A valóság kiismerhetetlen, s cirkuszba zúdul a zöm

Tavalyi olvasmányélményeink között akad izgalmas nőtörténet, az univerzum kiismerhetetlenségével szembesítő tudományos kötet, ahogy találunk itt verseket is, verseket minden mennyiségben. Lapunk szerzői veszik számba 2019-es kedvenceiket. A válogatás persze szubjektív, ezernyi minden felférhetett volna rá, ez csak egy kis ízelítő mindabból, amit tavaly érdemes volt a polcról levenni.

Amit időnek és térnek nevezünk

Mindenkinek van egy elképzelése a természetről. Ez a kép a legtöbbször saját hétköznapi tapasztalatainkból, az iskolában tanultakból, illetve vallási hiedelmeinkből áll össze egy olyan szilárd tömbbé, ami aztán igen ellenálló lesz az újabb tudományos felfedezésekkel szemben. Ezt a tudást mindenekelőtt a fizika szállítja nekünk egyre gyorsuló ütemben, vagyis az a tudomány, amely már évszázadokkal ezelőtt átvette a világ megismerésében a fáklyavivő szerepét. Azonban nem feledkezhetünk meg a Nobel-díjas fizikus, Richard Feynman figyelmeztetéséről: „A matematika lényeges szerepet játszik a természet leírásában, így nem lehetnek eredményesek az olyan próbálkozások, amelyek a természetet filozófiai elvekkel, vagy csupán ösztönös megérzésekkel akarják kifejezni.” Vagyis a fizika nyelve ma már a matematika, ami alaposan megnehezíti modern világképünk közvetítését a hétköznapi olvasóknak.

Ezt a gátat próbálja áttörni Carlo Rovelli olasz elméleti fizikus nemrég megjelent, A valóság nem olyan, amilyennek látjuk című könyvében, amelyben a világnak egy egészen új értelmezését nyújtja a nagyérdeműnek. A szerző ehhez a kronológiai szerkezetet használja, vagyis időrendben mutatja be, hogyan fejlődött a modern fizika odáig, ahol ma is tart. A könyvnek kétségtelenül a legérdekesebb része a fizikus saját kutatási területének, a kvantumgravitációnak a bemutatása. Innen válik igazán világossá, hogy valójában az, amit mi térnek képzelünk, az nem is létezik – vagyis a tér nem egy végtelen tartály, amiben benne vannak a csillagok, a galaxisok, az aszteroidák, a fekete lyukak és még sorolhatnánk. De Rovelli azt is bemutatja, hogy amit mi időnek nevezünk, valójában az sem létezik, csak mi képzeljük önálló létezőnek. Így a könyv vége felé haladva lassan beléphetünk egy olyan világba, amely messze-messze lenyűgözőbb, mint ahogy azt valaha gondoltuk. Ráadásul Rovelli ezt úgy éri el, hogy csak minimális mennyiségű képletet használ, de ahol ezt megteszi, ott is gondosan kifejti azt az olvasónak. Így a nagy fizikus könyvét a világra nyitott emberek bátran olvashatják, a hatás mindenki számára garantált.

(Carlo Rovelli: A valóság nem olyan, amilyennek látjuk. Fordította: Balázs István, Park Kiadó, Budapest, 2019)

(Majláth Ronald)

Mikor a termékenység közügynek számít

Száz évvel ezelőtt a nemi megosztottság kőbe vésett volt, de a nők nem csupán jogi és gazdasági kiszolgáltatottságban éltek, saját testük is gúzsba kötötte őket. Ezt bizonyítja Szécsi Noémi legújabb nőtörténeti kötete, a Lányok és asszonyok aranykönyve, amely a századfordulón élő nők intim titkait tárja fel a szépség, egészség, termékenység és a szexualitás kérdésköreit vizsgálva. Sorvezetőnek az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma rendelési naplóit használja Szécsi. Általános és kirívónak számító orvosi eseteket kiemelve szembesíti olvasóját azzal, hogy a századforduló nőjét teste alapján miként árazta be a (férfi)társadalom, ahogy a nők termékenysége is közügynek számított, míg a szabad választás talán egyedül a szülés kapcsán adatott meg az asszonyoknak. Azonban árnyalja a képet, hogy az alsóbb középosztálybeli nőket nemcsak a férfiak, de még pénzesebb nőtársaik is a végletekig kihasználták, elég itt csak a dajkaság intézményét említeni.

Szécsi Noémi könyve megmutatja, milyen áldozatokat kellett hozni elődeinknek ahhoz, hogy Európában a mai nők megélhessék szabadságukat. A Lányok és asszonyok aranykönyve többek között olyan kérdésekre is választ ad, hogy a századfordulón milyen higiéniai szabályok vonatkoztak a férfiakra és a nőkre, kiket hibáztattak a szifilisz terjedéséért, vagy miként árazták be a házassági piacra belépőket.

(Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve, Park Kiadó, Budapest, 2019)

(Makrai Sonja)

Leszámolás a kritikusokkal

Vannak írók, akiket hidegen hagy a kritika, el sem olvassák, mit írnak róluk a hivatásos ítészek. A legtöbbjükre azonban alighanem komoly hatással van a bírálat, amely ritkán emel égbe, annál gyakrabban taszítja padlóra a nem is annyira titokban szuperlatívuszokba csomagolt elismerésre vágyó művészeket. Kudarc esetén talán tombolnak, átkozódnak, pokolra kívánják a recenzenst, magukat emésztik, de gyakorlati lépésre sosem ragadtatják magukat. Nem úgy a norvég Erlend Loe, aki Leltár című kisregényében kíméletlen bosszúhadjáratot indít a kritikusok ellen. A Doppler-trilógia, a Naiv.Szuper. és a Fvonk szerzője egy idősödő költőnő bőrébe bújva számol le az önjelölt ítészekkel, abszurd komédiává alakítva a jóléti demokrácia udvariasságból és álszentségből építkező, unalmas mindennapjait.

Nina Faber elfelejtett alkotó, aki Boszporusz című kötetével térne vissza az irodalmi életbe. Hiába várja a felmagasztaló kritikákat, könyve csúnyán megbukik. Az első reakciója érthetően a düh, amelyet azonban meg sem próbál elfojtani, belülről rágja, haragja kirobban, és elpusztítja, ami az útjába kerül. Mivel ez egy szerencsétlen könyvkiadó, aki el is halálozik, Nina számára már nincs visszaút. Ha pedig így alakult, elindul, hogy leszámoljon mindazokkal, akiknek szerencsétlenségét köszönheti.

Erlend Loe, ahogy a korábbi munkáiban, a Leltárban is eléri, hogy az olvasó is a fekete humorral átitatott világ részévé váljon. Ha követni akarjuk főhősét, kénytelenek vagyunk elfogadni az őrült törvényeit. Bizarr élmény, de bár rettegünk a pusztító haragjától, mégis szorítunk is Ninának, hogy véghez vigye kegyetlen tervét. A kis kötet címéhez hűen tökéletes leltár, Loe teljes eszköztárát felvonultatja: szégyen, félelem és nevetés keveredik össze abban az egyszerre bántóan racionális, mégis félelmetesen kaotikus világban, amelyből még a katartikus finálét követően sem szabadulunk.

(Erlend Loe: Leltár. Fordította: Lőrincz Balázs Bendegúz, Scolar, Budapest, 2019)

(Ficsor Benedek)

A Nagy Amerikai Regény születése

Annyiszor megírták már a Nagy Amerikai Regényt, hogy Michael Chabon magyarul tavaly (eredetileg 2000-ben) megjelent könyvének, a Kavalier és Clay bámulatos kalandjainak talán már helyet sem lehetne szorítani a listán. Pedig ebben a regényben minden megvan, hogy teljesítse a fenti cím feltételeit, hogy mást ne mondjunk, a legamerikaibb popkulturális zsánert avatja magas művészetté: a képregényt. És ha ez még nem lenne elég, Quentin Tarantino-i szellemben írja újra a történelmet, a kedve szerint alakítva az Egyesült Államok múltját, komoly hatást gyakorolva a jelenre.

Az amerikai szerző a Ragyog a Hold című, magyarul 2017-ben megjelent fiktív családtörténetében már egyszer bolondját járatta az olvasóval, úgy keverve a fikciót a valósággal, hogy a végén már a saját befogadói minőségünket illetően is kételyek merültek fel. A Kavalier és Clay-ben is feljavítja a realitást némi képzelettel, s bár a címben foglalt kalandok más téttel bírnak, mint a Ragyog a Hold esetében, a motiváció nem változott, a művészet ugyanúgy megküzd az ordas eszmékkel.

Josef „Joe” Kavalier cseh zsidó fiatal 1939-ben kalandos körülmények között hagyja el otthonát, és szeretett családját, hogy New York-i rokonainál találjon menedéket. Unokatestvérével, Sam Clay-jel hamar közös hullámhosszra kerülnek, amikor felfedezik magukban a képregény-alkotás tehetségét. Tökéletes párost alkotnak, Joe gyönyörűen rajzol, Sam pedig ellenállhatatlan történeteket gyárt, amelyeknek hála az unokatestvérek váratlanul gyorsan meggazdagodnak. Joe számára a vagyon a megváltást jelenti, hiszen rengeteg pénzre van szüksége, hogy Csehországban rekedt családján segíteni tudjon.

A pénzszerzésen túl azonban a képregények eszközt adnak a fiúk kezébe, hogy a maguk módján vehessék fel a harcot a nácizmussal szemben. Szabadulóművész nevű szuperhősük minden erejét a világot leigázni kívánó ideológia elleni harcra fordítja, az első címlapon mindjárt Hitlernek pancsol be egy hatalmasat. S bár Joe és Sam papíron hétről hétre legyűrik az ellenséget, a valóság minduntalan felülírja a diadalt.

Ez a valóság azonban relatív, hiszen Chabon a regénybeli realitást már eleve a fikció szűrőjén keresztül mutatja be, a regény sok egyéb mellett a legendás képregényművészek, Stan Lee és Jack Kirby alakját és alkotásait idézi meg, vagyis valódi életrajzok alapján építi fel képzeletbeli képregény-történelmét. Rajtuk kívül – Salvador Dalítól Orson Wellesig – is számos alak bukkan fel, akik valóban megfordultak a regényben ábrázolt térben és időben, ám a regény terébe és idejébe kerülve máris másként mutatnak. Elmosódik a határ realitás és képzelet között, Joe és Sam története így egyre közelebb kerül az általuk megalkotott képregények világához. Idővel pedig óhatatlanul is az a gyanúnk támad, hogy ennél jobb formát nehezen találhatnánk egy nagy amerikai regénynek.

(Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai. Fordította: Soproni András, XXI. Század Kiadó, Budapest, 2019)

(Ficsor Benedek)

Vasalt vagy

Nem tagadhatjuk, amikor Térey Jánosról és legutóbbi kötetéről írunk, nem vagyunk mentesek bizonyos elfogultságoktól. Téreyvel sok tekintetben rokonságot éreztünk itt a szerkesztőségben. Képviselte, megszemélyesítette azt az értelmiségi hozzáállást, amelyet mi is magunkénak vallunk: az ilyen-olyan oldaliságok, úgynevezett lövészárkok fogságába ragadt gondolkodáson túli világot.

Térey János nemcsak generációja legjelentősebb szerzője volt, de általában véve, a magyar irodalomban is különösen fontos szereplő. Minden kötete, ha líra, ha próza, eseménynek számított, és ez vonatkozik a Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba című, tavaly ősszel posztumusz megjelent könyvre is. Amelyben van vers (köztük néhány egészen nagy vers, erre még visszatérünk), elbeszélés és két Ibsen-átirat.

Hiába kiváló a Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba című, a költő utolsó lakhelye, a Svábhegy, azon belül néhány konkrét ház története körül forgó ciklus, az én szívemhez a versek állnak közel. Ezek némelyikét olvasva még fájóbbnak tűnik fel a veszteség. Kevesen képesek ugyanis hasonló, mélyen átgondolt, komoly, nyelvében virtuóz, de sosem túlcifrázott bravúrokra, mint, mondjuk, az In situ, az Avartalanítod, a Málnaföldek mindörökre, a Júdás-kos, vagy a kötetzáró Gyászmunkás. És mint abszolút kedvencem, az Udvari kultúra.

"Vasalt vagy, űzött és értelmiségi. / Ott élsz, ahol az irodista az isten, / A sajtó élet vagy halál; / A klientúra kenyérért könyörög, / És cirkuszba zúdul a zöm."

Térey nyilván nem utolsó kötetnek szánta a Nagy tervekkel-t – utal erre a negyedik ciklus, az Élete augusztusában címe is: érett, késő negyvenes férfi visszatekintése, helyzetértékelése és jövőbe nézése a könyv. Nagy kár, hogy már sosem tudjuk meg, mit gondolt volna életről és hazáról az ötvenes, hatvanas, és még idősebb költő, ahogyan azt sem, hogyan kommentálta volna a minket körülvevő világot az után, hogy a Gyászmunkásban meghirdette: „Gyászmunkás, milyen volt Magyarország, / Mielőtt az éjszakába fordult? / Zöld mező – tele kövér ígérettel. / Piac – jelentéssel gazdagon. [...] Gyászmunkás, hallasz‑e? Én már nem. / Csomagolsz? Maradok. Mi az új munkád? / Temetem a birkatürelmet, / Mától lázadok."

(Térey János: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba, Jelenkor, Budapest, 2019)

(Wekerle Szabolcs)

„Marad a jelen”

Nagy visszatérés volt a 42 című kötettel Peer Krisztiáné, két évvel később pedig meg is érkezett a folytatás. A Nem a sajátod fogadtatása visszafogottabb maradt, pedig ezek a versek is vannak annyira erősek, zavarba ejtően személyesek, mint a 42 darabjai. Azok a gyász költeményei voltak, a veszteséggel való birkózás mutatványai, míg a Nem a sajátodban a kikerülhetetlen bűntudattal, a túlélő kétségeivel és fanyar öniróniájával találkozhatunk. És az idő kérlelhetlenségével, ami a szerző korát tekintve korainak és túlzónak tűnhetne, de az átélt tragédiák fényében nem csodálkozhatunk, mikor ezt írja: „Előre nem tekinthetek, arra a halál. / Hátra nem pillanthatok, arra halottak. / Marad a jelen, / bújj ide.”

Marad a jelen, az éppen meglévő boldogság, a hozzuk-ki-belőle-amit-lehet érzése, s a szerelemé, ami „az ilyen korban már / úgyis csak kapcsolatban keletkezik.” Közben az élet mocskát és pillanatnyi nyugalmát, vershez készülődését egyaránt mutató kötet hol játékos kitérőt tesz (Sajnálatos állapotok), máskor közéletibb irányba fordul (Évértékelő, Magyar betörés). Sokrétűbb, szerteágazóbb kötet ez, mint a 42 volt, viszont nem kevésbé megrázó, saját döntéseinkkel és most már úgy tűnik, örökké cipelt terheinkkel szembesítő. Máskor meg csak simán önironikus, végtelenül őszinte, sőt, szórakoztató. Reméljük, ilyen tempóban tud majd készülni a következő kötet is.

(Peer Krisztián: Nem a sajátod, Jelenkor, Budapest, 2019)

(Lakner Dávid)

Tavaly év elején is számba vettük, mit olvastunk szívesen 2018-ban. Akkori összeállításunkat itt találják:

Az elszabadult ménesek és mindaz, ami egy életben megtörténhetett volna | Magyar Hang

Tavalyi kedvenc olvasmányélményeink közé jutott magyar szépirodalom, monumentális amerikai regény és megvilágító erejű történelmi kötet is. Persze, ez így is csak egy töredéke annak, amit 2018-ban olvastunk és szerettünk: Könyvesház rovatunkban rendre beszámoltunk és beszámolunk a friss kedvenceinkről. Igazából persze nincs is olyan, hogy az év könyve, olyan se nagyon, hogy az év könyve nekem, szerintem, talán.