Kinek ne lett volna valaha olyan főnöke, aki a túlóráztatásban vélte megtalálni minden probléma ellenszerét! Az ilyen vezetők általában abban a tévhitben élnek, hogy a feltornázott munkaidővel arányosan nő majd beosztottjaik teljesítménye is, így minden egyes perccel további profitot sajtolhatnak ki a vállalatnak. Ám aki már volt ilyen helyzetben, az pontosan tudja azt is, mennyire haszontalanok ezek a plusz munkaórák, ahol az alkalmazott már csak azért sem teszi rendesen a dolgát, mert igazságtalannak érzi a túlterhelést.
Az ilyen „menedzsmenttechnikák” veszélyeire figyelmeztet Stefan Stern, a City University London professzora, valamint Cary Cooper, a Manchester Business School oktatója nemrég magyarul is megjelent, A menedzsment mítoszai című könyvében, amelyben a szerzőpáros sablonok helyett célzottan számol le a menedzsment területén uralkodó 44 leggyakoribb tévhittel.
„Spirituális szomjúság van az emberekben" | Magyar HangA túlóráztatás mítosza tipikusan ilyen. A munkamániás kultúra megteremtése ugyanis egyáltalán nem válasz a termelékenységi problémákra, és nem tesz jót az egészségünknek sem. A tartósan lapos brit produktivitás például egyáltalán nem arra utal, hogy az ottani túlórakultúrának sok előnye van. A franciákénál 20 százalékkal kisebb termelékenység jellemző a britekre, pedig ők még akkor is keményen dolgoznak, amikor a franciák már a hétvégére készülnek. Vagyis a dolgozók belefektetik az összes idejüket a munkába, aminek viszont semmilyen értelemben nincs eredménye.
De ha folyamatosan túlórázunk, azt megszenvedi az egészségünk és a közérzetünk is. Fáradtak leszünk, és kevésbé képesek megtalálni a problémák kreatív megoldását, ami megint csak negatívan hat a teljesítményünkre – ez pedig ördögi körhöz vezet. Az Egyesült Királyság ezért mostanra a túlórák és az alacsony termelékenység kultúrájának csapdájába esett – állítják a szerzők, akik megoldást is ajánlanak ezekre az esetekre.
Így ha változtatni akarunk ezen, fentről kell jelezni, hogy nincs szükség túlórákra, és ez nem is elvárás. Ezt a jelzést közvetlenül a szervezetnek kell küldenie, ami azt jelenti, hogy olyan menedzsereket kell toborozni, akik nemcsak technikai értelemben számítanak szaktekintélynek, hanem mások menedzselésében is jók, akik bizalmat építenek, rugalmas kultúrát alakítanak ki, és kezelhetőbb munkaterhelést biztosítanak az embereiknek elérhetőbb határidőkkel és olyan munkavégzési autonómiával, amely értelmet ad számukra.
Mindezek
mellett a könyv olyan mítoszokkal is leszámol, miszerint a fizetést
titokban kell tartani, minden történésről tudni kell, a
félelemkeltés hatásos, állandóan látni kell az embereket, hogy
irányíthatók legyenek – de még sok más hasonló „technikáról”
is lerántják a leplet a szerzők, a legtöbbször adatokkal is
alátámasztva állításaikat. A mű nagy erénye, hogy könnyed
stílusban, életszerű helyzetek alapján tárja fel a legnagyobb
kihívásokkal teli szituációk mögötti gondolkodásmódbeli
hátteret és hiedelmeket, rávilágítva a prekoncepciók valóságtól
távol álló, sokszor csak képzelt jellegére
Stefan Stern–Cary Cooper: A menedzsment mítoszai – Avagy miben hibáznak az emberek a főnök szerepében. Ford.: dr. Varga Emília. Pallas Athéné Kiadó, 2019. 3499 Ft.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/33. számában jelent meg, 2019. augusztus 16-án.
