Lincselés Kunvadason

Részlet az Egy piaci nap című előadásból (fotó: Dömölky Dániel)

Borzasztó volt a tömeg, ahogy összegyűlt. (…) … Ahol most van a kenyérbolt, ott is volt egy nagy terményforgalmis bolt, és onnan is a kereskedőt is kihúzták az útra és ott verték szét a fejét, nagyon csúnya munkát végeztek. És ez egy napig tartott – idézte fel a kunmadarasi pogrom egyik iskolás szemtanúja utóbb az 1946. május 21-ei véres eseményeket. Ami miatt a végzetes kimenetelű vihar kitört: egy nappal korábban a településen közszeretetnek örvendő református tanító és volt leventeoktató, Nagy János másodfokú népbírósági tárgyalását tartották a szomszédos Karcagon. (Azzal vádolták, hogy harcba vitte a rábízott fiatalokat, akiket pedig mindegy szálig hazahozott a háború végén nyugatról.)

Hirdetés

A szabadlábon védekező férfit több száz támogatója kísérte be a városba, ám a tüntetőket a rendőrség Karcag határán feltartóztatta. Az amúgy is nyugtalan tömeg kis híján megvadult, egyre hihetetlenebb szóbeszédek terjedtek a város szélén rövid időre letáborozottak körében, többek között az, hogy Karcagon a zsidók az elrabolt gyerekek húsából kolbászt készítenek. (A történet a legkülönfélébb vándormotívumokkal kísérve Budapesten is gyakran felbukkant ezekben az időkben. A zsidók vallási indíttatásból elkövetett gyerekgyilkosságaival kapcsolatos babonák több évszázadosak Magyarországon is. Legvirulensebben a XIX. század végi tiszaeszlári vérvádban jelent meg.)

A zsidóellenes hisztéria másnap, a kunmadarasi hetipiacon robbant ki. A parasztasszonyok a zsidó árusokra támadtak, összetörték az „árdrágító” Kuti Ferenc portékáját. A terebélyesedő és egyre inkább a lincshangulat hatása alá kerülő tömeg Kutit később az otthonában meg is gyilkolta. A pogromnak rajta kívül két halálos áldozata volt, tizennégyen pedig megsebesültek. Az időközben összehívott „pártközi értekezlet” előbb a zsidók hat órán belüli teljes eltávolításáról döntött, amit aztán enyhítettek, felszólítva az „érintetteket”, a „község zsidó lakosságának azt a részét, amelyik nem hajlandó beilleszkedni a község demokratikus életébe, hogy saját maguk érdekében a falut hagyják el”.

A támadók társadalmi állásuk szerint (az időközben a faluba érkező 20-25 fős rendőri erősítés tétlenül nézte a kegyetlenkedést) a legszegényebbek közé tartoztak. Az állambiztonság május 22-én szállt ki Kunmadarasra; 120 embert tartóztattak le, közülük 59-et állítottak végül a bíróság elé. A szigorú, halálos ítéleteket is hozó népbírósági döntést a másodfok a fő felbujtó, Tóth Zsigmond esetében életfogytiglani fegyházra enyhítette, Nagy János tanítót pedig felmentette. A szomorú esemény részleteiben is megdöbbentő tanulságokat hordoz a gyűlölködés fokozatain, a kiszolgáltatottak bántalmazásán, az igazságszolgáltatás viszonylagosságán, a tömeghergelés és vele az épülő zsarnokság módszerein túl az ember természetének riasztó megismerhetetlenségéről.

Závada Pál Egy piaci nap címmel regényt írt a tragédiáról, nemrégiben pedig elkészült a drámaváltozat is. Mohácsi János Radnóti színházbeli rendezése két asszony, a református tanító és a kommunista párttitkár feleségének párbeszéde nyomán eleveníti fel a drámában Kunvadasként szereplő községben bekövetkezett tragédiát. A szöveg a történelmi eseményeket emeli fikcióvá, köti egybe a kommunisták által kiprovokált miskolci antiszemita lincseléssel. A drámai alapanyag tehát erős, ha úgy vesszük látványosan aktuális. Mohácsi rendezései esetében ráadásul megszokhattuk a reflexiók és önreflexiók sokaságát, hogy mindezek az előadás végére érdekes rendszert alkotva szülik meg azt az erős szellemi hatást, amely hosszú távon is dolgozik bennünk. Színpadi alkotásainak különleges ízt ad, hogy rendkívüli intenzitással, szuggesztivitással egyszerre fejti fel – „együttműködve” a nézővel – az adott történelmi kort, érinti a jelent és legbelső világunkat. Vaskos tapasztalatot szerezhettünk minderről például a hét évvel ezelőtti, az 1945 és a hatvanas évek közti időszakban játszódó Egyszer élünk… vagy az 1941-es kamenyec-podolszkiji deportálást a történet középpontjába állító E föld befogad, avagy számodra hely esetében.

Sajnos, az Egy piaci nap csupán halványabb visszfénye az előbbieknek. Mintha elsikkadtak volna Mohácsi Jánosnak az előadás ajánlójában olvasható sorai: „Nem hiszem, hogy azok az emberek, akik 46-ban a pogromokat csinálták, velejéig gonosz emberek lettek volna, bár biztosan akadt közöttük olyan is. Ezek az emberek bizonyosan nem voltak jól tájékozottak, hiszen nem áradt az információ vagy egyáltalán nem is volt. Nagyon sokat számít, hogy egy kis közösség hogyan reagál le dolgokat, és akkor, ott pillanatok alatt eszkalálódhat a rossz, engem pedig az érdekel, hogy ez az eszkalálódás hogyan történik meg.”

A karakterek félkészek; ennek egyik legszembetűnőbb jele, hogy a falusiak szinte minden pillanatban úgy viselkednek, mintha éppen lincselni akarnának, mintha ezen kívül más célja, értelme egyáltalán nem is lenne életüknek, akár a kunvadasi piacon rontanak neki a zsidó árusoknak, akár a bíróság előtt állnak éppen. Múltjukról, érzelmeikről, kudarcaikról, motivációjukról még azt a keveset sem tudjuk meg, ami egyébként megtudható vagy pontosabban megsejthető lenne. Nincs mögöttük a történelem, aktuális jelenük. A kunvadasiak a tanítót és feleségét, a párttitkárt és az autodafé vezérét nem számítva szinte mind papírmasé-figurák, akik elvesznek a felskiccelt történelmi tabló olykor bántó egyszerűséggel hömpölygő részleteiben. (Kiemelkedő színpadi alakítással ezért sem találkozhatunk. Jó minőségűvel igen, a teljesség igénye nélkül Schneider Zoltánt, László Zsoltot, Radnai Csillát, Pál Andrást érdemes megemlíteni.)

Mindezek jellegzetes, a próbafolyamat időszakában kiküszöbölhető hibák; joggal érezheti tehát a néző a bemutatón: az előadás nem ért meg a premierre. Miközben a rendezés a tovább költött történelmi részletek apró fordulataival vesződik, elsikkad a lényeg, a szellemi tartalom, háttér, amely a mának szóló, a kunmadarasi-kunvadasi pogrommal kapcsolatos legfontosabb figyelmeztetést hordozhatná.

Mi is az a lényegi vonás, ami annyira hiányzik? Elsősorban a lincselések természetében megbúvó, az emberi létezés gyökereit érintő, egyszerre nyomasztó és riasztó irracionalitás színpadi megjelenítése. A kiszámíthatatlanságé. A rendkívüli, a hétköznapitól elütőnek, vagyis jelen esetben a gyilkolásnak hirtelen bekövetkező magától értetődővé válásának ábrázolása. Az, amiről olyan mértani pontossággal ír Nádas Péter legutóbbi művében, a Világló részletekben egy 1945-ös pesti villamosmegállóban bekövetkező lincselést felidézve: „…Nem tudtam, nem tudomásul venni, hogy ezek a teljesen ártalmatlanul kinéző, olykor igen elegánsan öltözött, a kötelező jó modort mímelő személyek a következő pillanatban nem tudnak meglenni emberölés nélkül. Gyilkolni akarnak. Indulataikat nem csillapítani akarják, hanem közös indulattal túlhevíteni. Amikor Nadine Gordimer azt állítja, hogy az embert egyetlen dolog nyugtatja meg, a gyilkolás, akkor deskriptív jellegű antropológiai megállapításához a saját embertani tapasztalataim alapján annyit még hozzátennék, hogy mindenkori áldozatát az ember holtában még meg is szeretné gyalázni. Ez nem egyéni, hanem rituális kívánság.”

Visszatérve a kunmadarasi-kunvadasi esethez: nyilvánvaló, hogy a pusztító gondolat feléledésében a kort nézve két tényező játszott alapvető szerepet: az addigi történelmi tapasztalathoz képest egészen más jellegű háború, illetve az azt követő rendkívüli helyzet okozta, szinte permanens sokk állapot és az ehhez szorosan kapcsolódó, elfojtott lelkifurdalás, ha úgy tetszik, bűntudat. A második alaptényező pedig nem mellékesen annak az uszító propagandagépezetnek a működése, amelyet 1944-ben járattak a csúcsra. A lincselést megelőzte tehát Kunmadaras esetében is a verbális pogrom. Ott, ahol rendszeresen ölnek embereket papíron, újságcikkekben, előbb-utóbb, ha sürgősen nem állítják le a mérgező folyamatot, vér fog folyni. Hiszen hatására – megint Nádast idézve – „A csőcselék a társadalmilag elfogadható önkény lehetséges napi szintjét próbálja szabadságként belőni”.

Ennek a mára is vonatkoztatható gondolatnak a kifejtése, a felszín kapirgálása helyett a mélyebb rétegek feltárása hiányzott sajnálatosan Mohácsi János legújabb rendezéséből.

Hirdetés

Egy piaci nap. Radnóti Színház. Rendező: Mohácsi János

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2. számában jelent meg, 2018. május 25-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! Ha teheti, kérjük segítse a független sajtót, fizessen elő a Magyar Hangra, vagy támogasson minket közösségi finanszírozási kampányunkon keresztül!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.