Tíz év elteltével újra Magyarországon zúzott Lenny Kravitz! Pont, mint 2008-ban majd egy évre rá Debrecenben, egy teljesen puritán színpaddal, de a világ talán legjobb session zenészeivel kiegészítve mutatta meg a hazai közönségnek újra, hogy a rock ’n roll mégsem halt meg. Az 54 éves világsztár vasárnap este adott közel teltházas koncertet a Papp László Budapest Sportarénában.
Az autodidakta zenei zseni már 5 évesen dobolni tanult és a komoly zenei vénával megáldott szülei sem rettentek meg attól, hogy fiúkból nagy valószínűséggel muzsikus lesz. A zsidó és bahamai gyökerekkel megáldott Kravitz – mára már biztosan kimondható, hogy – nem bánta meg, hogy a zenét választotta kenyérkereseteként. A soundja és kivételesen ösztönös muzikalitása hihetetlenül egyedivé teszi azt, amit mára Lenny Kravitzként megismertünk. Dalaiban az alapvető érzelmek (család, szerelem, vallás) egyszerű kifejezése találkozik az elementárisan egyszerű, de modern, dögös rockhangzással. S mivel bátran lépked és vált a zenei stílusok között, sosem tudjuk, hogy milyen lesz például egy soron következő Lenny-lemez.
Így vagyunk ezzel mostanság is, mert a világsztár, éppen csak egy kisebb bepillantást engedett a szeptemberben megjelenő Raise Vibration című lemezének a dalaiba, hiszen az „új” korongról 3-4 dalt leszámítva a legnagyobb slágerekkel érkezett vasárnap délután Budapestre – emiatt nem lepődnék meg, ha a közeljövőben újra hallanánk róla. A 21 órás kezdés után viszonylag rövid időn belül megállapítható volt, hogy Kravitz ismét zenélni jött Magyarországra, a kivetítőket, a pirotechnikát és az egyéb vizuális hatáselemeket inkább meghagyja másoknak. A puritán, kissé skandináv letisztultságra hajazó színpadot csak két hatalmas elefántagyarszerű félkör díszítette, rutinos Kravitz-rajongóknak ebben nem volt semmi meglepő, bár hallottam egy két fanyalgó hangot magam körül, pont úgy mint 2008-ban, ugyanitt. Ahogy a csapat megszólalt, arra nem igazán találok szavakat, döbbenetes energia feszült a színpadon, a dobos Franklin Vanderbilt olyan erővel és pontossággal hozta a kettő-négyeket, hogy néha azt éreztem, hogy egy légkapalács vág mellbe. A hangzásra csak ráerősített az a tény, hogy a ritmus-szekcióban bőgőn nem kisebb név kíséri a dobfenomént, mint Bowie egykori basszerese, Gail Ann Dorsey, amit ketten műveltek néha, az a hazai popzenében sajnos teljesen ismeretlen, csak szuperlatívuszokban tudok róluk írni. Öröm volt látni őket, tökéletes összhangot teremtettek. Amire Craig Ross gitáros még rá is tett egy lapáttal. Kravitzről az egész este sütött a jókedv. Nyilván lassan 30 év rutinja áll a háta mögött, de mégis annyira laza és természetes az egész figura, hogy néha csak összenéztünk a kollégákkal és szavak nélkül is értettük egymást, abban a tekintetben, hogy egy igazán jó dolog zajlik a pódiumon.
[gallery type="slideshow" size="full" link="file" ids="1164,1168,1163,1165,1166,1167,1169,1170,1179"]
Tulajdonképpen olyan slágerek maradtak ki a buliról, mint a Rock 'N' Roll is dead, a Dancin’ Till Down, a Cab Driver, a Black Velveteen és még sorolhatnám, de így is maradt 17 olyan dal az estére, mint a Fly Away, az American Woman, az I Belong To You, a Dig In, vagy az Again.
Tetszett, hogy Kravitz – bár nyilván lepróbált dolgokról van szó – engedi a zenészeit kibontakozni, a félig-meddig imprónak tűnő témákba rengeteg munkaórát fektethettek, ez a hangzásból nagyon lejött. A közönség pedig meghálálta, a hangulatra nem lehetett panasz. Lehet, hogy egy ilyen világsztárnak kell bebizonyítania, hogy a magyarok igenis szeretik az igényes popzenét, a 10 perc hosszúságú dalokat simán végig ropta még az ülőszekció is. Egyetlen apró dolgot említenék meg negatívumként, az pedig a dalválasztás kérdése. Szerintem a koncert közepére elkelt volna egy a dögösebb szerzemények közül. A ráadásokban se fukarkodott a csapat. Az intimebb hangvételű I’ll Be Waiting után következett a megahosszúságúra nyújtott Let Love Rule, és a 90-esek hangzását megreformáló Are You Gonna Go My Way is. Ami előtt a sztár a színpadról felszaladt egészen az Emberi Erőforrások Minisztériumának a díszpáholyáig, ahol egyébként csak remélni vélem, hogy felismerték...
Kravitz újra megmutatta, hogy mitől döglik a légy! A látottak alapján elmondhatom, hogy Lenny 1989-ben indult s máig töretlen karrierje, eladott lemezeinek hatalmas száma nem a véletlen műve: pusztán a tehetség, az alázat és a rengeteg munka eredménye! Amit hozott, azt úgy nevezik, hogy világszínvonal, csupa nagybetűvel!
