő, Bachelet kelti fel az ifjú Móric filozófiai érdeklődését. Az apa, Benyovszky Sámuel viszont nem tűri sokáig, hogy holmi Diderot-kkal tömjék a katonaságra szánt fia fejét, és elűzi a jó szándékú filozófust a vidékükről. Szegény idősebb Benyovszkynak sok lehetősége nem lett volna ilyesmire: felesége, Révay Anna halála után fél évvel ő is távozott.
Az apánál rosszabbul jár a valódi feleség, Hönsch Anna Zsuzsanna, amit ugyanakkor már nem írhatunk pusztán Rufin számlájára. Az emlékiratokból emlékezhetünk a másik nőre, aki annyira megihlette Jókait, hogy Afanázia címmel önálló regényt is írt a lengyelek oldalán való vitézkedés utáni kamcsatkai fogságról, illetve megmenekülésről. A legendárium szerint Nilow helytartó lánya volt Afanázia, akit Benyovszky nőül vett, majd vele együtt hajtott végre sikeres szökést 1771-ben. Az emlékiratokban ilyen hangulatos részeket találni arról, hogyan hódította meg Benyovszky a nő szívét: „elkészűltem a hárfámmal, s a húrokat is felhúztam rá, elvittem azt Nilowné asszonysághoz, s néhány dalt vertem el rajta; s ámbár a hárfa hangja éppen nem volt valami kellemetes, a kormányzó és családja el voltak a dallamtól bájolva. Afanáziát pedig ez nap el nem lehetett a hárfájától választani.”
A romantikus történet szépséghibája, hogy Benyovszky 1768-ban már feleségül vette Hönsch Anna Zsuzsannát, akivel abban az évben egy fiuk is született, a négy éves később meghalt Sámuel. Hogy ezt a problémát hogyan oldották fel, ahhoz csak üssük fel a Pallas Nagy Lexikonát: „megnyerte a kormányzó kegyét és leányának Afanáziának szerelmét, kinek jegyese lett, bár Szepes vármegyében már volt neje. Felszabadulása után végrehajtotta a már előbb száműzött társaival előkészített tervet: hajóra kapni és elvitorlázni. (…) Afanázia bár tudta, hogy B. nős, férfiruhában, Achilles név alatt, oda is követte. Sok kaland után, küzdve hajósnépének lázadásával, miután Japánban és Formosa szigetén kikötött, eljutott makaó szigetére, a portugálok gyarmatára. Afanázia itt meghalt, B. pedig eladta a hajókat a portugál kormányzónak, ki őt társaival együtt Ile de France szigetére küldte.”
Izgalmas, nem? Csak sajnos még ez sem tűnik igaznak. Nilow kapitánynak ugyanis nem volt lánya, csak egy 10 év körüli fia, Afanázia pedig valójában Anasztázia lehetett, a bolserecki pópa özvegye. Ő viszont nem követte a felkelés után Benyovszkyt, nem sokkal később pedig ki is hallgatták, a férfiról faggatva őt. Ahogy az Élet és Tudomány 2001-es cikke említi, a krakkói Jagelló-könyvtár irataira hivatkozva: „A kihallgatás során az asszony semmiféle terhelő adatot nem közölt a biztosokkal. A vizsgálóbíró szokatlan és elgondolkoztató szavakkal ismertette a tanúként megidézett nőt: »Anasztáziát, a néhai Loginov lelkész feleségét Vaszilij Boriszov sekrestyés gyengéd szolgálatokra magához vette.«”Az elmúlt évtizedek kutatásai alapján tehát vélhetőleg egy futó kalandról lehetett szó, de semmiképpen sem hosszú, izgalmas kapcsolatról. Hönsch Anna ellenben ezután végig ott volt Benyovszky mellett, öt közös gyerekük született, akik közül két lányon, Rózán és Zsófián kívül mindegyikük néhány évesen halt meg.
Rufin elmondása szerint két fő ponton változtatott a történeten. Az egyik Afanáziát érinti, akinek igazságot szeretett volna szolgáltatni, miután úgy érezte, Benyovszky nem bánt a legszebben vele. Ezért hát nála a nő élete végéig a férfi mellett marad. – A kalandor felhasználta őt az apja, Nilow ellen, aztán viszont magára hagyta. A változtatásra a másik okom nagyon prózai volt: két különböző narratívát szerettem volna egymás mellé helyezni, így megismerjük a történetet mindkettejük szemszögéből – meséli Rufin, akit ugyanakkor megleptünk azokkal a kutatási eredményekkel, melyek az Afanázia-Anasztázia cserére vonatkoznak. – A regényt nem életrajznak szántam, nem akartam úgy tenni, mint aki egy precíz történeti munkát ír. Még az emlékiratai is egyfajta regénynek számítanak, amik a valóságon alapultak, de nem egészen azt adták vissza. Volt egy történeti valóság, és volt a legenda része. Ez egy új legenda, amit írtam – jegyzi meg Rufin.
A másik fontos változtatás is a regényszerkezet szempontjából volt fontos. A Vad tengereken elején a megfáradt Benjamin Franklinnel találkozunk, akinek érdeklődését viszont felkelti egy előkelő pár, aki kalandos életéről ad számot neki. – Vele valóban keresztezték egymást útjaik, de még Franciaországban, nem az Egyesült Államokban. A valóságban amikor Amerikába érkezett, George Washingtonnal találkoztak, amire nem lett volna túl könnyű a regényt építeni – meséli Rufin, akit leginkább a történet madagaszkári része érdekelt. Ugyanakkor a kamcsatkai legalább ennyire izgalmas, és rámutat Benyovszky személyiségére, szabadságszeretetére. Elkészítette Kamcsatka első földrajzi, néprajzi és állattani leírását, és zendülést szított a szintén orosz rabigát nyögők sorai között. Az addigra lengyel főnemesi papírokat is szerző kalandor nem sokra rá már Franciaországban volt, ahol a legmagasabb diplomáciai körök fogadták őt, illetve feleségét (Hönsch Annát).
Francia felkérésre utazott Madagaszkárra, majd alapította meg ott Louisbourgot. Az intrikák viszont továbbra sem kerülték el a férfit, akinek élete is eleve úgy indult, hogy miközben tizenévesen a seregnél szolgált, Verbón kiforgatták az örökségéből. Igaz, utóbb azért rehabilitálták: Mária Terézia korábban még száműzte őt birodalmából, később viszont magyar grófi méltóságot adott a már királlyá választott Benyovszkynak. Egy francia gyarmati kormányzó támadása miatt viszont kénytelen volt lemondani a királyságról, 1785 nyarán pedig már hiába tért vissza Madagaszkárra, nem sokra rá életét vesztette az ellene küldött francia expedíciós csapattal vívott harcban.
Merényi-Metzger Gábor kutatásait érdemes fellapoznunk a Századok 2011-es évfolyamából, hogy megtudjuk: a parancs szerint élve kellett volna elfogniuk Benyovszkyt, egy véletlen lövés viszont végzetesnek bizonyult. Könnyű volt akkoriban nagyon magasra kerülni, George Washington segítségére számítani, de aztán mindent el is veszíteni. Madagaszkáron viszont máig élénk Benyovszky emlékezete, aki a helyi felfogás szerint nem civilizálandó barbárokként, hanem partnerként tekintett az afrikaiakra. Halálának körülményei pedig már a franciák számára bizonyultak kellemetlennek, így a halotti matrikulában akkor említést sem tettek a dologról. Ahogy Merényi-Metzger írta: az összecsapás után „a franciák a telepet és az erődöt lerombolták, Benyovszky ingó javait elárverezték, személyes iratait pedig magukhoz vették. Benyovszky Móric földi maradványait azonban ott hagyták és csak a távozásuk után temethették el azt a malgasok. Pár hónappal később társa, Jacques de Lasalle egy kőlapot helyezett erre a sírra és két kókuszpálmát ültetett mellé. Arra a kérdésre azonban, hogy pontosan hol is van, volt ez a »síremlék«, azaz hol nyugszik Benyovszky Móric, ma még nincs hitelt érdemlő és egyértelmű válasz.”
Rufin: Az idő engem igazolt
Nemcsak Benyovszky Móric életét és a gyarmatosítások előtti időket kutatta Jean-Chistophe Rufin. 2003-ban a francia belügyminiszter, Dominique de Villepin felkérésére vezette azt a munkacsoportot, ami az antiszemitizmus országon belüli helyzetét igyekezett feltárni. A jelentés 2014 őszére készült el, amiben Rufin nagy vitát kiváltó megállapításokat tett. Többek között rámutatott, hogy antiszemita atrocitások nemcsak szélsőjobboldaliak vagy észak-afrikai leszármazottakhaz köthetőek. Továbbá úgy vélte, az Izrael létét megkérdőjelező radikális anticionizmus legalább olyan problémát jelent, mint a hagyományos antiszemitizmus.
„A helyzet nem sokat változott” – mondja kérdésünkre Rufin. Hozzátéve: „annak idején nagy vihart kavart a jelentés. Erősen élt még az elképzelés, hogy antiszemitizmus csak a szélsőjobbról érkezhet. Tudja, a jó öreg, katolikus, szélsőjobboldali mozgalmak. Én pedig megírtam, hogy igaz, létezik ez, de jelen van már egy új hullám, ami főleg az afrikai gyarmatokról érkezik, de máshonnan is. Mostanra ez nyilvánvalóvá vált, a létezését kevesek vonják kétségbe. Ami nem jelenti, hogy közelebb jutottunk volna a megoldáshoz. A diagnózist viszont legalább már sikerült felállítani.” Rufin itt mások mellett az egykori francia gyarmatokról érkező muszlim bevándorlókra gondol, akik közül többekre erősen jellemzőek antiszemita indulatok.
Az anticionizmusról pedig továbbra is úgy látja, hogy sokszor csak lepelként szolgál az antiszemitizmus elfedésére. „Hivatalosan nem lehet csak úgy antiszemita véleményeket hangoztatni, de az anticionizmus elfogadottabb, ezért egyszerűbb erre hivatkozni” – jegyzi meg.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/19. számában jelent meg, 2019. május 10-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/19. számban? Itt megnézheti!
