A Helikon Kiadónál jelent meg Benedek Szabolcs Ballada egy csapatról – A ’86-os válogatott története című könyve. A szerzővel beszélgettünk.
– A magyar futball utolsó aranykora 1986-ban, 34 évvel ezelőtt ért véget. Miért írta meg ezt a könyvet ennyi év távlatából? Mi újat lehet még mondani a bukásról?
– Régóta foglalkoztatott a téma. Nyilván van benne egy kis nosztalgiafaktor is, hiszen a nyolcvanas évek közepén voltam kamasz, és az ember egy bizonyos életkor után óhatatlanul is szeret a múltra emlékezni. Erről az időszakról, a Kádár-kor utolsó, a rendszerváltozást közvetlenül megelőző éveiről írtam régebben egy regényt, abban is szó esik a Mezey-csapatról, hiszen fontos része volt az akkori hazai világnak. Az is fölkapta a fejét az eredményeikre, akinek egyébként nem a szíve csücske a futball. Mindnyájan repesve vártuk, hogy a Mundialon föltegyék az i-re a pontot, majd akkor sem értettük, mi történt végül velük, és igazából most sem.
A mexikói világbajnokság után elolvastam az akkor sebtében megjelent könyveket. Utólag azt gondoltam, csak félig gyerekfejjel nem értettem azt a felfokozott lelki állapotot, ami ezt a válogatottat Mexikó előtt és után egyaránt körüllengte. Most, a saját könyvem megírása előtt újraolvastam forrás gyanánt ezeket a korabeli dolgokat, és ugyanez a tanácstalanság sütött belőlük. De hát mégis, mi történhetett? Hiszen erre a csapatra sokan ilyen-olyan favoritként tekintettek. Pedig hát annyi történt, hogy egy roppant szerencsétlenül – az ellenfél számára pedig mázlistán – kezdődő meccsen kaptak hat gólt. Ilyen a magyarnál erősebb válogatottakkal is előfordult a nagy futballtornákon. Másutt mégsem következett ebből égszakadás-földindulás, ami után a szövetségi kapitánynak egy másik kontinensre kellett menekülnie. Úgyhogy végeredményben ennek a jelenségnek a pszichikai, társadalompszichológiai oldalát próbáltam megtalálni. És ebben vaskosan benne van a késő Kádár-kori miliő.
– A könyvben a futballszakmai megközelítés mellett társadalmi megvilágításba helyezi a történteket, a Kádár-kor végének jellemző történeteként interpretálva azt. Hogyan függ össze egy focikudarc az ország helyzetével?
– Janus-arcú világ volt. Állítólag még a szocializmust építettük, de már mindenki a Nyugat felé kacsintgatott. Az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnöke Bécsbe járt ki teniszezni, mi meg a nyugatnémet popsztárokért és a Rambo-filmekért lelkesedtünk. Az úttörőtáborokban esténként a Csillagok háborúja epizódjainak sztorijait mondtuk fel egymásnak. Közvetlenül a vb után, ’86 nyarán a futballon túl a Queen-koncert és a Forma–1 tematizálta a hazai közbeszédet. A futballválogatott kudarcának oka is valahol itt keresendő: profi módon, nyugati mintát követve próbáltak menedzselni egy csapatot, amatőr körülmények között. Eleve kódolva volt, hogy a siker tartós gyökerek nélkül legföljebb átmeneti lehet. Pár évre a válogatott akkori szakvezetésének sikerült a társaságot kiszakítania a közegből, de a végtelenségig nem lehet lebegni.
– Több korabeli szereplővel készített interjút az akkori eseményekről. Ki mondott olyasmit, ami igazán meglepte a korszak kutatójaként?
– A szovjetek elleni mérkőzés másnapjának reggelén a tanárunk azzal kezdte az órát, hogy most mindenki mondja el, mit gondol erről a szégyenteljes dologról. Konkrétan arra célzott, hogy úgymond a ruszkiknak mindig le kell feküdni. Ami egyébként nem volt igaz, még úgy sem, hogy a szovjet–magyar futballpárharcok mérlege messze nem felénk billen. Az elvárás okozta lelki teher viszont teljesítménykényszer formájában pont ebből eredően jelentkezett: „meg kell mutatni, hogy nem fekszünk le nekik”. Mexikóban erre pluszban rájött az a felfokozott elvárás, ami egy éve, a selejtezők óta leuralta az országot.
Maguk a játékosok is külső körülményekben keresték az okokat. Ma is vannak közöttük is olyanok, akik meg vannak győződve arról, hogy megmérgezték őket, esetleg egy rosszul sikerült doppingkísérlet ütött vissza stb. Az emberek meg ezeket a konteókat hallják meg leginkább. Közben azzal a kérdéssel hozakodnak elő, hogy Mezey György miért nem állt ki magyarázattal. Pedig kiállt, csak éppen nem akarták meghallani, mert nem volt benne semmi bombasztikus.
Egy lehetséges utóhatás | Magyar Hang– Mi lehet az oka annak, hogy a magyar labdarúgás azóta sem tudott kikászálódni a gödörből? Választ találunk-e erre is a könyvben?
– A felfogásban, a szellemiségben valahol ugyanolyan amatőrök vagyunk, mint voltunk a nyolcvanas évek közepén. Ebből eredően fizikai felkészültségünk is rossz. Pusztán a technikás játékra hosszú távon nem lehet építeni, ha Puskásék egy időgéppel visszajönnének, tartok tőle, hogy az ellenfél bedarálná őket. Öt éve Dárdai – és sok mindenben az ő nyomdokain haladva Storck – nagyjából hasonló módon tudott csodát csinálni, mint harmincöt éve Mezey: kiemelte a válogatottat az adott miliőből. Taktikai és pszichikai felkészítéssel egyaránt. Azonban ez is csak ideig-óráig működött, négy évvel az Eb-nyolcaddöntő után ugyanott vagyunk, ahol Dárdai előtt voltunk. De ez csak az én okfejtésem, a könyv véget ér Mezey második kapitányi regnálásánál, ’88 őszén, amikor egy újabb bundabotrány elsodorta a következő vb-re való kijutásunk esélyeit.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/11. számában jelent meg március 13-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/11. számban? Itt megnézheti!
