Kedd hajnalban közölte az Amerikai Filmakadémia a legjobb idegen nyelvű Oscar-díjra jelölt filmek szűkített listáját. Ahogy a bővebb sorban, úgy ezen is ott találjuk Tóth Barnabás drámáját, a Telluride Filmfesztiválon debütáló Akik maradtakot. Január 13-án derül ki, ott lesz-e majd a végső, ötös listán is a film. Az alapsztori F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus-írónőé, aki Férfiidők lányregénye címmel írt regényt arról, hogyan barátkozik össze két holokauszttúlélő, egy fásult középkorú férfi és egy felvágott nyelvű kamaszlány a világháború utáni Budapesten. A teljes interjúnk korábbi számunkból.
– Kezdjük rögtön a regénye címével! Milyenek azok a férfiidők, és milyen lányregény illik ezekhez?
– Ehhez el kell mondanom, hogyan került be egyáltalán a címbe a „lányregény” kifejezés. A kiadóm főszerkesztőjének azzal adtam oda a kéziratot: életemben először gondolom egy fiktív történetemről, hogy ki is lehetne adni. Korábban mindig csak az asztalfióknak írtam szépirodalmat. A főszerkesztő elolvasta az első fejezetet, és nagyon belelkesült. De miután a második fejezeten is túljutott, már húzta a száját: „Hát, ez már olyan lányregényes!” Tudjuk jól, hogy ez mit szokott jelenteni. Akkor határoztam el, hogy inkább felvállalom a vádat, és beteszem ezt a szót a címbe. Majd mondom én, hogy lányregény – még ha nem is gondolom annak. A „férfiidők” pedig azokra a terrorokra utal, amelyeket ezekben az évtizedekben el kellett szenvedni. A deportálást, a holokausztot, később a Rákosi-diktatúrát.
– A férfiidő valóban lehet szinonimája a kegyetlen, embertelen korszaknak?
– Sajnos igen. De ez nem jelenti azt, hogy a férfiakban ne lenne kötődésigény, vagy ne tudnának hősiesen harcolni a szeretteikért akár. Van egy Férfiagy – Női agy című írásom, amelyben a két nem sokféle működési különbségéről esik szó. De visszatérve az eredeti kérdésére: sajnos igaz, hogy a férfiakban lakozó rengeteg tesztoszteronnak biológiailag két célterülete van: az agresszióval való bánás és a szexualitás. A történelem nagy kegyetlenségeit mindig férfiak hajtották végre. A nőinek mondott irodalmat azért becsülik le, és tekintik sokan a férfi irodalmat valódinak, mert az utóbbi magas ingerszinten működik: halál, kínlódás, magányos harc.
A nő életérzését és közérzetét viszont a kapcsolat szabja meg: mennyi szeretet, összetartozás, elfogadás, illetve mennyi magány, elhagyatottság vagy megalázás van benne. Ezekről szól a női irodalom. A férfi atomként éli meg magát, önállónak és szabadnak kell lennie ahhoz, hogy boldog legyen, ezért irodalmában is ezek a leggyakoribb témák.
– A regénye borítóján azt írja, szerette volna megírni „a szép-emberit, mert az ocsmány-emberit már annyian megírták”. Lehet egyik a másik nélkül?
– Az életben sajnos nemigen. De hogy ki melyikről ír az élet különböző eseményei közül, az egyéni. Én 48-ban születtem, tehát már a holokauszt után. A szüleim pedig – ugyanúgy, ahogy a legtöbb zsidó családban – semmilyen naturális részlettel nem akartak minket terhelni. Azt, hogy volt valami borzalom, tudtuk. Akadtak szülők, akik egyáltalán semmit sem mondtak a történtekről, ott a gyerekek szomatikus tünetekkel mutatták ki, hogy a lényegről ennek ellenére tudnak. Azt hiszem, mi viszonylag jól jártunk, hogy szűkszavú tényeket hallottunk ugyan, és ez segített helyére tenni bizonyos szülői reakciókat, de nem voltunk megriasztva azokkal a borzalmakkal, amiket az előző generáció átélt. A könyvemben ezt a „szűkszavú tényközlés naturális borzalom nélkül” elvet követtem – némiképp tudattalanul, de utólag visszagondolva nagyon logikusan. Azt akartam megírni, hogyan lehetett ezt túlélni és utána talpra állni.
– A könyvben és a filmváltozatban is van egy pillanat, amikor a két főhős között kialakuló apa-lánya kapcsolat mögött felsejlik egy férfi-női viszonyulás is. Tudni fogja ezt hova tenni a néző?
– Van, aki megdöbben ezen a fordulaton, pedig pszichológiailag „csak így történhetett”. Ez a „választott apa-lánya kapcsolat” a halálfélelem váratlan pillanatában szexualizálódik. Kevesen tudják, hogy a halálfélelem mindig szexualizál. Ez egy biológiai beprogramozottság. Volt, aki csodálkozott, hogy miközben ez a mélyen vallásos, depressziós, gyászoló férfi a leggyönyörűbb módon hárít kettejük között bármilyen férfi/nő közeledést, viselkedése mégis az ősi reflexeket követi, amikor éjszaka az ÁVO erőszakos házba törésére ébrednek. (Konkrétan az én apámat is 1950 márciusában harcolta el az ÁVO, és a könyvben is ekkorra tettem ezt a jelenetet.) De a könyvbeli kapcsolatban ez a feszültség egyébként is ott lebeg, amint a lány kezd igazán nővé serdülni. A regény első felében nemcsak testileg, de lelkileg is abszolút gyerek, hiszen fejlődését a háborús traumák leállították. A könyv második felében viszont már jól láthatóak a kölcsönös gyógyulás jelei, így az ő nővé serdülése is.
– Az Akik maradtak című filmváltozat viszont könnyedebbnek tűnik: kimaradnak belőle újabb traumák és több szereplő is. Például hiányzik Klára öccse, aki a regény szerint kivándorolt Palesztinába.
– Igen, a film terjedelme miatt a szereplőket nagyon meg kellett rostálni. Máskülönben a történet nem lett volna elmesélhető nyolcvanöt percben. A regényben van két öngyilkosság is, a filmből viszont mindkét ehhez tartozó karakter hiányzik. Más szereplőket pedig – amúgy helyesen döntve – Barnabás egybeolvasztott. Igen, a film kevesebb drámát mutat be, de azok így együtt mégis hiteles légkört nyújtanak. A könyv egyébként időben is jóval tágabb: sokkal tovább követjük a szereplők sorsát, és a végén már csak Klára levelein keresztül tudunk a későbbi évekről.
– Adorno közismert gondolata, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni, sőt, az egyenesen barbárság. Vagy, ahogy a filmre vetítve feltették a költői kérdést, például a Magyar Narancsban, „barbárság-e lányregényben” szólni a súlyos traumák feldolgozásáról. Lehet?
– Én ezzel a gondolattal nem tudok mit kezdeni. Bombasztikus mondatnak jó, de amúgy nincs sok értelme. Hiszen a könyv és a film csak annyira „lányregény”, amennyire a női világlátás felől közelít, de nem valami szirupos, rózsaszín álomvilágról szól. A női élet valóban alacsonyabb ingerszinten zajlik, mint a férfiaké: nálunk kevesebb a kínzás-kínlódás, a vérontás, a halott. És ez a különbség a kétféle irodalom között is. Amúgy már most több kontinensen nézik a filmet, a regénynek pedig a három magyar kiadáson kívül eddig egy német kiadása volt, és most szó van amerikai, svéd és izraeli kiadásról is.
– Könnyen megértették egymást Tóth Barnabással?
– Nagyon megszerettem a filmet, de volt persze nem egy vitánk, amíg a végső változat megszületett. Történelmileg és pszichológiailag a magam hetven évével sok mindenre pontosabb rálátásom volt. Ő pedig hallgatott rám, mit kell mindenképp berakni a filmbe, és mit nem szabad beletenni, nehogy félrevigye.
– Mit nem volt szabad?
– Elsőre a technikai dolgok jutnak eszembe. Ma már természetes, hogy egy lakásban megnyomnak egy gombot, és kinyílik lent a kapu, de hát akkor még nem volt ilyen. Műszakilag sem létezett ilyen távirányítás, de egy bérház kapuja eleve egész nap nyitva volt. Este tíz után viszont csak a házmester nyithatta ki, a lakóknak kulcsuk sem volt hozzá. Eredetileg hiányzott a filmből az is, hogy érthessük, miért él magányosan ez a férfi. A könyvben jóval hamarabb kiderül, miként veszítette el a családját. Barnabás megértette a kifogásaimat, és végül gyönyörű képi megoldásokkal mesélte el, amiket korábban hiányoltam. Persze nem én vagyok az, aki objektívan meg tudja ítélni a filmet, de családom és barátaim is azt mondták, hogy elégedett lehetett: a film jól hozza vissza a regény atmoszféráját. A két főszereplő is fantasztikus. A 19 éves Szőke Abigél igazi gyönyörű meglepetés, és a nagyszerű Hajduk Károly kiválasztásában is volt valami részem – a rendezővel mind a ketten őrá gondoltunk.
– Jól éreztem, hogy ő szűkszavúbb lett a filmben, mint a regényben? Ott azért hallhatjuk a gondolatait is.
– Számomra teljesen hiteles a filmbeli „Aldó”. De a könyvben valóban nem egy narráció van, nemcsak Kláráé, a női főszereplőé, hanem szinte bárkinek a fejébe belelátunk. Lehet, hogy ez nálam szakmai ártalom, pszichoterapeutaként is ez a dolgom, sok évtizede. Az intuícióm fontos munkaeszközöm az életben is, és íróként is.
– Érdekes, hogy az iskolában mennyire nem tudnak mit kezdeni a Klárával történtekkel. Mintha csak két hónapra kimaradt volna valami betegség miatt: oké, nehéz volt neki, de most már lépjen túl rajta, sürgetnék. Hallott is hasonló történeteket túlélőktől?
– Azért nem hallottam, mert annyira nem volt téma! Tabuként kezelték, kevesen mertek róla beszélni akkoriban. Ha valaki elkezdett erről írni, egész biztos, hogy a környezete lebeszélte: „Ez veszélyes, ne csináld!” Volt, aki úgy vélte, minek ezt felemlegetni, örüljünk, hogy már túl vagyunk rajta. Nem véletlen egyébként, hogy világszerte kilencventől bukkantak fel a hasonló témájú könyvek és filmek. Nemcsak nálunk volt így. Mert a mi generációnk valószínűleg még „búcsúzóul” fel akarta törni ezt a tabut, és elmondani, amiről sok évtizede hallgatnia kellett. Magyarországnak viszont azzal is el kellett (volna) számolnia, hogy mennyire drámaian aktív volt a polgári részvétel a zsidóság kirablásában, bevagonírozásában, legyilkolásában. Sajnos a történtek kibeszélésében, a trauma feldolgozásában, a lelkiismeret megtisztításában, szóval a béketeremtésben máig sem jeleskedett ez az ország.
– A zsidótéma a filmben kevésbé jelenik meg, nem? A regényben többször hallhatunk ilyesmikről, például a különböző ünnepekről.
– Nem bántam, hogy a zsidó árvaházi jelenet után – ami feltétlenül szükséges volt a hősök beazonosításához – Barna nem „zsidósította el” túlságosan a történetet. Így biztosan többen tudnak azonosulni a szereplőkkel. Hiszen hasonló sorsok nemcsak zsidó embereket érhettek: a kirekesztett-kifosztott-megtizedelt társadalmi csoportoknál bármely időszakban nagyon hasonló reakciók, tünetek, élmények születtek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/43. számában jelent meg, 2019. október 25-én.
