Megváltás kizárva

A pokol – az a Többiek – írta Jean-Paul Sartre. Tóth Krisztina Fehér farkas című, új novelláskötetét olvasva azonban erős a gyanúnk, hogy a francia filozófus tévedett, a pokol mi magunk vagyunk. A létezésre vonatkozó kérdés így nem az értelmének meglétét vagy hiányát célozza, hanem szükségszerű kegyetlenségének fokát firtatja. Ne a kénköves pokolra gondoljunk persze, hiszen minden teátrális túlzás idegen Tóth Krisztina prózájától. Bár az incesztustól a gyilkosságig válogatott borzalmak sejlenek fel a szövegben, az igazi rettenet mégis a hétköznapok jelentéktelennek látszó történései mélyén megbúvó kilátástalanság.

A Fehér farkas novelláiban egy lépcsőházi találkozó, egy nyári gumikkal a váratlanul lezúduló hóban rekedt autó, vagy egy egyszerű lakásnézés is ugyanolyan sötét, reménytelen világra nyit kaput, mint a vérfertőzés. Ez az egyenértékűség avatja pokollá a létezést, amelynek nem marad olyan rejtett zuga, ahol, ha nem is boldogan, de legalább biztonságban élhetnénk a létünkbe kódolt pusztulás elől megbújva. „Megértette, hogy hiába jött ide. Hogy mindig is hiába várt, nem fog választ kapni. Hogy ez a test néhány órán belül semmivé lesz, és örökre magára hagyja őt itt, ebben a földi létezésben, magyarázat és feloldozás nélkül, immár végleg kizárva bármiféle megváltást.”

A nő, aki nem törölte le az apját című novellában a nő gyermekként olyan borzalmak elszenvedője volt, amelyeket képtelen a világ normális(nak látszó) működésébe illeszteni. Egyetlen magyarázat létezik: ha az, akiről azt gondolta, hogy az apja, valójában mégsem az. A DNS, vagyis a testbe írt személyiségtörténet adhatna választ a nyomasztó kérdésre, de a nő nem tud megfelelő mintát szerezni a koporsóban fekvő férfiról. Ahogy mellélép és tétovázik, észreveszi, hogy a mandarin, amit még ő vitt neki a kórházba, nyomot hagyott a halott apja állán, amit senki sem törölt le. „Egy pillanatig késztetést érzett, hogy megtegye (…), de a mozdulat közben meggondolta magát.” Nem is tehette meg, hiszen Tóth Krisztina novelláiban nincs megoldás, vagyis az egyetlen megoldás éppen az, hogy nem lehet megoldás. És mivel a szövegek következetesek, a megoldás hiánya történeti távlatot kap.

A csúnyán átvert szerető és az őt a csalárd férfi veszélyeire figyelmeztető barátnő kapcsolata szükségszerűen romlik meg a Hírhozó című írásban. Nem lehet máshogy, a szakítás pedig túlnő a pillanaton. „Annával huszonhét év múlva találkozom egyszer (…) néz rám, de nem szól, néz, néz megátalkodottan, mint egy hosszú futásban megnémult és megöregedett hírhozó.” Az évek eltelnek, az idegenség azonban sosem múlik el. A történetek így teszik időtlenné az ember önmagába zártságát. A DNS-ünkben hordjuk a válasz hiányát, és az egyformán vigasztalan időtlenségben csak, mint a halott férfi állán a megszáradt mandarinlé, a letörölhetetlen foltok jelzik, hogy létezünk.

A költőként és prózaíróként egyaránt elismert Tóth Krisztina novellái mindig is életszerűségükkel csábítottak. A kisszerű mindennapok töréseiből, hibáiból építette fel történeteit, amelyeknek szereplői mintha valóban közöttünk élnének, vagy épp mi, magunk lennénk azok. Ahhoz, hogy ilyen közel lépjen a karaktereihez, nagy adag empátiára és iróniától sem mentes szeretetre volt szükség. A Fehér farkas írásaiban mindezt már csak nagy képzelőerővel megáldva fedezhetjük fel. Vagyis talán bennem van a hiba, de az örökkévalóságig tágított kilátástalanságban nem éreztem az esendő emberért vállalt felelősséget, amely Tóth Krisztina korábbi köteteinek elbeszélőit jellemezte. Mintha a mindenkori narrátor még közelebb lépett volna hőseihez, de csupán azért, hogy a fülükbe súgja, végleg magukra maradtak.

Tóth Krisztina: Fehér farkas, Magvető Kiadó, 2019. 3499 Ft

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/28. számában jelent meg, 2019. július 12-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/28. számban? Itt megnézheti!