Grúzia államgépezete, társadalma a permanens erkölcsi rothadás állapotába süllyedt. Az uralmon lévők elszakadtak a valóságtól, azoktól, akiket kormányoznak, akikért felelősséggel tartoznak. Nem csoda hát, ha a legfelső vezetés berkein belül, a nagyherceg környezetében klikkek szerveződnek, amelyek élet-halál küzdelemre készülnek. Georgi Abasvili kormányzó udvarában a feltámadás napján, húsvétvasárnap maffia jellegű leszámolás zajlik: Kacbeki, a hájas herceg megdönti Abasvili uralmát, a kormányzót meggyilkolják, felesége (korunk műanyag-embereinek alteregója), a „szépészeti ipar”, a luxusdivat parvenü papnője menekül; ész nélkül csomagol ruhát és ékszert. Csecsemő fiát, a kis Michelt azonban a palotában felejti.
Bertolt Brecht az ószövetségi Salamon király ítéletének históriáján és Li Hszing-tao XIII. századi krétakörmeséjén alapuló „embernemesítő” tantörténete atomjaira hullott, a szolidaritás belső parancsát egyre inkább feledő társadalmat idéz. A polgárháborúba süppedt ország lakóit kisemmizték, nyomában pedig az utakat, a hegyeket ellepik az egymást, a vaskos summáért szállást adó gazdákat is gyűlölő üldözöttek. Az ember alaptermészetében azonban, ahogy Brecht megfogalmazza – a legszélsőségesebb helyzetekben is – erős a „kísértés a jóra”, amit akár nevezhetnénk lelkiismereti parancsnak, kegyelemnek. Ezért is nagy a felelőssége a belső hangra nemet mondónak. Aki fülét befogva félrevonul, az jóvátehetetlenül elveszít valamit, mondja a darabbeli Énekes. Többé „nem hallja meg a párja halk hívását, sem a hajnali víg rigót, sem a szüretelők fáradt, boldog sóhaját, ha este zeng harangszó”.
Grusét, a kormányzói palota szolgálólányát menekülés közben szólítja meg a belső hang. Mintha a magára hagyott csecsemő maga kérné: „Lány, ments meg.” A „jó kísértése” ebben a pillanatban visszautasíthatatlanul erős. A lány karjába veszi az elhagyott herceget, hogy számtalan viszontagságon, életveszélyen át, vállalva a rossz hír ránehezedő erkölcsi terhét, az ellenséges, a kisgyermeket kereső hadak elől menekülve óvja meg Michel életét.
Hogy hol és miként érintkezik a tanmese a valósággal, A kaukázusi krétakör története a mi hétköznapjainkkal, azt talán felesleges lenne külön rögzítenünk. Kétségtelen, hogy nálunk nincs polgárháború, legfeljebb a szívekben. Az államgépezet (amelyben viszont egyértelműen rothad valami) olajozottan működik, a demokrácia kulisszái is nagyjából a helyükön vannak. Ami azonban mögöttük található, arról legfeljebb csak baljóslatú sejtésünk lehet. Az ország többsége ezt pontosan érzi, ha megfogalmazni nem is szokta, mert megfelelő szavaink egyelőre nincsenek rá. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy az idei pécsi színházi találkozó megmérettetésén (kuriózumként, a fesztivál történetében első alkalommal) egy dráma, A kaukázusi krétakör háromszor is szerepel. Mintha nem is a válogatók döntése, hanem valamiféle rejtett társadalmi igény juttatta volna el a 2018-as POSZT versenyprogramjába a budapesti Katona József Színház, a miskolci és a nagyváradi teátrum Brecht-adaptációját.
Ha a váradiaké nem is feltétlenül, a pesti és a miskolci előadás világosan rólunk beszél. Az utóbbi (Szőcs Artúr rendezése) direktebben, a Katona adaptációja (Székely Kriszta munkája) átszellemültebben. A Katonáé egyébként – ideértve a nagyváradiakat is – egyértelműen kimagaslik a mezőnyből. (A kompozíció szempontjából feleslegesen meghagyott songok, hosszúra nyújtott, értelmetlenül túlrajzolt jelenetek sajnos árnyékot vetnek a miskolciak vállalkozására. Fontos persze tudni, hogy a reminiszcenciát alapvetően nem a rendezés hordozza. A mű, de általában Brecht színháza esetében sem hagyható figyelmen kívül, hogy az elsődleges megszólított, ha úgy tetszik „forradalmi alapon” (Peter Brook szavait kölcsönvéve) mindenkor az adott társadalom, „amelyet a darab szolgál”. (Jó kérdés, mit kezdenek ezzel a ténnyel a magyar kulturális élet újsütetű purifikátorai, akik talán magánszorgalomból – talán nem abból – sorra „leplezik le” a kormányzat ellen „az állam pénzén propagandát űző” alkotókat. Brecht jelen esetben ab ovo kormányellenes, nem is lehetne más. Őt legfeljebb – megoldandó a bajt – kiszorítani lehetne a hazai színpadokról.)
A miskolci előadás, mint említettem, világos utalásokkal dolgozik. A puccsista Kacbeki herceg a filmkormánybiztos alakját idézve nyírt ősz szakállat, homlokra tolt napszemüveget visel, kezében pedig szivart tart, de Acdak bíró egy példázatában hosszabban elidőzik a leginvenciózusabb magyar üzletember figurájánál is. A darab hagyományos befejezése helyett csúfondáros dalt énekelnek a szereplők (megszakítva a tapsot), amelyben a politikai elitet és kapcsolt részeit itt nem idézendő szavakkal melegebb éghajlatra küldik. A gesztus találó, a magyar viszonyokat tekintve együtt érvényes az eredeti, a Katonában elhangzó befejezéssel: „Fogadjátok el, amit a régi bölcsek mondtak: hogy azoké legyen, ami van, akik jól bánnak vele, vagyis a gyermek az anyaszereteté, hogy gyarapodjon, a kocsi a jó vezetőké, hogy jól vezessék, és a völgy a megöntözőké, hogy gyümölcsöt teremjen.”
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 5. számában jelent meg, 2018. június 15-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
