Május 13-án adták át a Libri irodalmi díjat, amelyet idén Láng Zsolt kapott Bolyai című regényéért (a közönségdíj Grecsó Krisztián Vera című művének jutott). Láng Zsolttal többek között arról beszélgettünk, miért érzi kortársunknak az 1802-ben született és 1860-ban elhunyt matematikust, és mit ad neki Máramaros a bivalycsordákkal meg az avasi kurjongatókkal.
– Nem életrajzi munkát írt kora egyik legnagyobb koponyájáról, Bolyai Jánosról, hanem félig fiktív regényt. Ettől függetlenül valamennyire életrajzként is értelmezhető a könyv? Mennyire valóságh a főhős bemutatása?
– Egy Arcimboldo-festményen is ráismerünk az arcra, pedig mindenféle gyümölcsből, almából, körtéből, szőlőből, fügéből van kirakva, ráismerünk, mert le tudjuk fordítani a festményt. Egyetlen művészet sem figuratív. Mindennek megvan a maga nyelve, azon szól hozzánk. És hogy miképpen ültettem át a Bolyai-kori valóságot, ahhoz a kulcsot is megadtam, hiszen a könyvben szerepel egy Herr Láng nevű alak, akinek ugyanaz a foglalkozása, mint nekem, ugyanazok a gyerekei, ugyanaz a cipőmérete, ugyanazok az olvasmányai, a barátai, az ismerősei. Azon voltam, hogy csakis olyasmit írjak a könyv szereplőiről, aminek biztonsággal utána lehet járni. Nincs Bolyaiban semmi olyan, amit ne gondolhatott vagy ne érezhetett volna.
– Mit gondol, helyén van Bolyai a magyar köztudatban? Vagy akár csak az erdélyiben. Felmérjük-e, ismerjük-e jelentőségét?
– Óvodáktól egyetemekig, vetélkedőktől díjakon át tudós társaságokig, holdkrátertől kisbolygóig sok mindent elneveztek Bolyai Jánosról, ami azt mutatja, hogy a köztudat tisztában van a jelentőségével. Hogy amúgy a helyén van-e? A köztudat jellemzője, hogy szeret szobrokat állítani. A szobrokat különösebb erőfeszítés nélkül meg lehet őrizni, át lehet vinni egyik korból a másikba, fel lehet állítani köztereken, múzeumokban, magánkertekben. Birtokolhatók, kisajátíthatók. A gondolat élő, alakuló, változó, folyamatosan új gazdára talál. Az élő, gondolkodó Bolyainak sokkal nehezebb a helyét megtalálni.
– Bolyai szegényen halt meg, a marosvásárhelyi református egyház halotti anyakönyvébe ezt írták róla: „Bolyai János, nyugalm. Ingenieur Kapitány – meghalt agy- és tüdőgyulladásban. – Híres, nagy elméjű matematikus volt, az elsők között is első. Kár, hogy nagy talentuma használatlanul ásatott el.” Ön is így gondolja? Használatlanul ásatott el a talentum?
– Az a lelkész, aki ezeket a sorokat feljegyezte, amíg Bolyai élt, semmiféle részvétet nem mutatott iránta. Hogy ezeket jegyezte be a halott neve mellé, azt tanúsítja, hogy mégis volt, ami nem ásatott el. Hogy mi lett volna, ha jobb körülmények között dolgozhat, ha Bécsben marad a hadmérnöki akadémián tanítani, ha Gauss maga mellé hívja Göttingenben, ha a frissen megalakult Magyar Tudományos Akadémia felveszi tagjai közé, ki tudná megmondani? Nem biztos, hogy mindazt, amit gondolt, egy magas kincstári pozícióban végiggondolhatta volna. Olyan korban élt, amikor, lett légyen szó akár matematikáról, életveszélyes volt a hivatalos állásponttól eltérőt gondolni.
– Egy interjúban azt mondta, hogy amikor kezébe vette Bolyai János emlékezéseit – 14 ezer oldalnyi írást –, és elmélyedt bennük, valamiképpen kortársának érezte a XIX. században élt tudóst. Miért?
– Mindenképpen nagyon élőnek éreztem. Hiszen ezek kézzel írt jegyzetek, olykor hevenyészve, olykor többször nekifutva, gondosan javítgatva írta őket, a kézírása, a tintapacák, a papír gyűrődései igen beszédesek. Persze ettől még lehetne egy régi vágású fazon. De nem az! Hogy mitől érzem kortársunknak? Az észjárása, az elvei, a világszemlélete miatt. Viszonyokat, kapcsolatokat látott maga körül, úgy vélte, hogy a teret a benne mozgó testek alakítják, hogy minden mindennel összefügg, hogy a viszonyaik determinálják a létezőket. Nyitott szellemű ember volt, ma úgy mondanánk: européer.
– Könyvében Bolyai és az írói én mellett számos szereplő tűnik fel, némelyik csak egy villanásra, mások huzamosabb időre Bolyai Farkastól Carl Friedrich Gausson át a regény születési helyén, egy svájci kolostorban önnel időző írótársakig. Nagy figyelmet igénylő szöveg. Nem tart tőle, hogy ez a sokszálúság az átlagolvasó számára megnehezíti a befogadást?
– Amikor írok, nincs előttem semmiféle olvasó, semmiféle elvárás. Mindenki magából indul ki, én is, és én szeretem az olyan könyveket, amelyek lekötik a figyelmemet, megmozgatják az agyamat. Tandori Dezső: Sár és vér és játék; Roberto Bolaño: 2666; Mészöly Miklós: Film; Virginia Woolf: Hullámok; Nádas Péter: Párhuzamos történetek – ilyesmikre gondolok.
– A regényben a témából adódóan számos matematikai elem bukkan fel. Ezek – a laikus tudásán azért messze túlmutató – megértése, használata könnyen ment az ön számára?
– Nem beszélem anyanyelvi szinten a matematika nyelvét, de felettébb élvezem. Angolul se beszélek jól, mégis szeretek angolul olvasni. Sokszor a magyarnál jóval intenzívebb ez az olvasás, intenzívebb figyelmet igényel. Szóval, hogy a kérdésre feleljek, könnyen ment a matematikai elemek használata. Másfelől viszont, ahányszor itt felbukkan valamilyen matematikai gondolat, ott van mellette a magyarázat is. Bolyai szívesen és világosan tudott magyarázni. A prímszámokat például egy tisztviselőnek, az úgynevezett Ulam-spirált meg az Euler-képletet egy cselédlánynak magyarázza el… De még csak részben sem matematikáról szól ez a könyv. Szerintem a szerelemről szól. Éva némelyek számára már-már elviselhetetlenül önzetlen szerelméről. Arról a lehetőségről, amit a szerelem kínál fel a világ megértésében.
– Marosvásárhely mellett él, a Látó folyóirat szerkesztőjeként munkája a városhoz köti. Hogy látja, mekkora az átjárás az anyaországi és az erdélyi irodalom között?
– Azt gondolom, nem sok értelme van ezeket a fogalmakat használni. Ma már nemigen beszélünk külön erdélyi, felvidéki, vajdasági és külön anyaországi magyar irodalomról. Aki magyarul ír, az magyar író. Árnyalatok persze vannak. Ahány beszélő, annyi árnyalata van a nyelvnek. Mondok egy példát az árnyalatokban rejlő írói lehetőségekre. A Bolyaiban ugye két szál fut végig, egy Bolyai-szál, és egy Herr Láng-szál. Amikor írtam, igyekeztem nyelvileg is elkülöníteni a kettőt, anélkül, hogy a Bolyai-korabeli nyelvet imitáltam volna, azt hiszem, inkább csak ösztönösen törekedtem erre. Nagy Boglárka, a könyv szerkesztője fogalmazta meg, hogy a Bolyai-fejezetek nyelve erdélyibb, mint a jelenkoriaké. Kérésemre konkrétan megnevezett néhány dolgot, a névelőhasználattól a szófűzésig, úgyhogy a szerkesztés során ez a kétféle árnyalat tovább erősödhetett.
– Számos pályatársa Magyarországra költözik – feltételezem – a könnyebb érvényesülés miatt. Önt mi tartja otthon?
– Az úgynevezett érvényesülés nem foglalkoztat, egyébként sem tudom, mit jelent pontosan. Szatmárnémetiben születtem, a mai napig megvan a szülői házunk, szeretek ott lenni. Szeretek a Szamos-töltésen sétálni. Szeretem az alföldet, le Nagykárolyig, Szalontáig, Temesvárig. Szeretem Dévát és környékét, a régi római fürdőkkel, ahol ugyanazon a kikopott kőpadon ülve áztathatom a lábamat, mint amin az ókoriak. Vagy itt van a Maros-völgy, itt van Bonchida, az erdélyi Versailles, itt van Segesvár, Almakerék, a Berlinből ideköltözött pappal. Van egy falu, az a neve, hogy Holdvilág. Itt van az Almási-barlang, itt vannak a jéghideg székely feredők, itt van Máramaros a bivalycsordákkal, az avasi kurjongatókkal. Nem tartom véletlennek, hogy még az angol trónörökös is állandóan itt bóklászik, és rengeteget tesz azért, hogy megmaradjon ez a sokféleség.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/20. számában jelent meg május 15-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/20. számban? Itt megnézheti!
