Fajsúlyos zenei utazás a Sportarénában Nick Cave-vel

Nick Cave Budapesten 2018. június 21-én (fotó: Zimon András)

Rúgj fel minden szabályt, tégy magasról a trendekre, de írj baromi jó verseket és dalokat, zenésítsd meg formabontóan ezen szerzeményeid, majd alakíts zenekart az Einstürzende Neubauten Blixájával, vagy ha úgy szottyan kedved, énekelj duettet Kylie Minogue-gal, és ha ezt mind megtetted, azután már ne csodálkozz azon, hogy a nevedet minden este egy arénányi ember üvölti vissza az arcodba. Teljesen lezanzásítva nagyjából ez történt ugyanis Nick Cave-vel a pályafutása alatt. A felvezető pedig pedig azért született, mert a nem egyszerű életutat magáénak tudó ausztrál sztár hűséges zenekarával, a Bad Seeds-szel adott egy igazán különleges hangulatú – koncertet csütörtök este a Papp László Budapest Sportarénában.

Hirdetés

Sokan megtették helyettem, emiatt nem is lamentálnék az előadás nézőszámán, nagyjából csak az Aréna harmadát kitevő közönség volt kíváncsi Cave-re, amiben nincs semmi meglepő, az angolszász zenékre a hazai közönség sosem volt különösebben kíváncsi, akit meg érdekelt a buli, az tuti, hogy jól érezte magát.

Nem először lépett fel hazánkban a Bad Seeds, az ismerőseim között végzett hevenyészett közvélemény-kutatás teljesen megosztó eredményt hozott: volt akit Nick Cave nevének említése teljesen hidegen hagyott, volt aki rajongott érte és több élő fellépését is látta már, sőt a lemezeit is begyűjtötte, de egy dologban az összes megkérdezett válasza megegyezett, hogy döbbenetes színpadi kisugárzással rendelkezik. Ennek fényében nem is lepett meg a már említett nézőszám sem, egyszerűen Cave nem egy könnyen fogyasztható kulturális élmény, s bár kacsingatott a mainstream felé, legfőképp unalomig ismert világsztárok oldalán énekelt duettjeivel, ő mégis megmaradt valami olyannak, ami egyedi és oszthatatlan, nagyon borult, de egyben hihetetlenül lírai és roppant érzékeny, és emiatt megosztó személyiség is. Bevallom, meglepődtem, amikor tavaly láttam a hírt, hogy Nick és csapata újra turnéra indul, hiszen a néhány éve tragikus körülmények között elhunyt fia tragédiája és az események hatására íródott Skeleton Tree című nagylemezének rettentő komorsága, lassan hömpölygő dalainak a témája miatt is azt hittem – talán többekkel egyetemben – hogy jó néhány évig nem láthatjuk majd a színpadon. Szerencsére a művész a munka és a közönségszeretet terápiát választotta az elvonulás helyett. A Skeleton Tree turné így elérte Magyarországot is.

Negyed 9-kor lépett ki a Bad Seeds az Aréna színpadára, majd Cave – a szokásosnak mondható háromrészes, sötét öltönyében – bele is kezdett a programadó album egyik nagyon lassan építkező remekművébe, a Jesus Alone-ba. Nem volt egy szokásos koncertkezdés, az biztos, a hatalmas kivetítő vászna alatt légiesen mozgó Cave egyik pillanatról a másikra a közönség és a színpad közé épített kifutón termett és átadta magát a rajongóinak, akik hol hangos kiáltásokkal, hol csak a kezüket a sztárra téve élték meg a nagy találkozást. A prózai szerzeményt a fajsúlyosabb Magnetoval folytatta a zenekar. Cave folyamatosan kereste a testi kontaktot a közönséggel, szinte érezni lehetett, mit jelent neki a közönség soraiból érkező szeretet. A lassú ívben építkező koncerten a remekül muzsikáló zenekar nem sietett el semmit. A Do You Love Me, a Love From Ethernity és a Depeche Mode dalszerzője – Martin Gore – által is feldolgozott Loverman szépen, finoman egymásba folyva kergette őrületbe a hallgatóságot, ahogy komótosan elérte a csúcspontját. Itt álljunk is meg egy szóra, az kiderült már a koncert elején számomra, hogy Cave – nem találok jobb szót – darkabb dalaiból válogatott a turnéra, hiszen a dallista gerincét a már jó néhányszor említett Skeleton Tree és az 1994-es Let Love in adta.

Nem csak emiatt, de Blixa Bargeld sokszor eszembe jutott a koncert alatt. A Bad Seeds egykori tagja és zenei motorja keményen rányomja a bélyegét a zenekar soundjára mind a mai napig. A teljesen előretolt ének a Melotron és a vibrafon hangja a széteffektezett gitárhangokkal keveredve ostorcsapásszerűen érte a fülem nem egyszer. Annyira fémesen hatottak néha, hogy komolyan jó érzés volt kimenné néha a büfébe szusszanni egyet. A Loverman alatt olyan energiák szabadultak fel a színpadon, hogy csak pislogtam. Kegyetlen jól szólt a csapat. Külön kiemelném a dobos, Thomas Wydler játékát, atomóra-pontossággal hozta a kötelezőt, vagy még egy kicsit többet is.

A féktelen zúzdába azért bekerült néhány líraibb dal is, úgy mint a Ship Song és a közönségkedvenc Into My Arms. Számomra a koncert csúcspontja a már-már a The Doors szellemiségét és hangzását megidéző Tupelo volt, aminek a repetitív dallama és a kivetítőn futó képek összessége szép párhuzamban mutatta be, min mehetett keresztül lelkileg a zenész az elmúlt években.

A koncert második felének a derekát a Push The Sky Away című lemez dalai adták. A melankolikus, de emlékezetesen botrányos klipjével operáló Jubilee Street, majd a Push The Sky Away zárta a koncertet. Ami véleményem szerint jó választásnak bizonyult, megismerhettük a zenész több oldalát is, a diszkográfiájából ügyesen összeválogatott, ám nem túl hosszú koncert alatt.

Sajnos a ráadás előtt történt egy kisebb incidens, a színpadra felhívott egyik rajongó leesett a színpadról, mire Cave leállította a koncertet, de mikor kiderült, hogy nem történt komolyabb sérülés, a banda kijött még két dalra, ám a közönség fele addigra már hazaindult. A ’88-as Tender Prey: City Of Refuge című dala majd a kicsit R.E.M-esre hangolt Rings of Saturn így talán nem a legmegfelelőbb hangulatban hangozhatott el.

Hirdetés

Nem tudom, így milyen szájízzel hagyta el az Arénát Nick Cave, de az biztos, hogy a magánéletét és a vívódó lelkét is nyíltan a rajongói elé tárni tudó előadó valamit ismét sikeresen meg tudott mutatni a kis számú közönségének, méghozzá azt, hogy zenéje mai napig nagyon magas szinten űzött, korlátok és kompromisszumok közé nem szorítható művészet. Dalai örök érvényűek, elkoptathatatlanul égtek bele a köztudatba. S bár a formáció koncertje nem a habkönnyű nyári estékre vagy lánybúcsúk elé szervezett könnyed szórakozás, ám roppant elgondolkodtató és masszív élmény, ami talán épp kitart a következő turnéig.

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.