Úgy kellett már ez a Solo-mozi a Csillagok háborúja-kedvelőknek, mint egy falat kenyér. Megérte az a hosszas huzavona, ami a filmet megelőzte: a váratlan rendezőcsere, a történet szinte teljes átírása, színészek kiesése. A balhés csempész fiatalkorát bemutató alkotás végül biztonsági játéknak bizonyul, nem lett különösebben erős, de gyenge sem. Épp ezért viszont megadhatja, amit az űrsztori lelkes követői már lassan két évtizede nem érezhettek. Az előzménytrilógia után végre egy újabb rész, amit teljes erőbedobással lehet utálni, és a franchise kifulladását emlegetni. Huszonéves hipszterek hivatkozhatnak a Birodalom visszavágra, mint a széria fénypontjára, míg mások megjegyezhetik, hogy ők a kedvenceikre nem is így emlékeznek. Márpedig ki lenne erre alkalmasabb, mint a faragatlan Solo, aki a szórakoztató odamondogatásokért felelt már az 1977-es Egy új reményben? Az új trilógiában kevés lehetőség jutott Harrison Fordnak a kibontakozásra, így annál inkább dukált végre egy egész estés Solo-kaland.
A megfiatalodott csempész szerepét Alden Ehrenreich kapta meg, akiről az előzetes pletykák nem sok jót sejtettek. Nem tudott felnőni Ford figurájához, nagyon mást művel, mint amit egykori kedvencünk – riogattak többen, aggodalmuk viszont felesleges volt. A Blue Jasmine és az Ave, Cézár! sztárja éppolyan hiteles tud maradni, mint Donald Glover a fiatal Lando Calrissian szerepében. Több ez a legendás gesztusok és dumák lekoppintásánál: Ehrenreichék sikerrel hitetik el, valóban a törvényen kívüli alakok ifjúkori önmagával van dolgunk. Azt sem mondhatjuk, hogy Ehrenheich puhányabban hozná Solót, mint Harrison Ford. Bár sokan valamiféle kibírhatatlan és felelősséget vállalni nem képes, felvágott nyelvű figurát vártak, Solo azért nem teljesen ilyen: amikor kellett, az Egy új reményben is helyén volt a szíve. Woody Harrelson és Paul Bettany is remekelnek, és talán csak a Han ifjúkori szerelmét játszó Emilia Clarke bizonyul kellően szürkének. Igaz, Daisy Ridley után nincs is könnyű dolga, hogy egy hasonlóan erős nőkaraktert prezentáljon.
Phil Lord és Chris Miller (21 Jump Street – A kopasz osztag, A Lego-kaland) helyett végül Ron Howard rendezhette meg a filmet, ő pedig korrekt iparosmunkát tett le az asztalra. Többen sejteni vélik, az eredeti páros őrültebb kalanddal állt volna elő, Kathleen Kennedy és a Lucasfilm azonban megrémült a látottaktól. Kérdés, ebből mennyi igaz, az viszont biztos: a fanyalgások kijutottak volna egy formabontóbb Star Wars-filmnek is. Az Anakin fiatalkorát bemutató hármas épp azért is tudott annyi kritikát kiváltani, mert egészen másnak bizonyult, mint az eredeti trilógia. A Disney már inkább a múltidézésre ment, eddig pedig jobbára pozitív visszacsatolásban volt része. Miért is döntött volna hát a kísérletezés mellett? Másrészt a Solo folytatja azt, amit az előző különálló mozi, a Zsivány Egyes is elkezdett. A legfanatikusabbnak kedveskedve rég nem látott szereplőket hoz vissza, kanyarít nekik előtörténetet, utal olyasmikre, amik a mozifilmek rajongói számára ismerősök lehetnek. Ennek csúcspontját jelenti a Solo végén felbukkanó sötét alak, akit a Baljós árnyak nézői jól ismerhetnek. Csak épp fogalmuk sem lehet, hogy kerül egyáltalán ide. Ahhoz már a Klónok háborúja animációs sorozathoz, illetve kanonizálatlan történetekhez kell fordulnunk, hogy képbe kerüljünk. A kilencedik részre viszont másfél évet várhatunk még.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 5. számában jelent meg, 2018. június 15-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! Ha teheti, kérjük segítse a független sajtót, fizessen elő a Magyar Hangra, vagy támogasson minket közösségi finanszírozási kampányunkon keresztül! Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
