A Rolling Stoneson nem fog az idő, 70 éves tinik a színpadon

A Rolling Stones Prágában (Fotó: Zimon András)

Bármily hihetetlen, de a Rolling Stones ismét megmutatta, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan. Most épp a No Filter Tournak keresztelt, Európában is hatalmas érdeklődéssel fogadott koncertsorozatuk prágai állomásán léptek fel szerda este – ahogy az lenni szokott, hatalmas tömeg előtt. Sajnos Magyarország most is kiesett a szórásból, így aki kíváncsi volt Jaggerékre, annak alaposan fel kellett készülnie, hogy elcsípje a csapatot, hiszen a néhány állomásos turnéra kiadott jegyeket pár pillanat alatt elkapkodták.

Hirdetés

Hatalmas közhely, tudom, de higgyék el, nem könnyű a világ talán legismertebb zenekaráról, kulturális ikonjáról pár ezer karakterben koncertbeszámolót írni. Ráadásul igazán sosem érdekelt a Stones zenéje, másrészt július 4-én épp a Simple Minds koncertjét szerettem volna megnézni Rómában. S hogy miért osztom meg ennek a döntésnek a történetét bárkivel? Mert roppant tanulságos lett a sztori vége, ahogy az lenni szokott… Az igazság az, hogy hagytam magam lebeszélni Jim Kerr-ről és bandájáról, annak a baráti nyomásnak eleget téve, hogy tuti ez az utolsó lehetőség, hogy láthassam a Stonest élőben, bár pontosan emlékszem, amikor 2007-ben utoljára hazánkban jártak, én botor módon elajándékoztam a koncertjegyeimet, pedig már akkor is azt szajkózták, „gyere el mindenképp, mert nem lesz több turnéja az együttesnek”. Hát, nem tudom, látom-e őket még egyszer, de már nem is érdekel, a szerdai történések után, már jöhet bármi Rolling Stones-fronton – de most direkt nem lövöm még le a poént. Menjünk csak szépen sorjában.

Az 1962-ben alapított zenekar a kezdeti folk-rockot, bluest és countryt játszó imágójából mára minden elemében megkérdőjelezhetetlen és megkerülhetetlen világsztárrá változott. Ahogy mondani szokták, volt rá idejük. De nemcsak idejük, hanem tehetségük és zenei nyitottságuk is. Pedig olyan mezőnyben kellett versenyezniük, ahol nem kisebb nevek, mint a Beatles, a Led Zeppelin vagy akár a Pink Floyd voltak a vetélytársaik.

Koncert nem csak bálványimádóknak: ezt az idolt még nem döntötték le

Telt házas koncertet adott a Budapest Parkban a nyolcvanas évek egyik legformabontóbb énekes fenegyereke.

Egyfajta zenei mindenevők voltak, karrierjük során hatott rájuk a pszichedelikus rock, nyilván a blues, de a diszkó és a funk is. Első lemezüket 1964-ben adták ki Rolling Stones címmel, néhány tagcserét leszámítva felállásuk azóta is szinte változatlan. Mick Jagger énekes, Keith Richards gitáros, Charlie Watts dobos és Ronnie Wood gitáros alkotják ma a csapatot, de természetesen nem hagyhatjuk ki a felsorolásból Bill Wyman basszusgitárost és a már sajnos elhunyt, minden hangszeren játszó csodabogarat, Brian Jonest sem. A csapat a nevét Muddy Waters chicagói bluesatyaúristen Rollin’ Stone című dalából kölcsönözte, ami egyben a nyughatatlan ember szinonimája is – nem csak a továbbgördülő köveket jelenti. Zenekari jelük is megér egy mondatot, a kiöltött nyelv mára már egyenlővé vált aZ életérzéssel, ami többek között a r’n’r feeling analógiája is.

A zenekar fennállása óta több mint 200 millió hanghordozót értékesített, és a Rolling Stone magazin szerint a világ 5 legfontosabb bandája között van. Elképesztő sikereket tudhatnak magukénak: ha csak néhány dolgot említhetnék velük kapcsolatban, biztosan benne lenne, hogy csak a 2005–2007 között megrendezett Bigger Bang című turnéjuk 500 millió dollárt hozott a konyhájukra, s volt olyan brazíliai koncertjük, amelyre másfél millió (!) ember látogatott ki. De mégsem az ilyen rekordok miatt érdekes, szerintem, igazán a zenekar életútja, sokkal inkább azért, mert – bár a már említett tagcserékkel, de – a zenekar magja majd’ fél évszázad óta együtt tud működni, elpusztíthatatlanul. Hiába hallottunk folyamatosan betegségekről, függőségekről a csapat kapcsán, a négy tag, úgy látszik, mindent túlél.

Sőt: most azt löki az arcunkba, hogy No Filter, azaz mindenféle manír nélkül, lassan 80 éves tagokkal a soraiban újra turnéra indul, és esténként 60-80 ezer ember előtt fog játszani. Nagyon kíváncsian indultam Prágába a Letnany reptérre a zenekar múltját azért elég alaposan ismerve, mégis Stones-szűzen, hogy választ kapjak a kérdésemre, vajon mit tud a csapat, ami miatt ilyen elképesztő siker övezi mind a mai napig. Egyébként a csapat legutolsó sorlemeze, a Blue and Lonesome 2016 decemberében jelent meg, de a turné ötletét mégsem ez a feldolgozásokat tartalmazó lemez, hanem sokkal inkább – nyilván a bevételek mellett – egy greatest hits-turné ötlete adta, amire egyébként a rajongók is javasolhattak dalokat. Az eddig megjelent 30 stúdiólemezüket tekintve alaposan feladták a leckét a rajongóknak.

fotó: Zimon András

Szép számmal érkeztek a Csehországot körülölelő országokból a Stones-fanatikusok, jócskán lehetett magyar hangokat is hallani a koncert területének kijelölt sportrepülőtéren. Ahol egyébként hatalmas káosz fogadta a csak „sima” jeggyel érkező zenekedvelőket, néhány sátorban tudták csak a kinyomtatott jegyeket karszalagra cserélni, ami miatt veszélyes tömegjelenetek alakultak ki. Nem beszélve a kevés büféről, az iszonyatosan drága alkoholos vagy alkoholmentes italokról, valamint a chipes fizetőeszközök vissza nem térítendő letéti díjáról. A szervezés botrányosan gyengén teljesített, s bár tudom, hogy a csehek egy elég nyugodt nép, a sorokban előttem jó néhányan rázták az öklüket a szervezők felé.

A hangulatgyilkos bejutás után egészen döbbenetes mennyiségű emberrel tudtunk osztozni az élményen, a szervezést szintén lehúzó cseh napilapok szerint körülbelül 60 ezer ember lehetett a koncerten. A csapat háromnegyed kilenckor lépett a világot jelentő deszkákra, a hatalmas, sőt gigantikus színpadon négy nagyjából 25 méter magas oszlopszerű kivetítő volt.

The Rolling Stones – No Filter Tour – Prague / Praha – Letňany Stadium 04.07.2018

Pár menších záznamů z dokonalého koncertu legendy The Rolling Stones

Ami már a buli elején nagyon meglepett, hogy mennyire tisztán és elemi erővel szólalt meg a banda, a Street fighting man akkorát szólt, hogy csak lestem, 60 ezer torok köszöntötte a Stonest. Az emberek ugráltak, tapsoltak, az ülőhelyeken is felállt mindenki. Jaggernek ez nagyon bejött, végigtáncolta a színpadot, majd csehül köszöntötte a közönséget, s külön kiemelte a jó cseh söröket is. A nyitó dalt a programadó It’s only rock n roll (but I like it) követte, ami alatt egy dolog nyilvánvalóvá vált: a zenekar tagjai örömzenélésre érkeztek a cseh fővárosba. A dal ugyan úgy szólalt meg, mint a nagylemezen. Mick nagyon jól énekelt, a csapat pedig nagyon profin tette hozzá a magáét, s bár a csapat dalai olykor egyszerűnek tűnnek, több zenész barátom megerősített abban a hitemben, a többségüket nem egyszerű eljátszani.

fotó: Zimon András

A tagoknak maximum a kinézetén látszott, hogy megöregedtek, egyedül Charlie Watts tűnt igazán idősnek, dobjátéka olyan volt, mint egy marionett bábu mozgását utánzó roboté, mégsem tévesztett egy hangot sem. Watts és Richards pedig valami fenomenálisan hozta a Stones-dalokra jellemző vadságot, az egykori jellemzés, amit Tom Wolf író aggatott a bandára, a mai napig tökéletesen megállja a helyét: „amíg például a Beatles meg akarja fogni a kezedet, a Stones fel akarja gyújtani a városodat”. Máshogy nehéz is lenne megfogalmazni az általuk felszabadított színpadi energiákat.

Az 1972-es Tumbling dice és a közönség által a műsorba szavazott Under my thumb alatt volt egy szusszanásnyi időm, hogy a közönség soraira pillantsak, a 15 évesektől a körülbelül 70 évesekig bezárólag mindenki önfeledten mulatta át az estét. Aztán következett Bob Dylan Like a Rolling Stone-ja, a kezdő akkordok alatt már hatalmas üdvrivalgásba csapott át a közönség, a korszakos slágert vagy inkább verset több generáció azonosítja önmaga himnuszának. Jagger átéléssel és hatalmas kedvvel énekelte a remekművet, közben pedig azt vettem észre, hogy teljesen magába szippant a buli, a dalok nem pusztán világslágerek, hanem egy-egy évtized történeti, kulturális lenyomatai is, bennük vannak a hatvanas évek forradalmi eszméi ugyanúgy, mint az örök lázadás és az őszinte szabadságvágy érzése. Tényleg furcsa erre volt ráeszmélni, s arra is, hogy a dalokra tulajdonképpen ugyanúgy tekint mindenki, jól megfért egymás mellett a motoros hippi és deszkás suhanc is.

A You can’t always get what you want alatt pedig a kísérőzenészek is megvillantották oroszlánkörmeiket. Nem lehet egyszerű feladat közel nyolcvanévesen végigtolni két órát a színpadon – emiatt sem meglepő, hogy a Stonest elég nagy sessioncsapat kísérte; a dalok kibontása és a jammelések egy percig sem tűntek öncélúnak, pont annyit tett hozzá mindenki a produkcióhoz, amennyit kellett, a csapat tagjai addig pihenhettek egy keveset. Ronnie Wood és Keith Richards remekül játszotta a feszes gitártémákat, miközben utóbbi akkordozott, előbbi hol slide-dal követte, hol a ritmust pengette.

Fotó: Zimon András

A tipikus szitáros hangzású és James Joyce által ihletett Paint it black volt az első csúcspontja a koncertnek. A számtalan film betétdalát adó sláger semmit sem kopott az idők alatt, a korszakos dal a Stones pszichedelikus oldalát mutatta be remekül, a hangzása annyira 60-as évek, hogy az már fájt, de a riffek azért kegyetlenül megállták a helyüket. A Honky tonk woman alatt aztán Jagger bemutatta a zenekart, és érkezett Keith Richards, hogy énekesként is megvillantsa tudását a You got the silverben és a Before they make me runban. Ahogy múlt az este, a kivetítő is egyre élénkebb színűvé vált, naplemente után már teljes valójában pompázott a négy hatalmas projektor.

Richards dalai után következett a Sympathy for the Devil, ami miatt kapott már eleget a zenekar, ahogy Prágában sem hagyta szó nélkül senki a szerzeményt: óriásit bulizott az egész közönség. A Miss you-nál aztán jött a disco – akkora funkot toltak, hogy utána már nekem sem voltak kétségeim a Stones zenei tudása kapcsán. A Wyman kiválása után négytagúra redukálódott banda már nem vett be a csapatba teljes értékű tagként senkit, ellenben 1993 óta alkalmazzák a bőgős-zseni Darryl Jonest, aki Wattsszal megtámogatva megmutatta a tutit a ritmusszekcióban. Újabb csúcspontjához érkezett a koncert. A hatvanasokból megérkeztünk a hetvenesekbe, a szerzemény pedig pont úgy szólt, ahogyan a Some girls lemezen megjelent 1978-ban. Darryl Jones egyébként a szakma egyik nagy doyenje, Herbie Hancocktól kezdve Eric Claptonon át Peter Gabrielig rengeteg világsztárral dolgozott a pályafutása alatt. A Midnight rambler, Start me up, Jumpin’ Jack Flash és Brown sugar jutott még az első felvonásra, mindegyik kora meghatározó slágere, az utazó zenei múzeumban pedig egészen remekül szóltak, a közönség is, a zenekarral szinte teljes szimbiózisban, nagy átéléssel fogadta a gigaslágereket.

A rock and roll mégsem halt meg

Tíz év elteltével újra Magyarországon zúzott Lenny Kravitz. Amit hozott, azt úgy nevezik, hogy világszínvonal.

Hirdetés

Jagger kirobbanó formában, a 20 éves frontemberek energiájával táncolta be a hatalmas pódiumot, ikonikus tánca mindenkit magával ragadott. Örömzene volt a javából az este minden perce. A ráadásba még belefért a Gimme shelter, amit Jagger a fantasztikus hangú vokalistával, Sasha Allennel adott elő, a hölgyről még tuti hallani fogunk, hangja és a személyisége nekem Tina Turnerre hajazott, remekül élt együtt a produkcióval. Fantasztikus tehetséggel áldotta meg a sors, fiatal kora ellenére profin énekelt egy kisebb város éves áramellátásával működtetett giga-látványvilágú esztrádon.

A ráadás során sem szivárogtak el az emberek, mindenki a Satisfactiont várta,  utolsó dalként meg is kaptuk. A végeredmény felejthetetlenre sikeredett. Ha azt mondom, ováció, akkor talán alulról súrolom azt a hangulatot, amit a Rolling Stones szerda este Prágában teremtett.

A koncert helyszínéről a kijutást most hagyjuk, azzal nem sokkolnék senkit, sokkal érdekesebb volt számomra az este tanulsága: egyrészt hatalmas szerencse, hogy hagytam magam a koncertre rábeszélni, másrészt a látottak alapján elmondható, hogy rengeteg minden miatt működik a mai napig a Stones. Egyrészt a zenei tehetség, ami a banda minden tagjánál ösztönös: a fékezhetetlen Jagger, a klasszikus dzsesszdobos Watts szerénysége, Keith Richards és Ronnie Wood korszakos riffjei, és persze a session. Továbbá remek kísérőzenészek követik a csapatot, s hiába tűnt úgy egész este, hogy két csapat játszik a színpadon, ahogy meg- és kitöltötték a Stones dalait élettel, azt tanítani kell. Olyan érzésem volt a buli után még egy nappal is, mintha akkumulátorokra kötöttek volna. A Stones zenéje hatalmas energiabomba. Profizmusuk, jókedvük, zenei nyitottságuk töretlenül viszi őket előre. Ez a csapat nem átlagos nyugdíjasokból álló banda. Azt hiszem, örülhetünk, hogy a mai napig együtt zenélnek, s ahogy én láttam, ők bizony ezt nem fogják abbahagyni. Biztos vagyok benne, nem ez lesz az utolsó turnéjuk, még százévesen is tolni fogják –mindenkinek ajánlom, ahogyan én is, legalább egyszer nézze meg őket élőben, mert koncertjük nem pusztán egy fellépés, hanem élő, zenei lenyomat is, az elmúlt több mint fél évszázadunkról, olyan (élet)érzésekkel vegyítve, amit egyszerűen egyszer át kell élni – szóval a Stones köszöni jól van, és gördül is tovább a turné további állomásaira.

Fotó: Zimon András

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.