Nem nehéz Darren Aronofsky sokkmozijára, az anyám!-ra asszociálni Ari Aster új filmjéről. A közös alapot leginkább az előzetes várakozások be nem teljesítése jelentheti. Mindkettőt megelőzte a híre, a nézők pedig rég látott borzongásra, rémisztő pszichohorrorra kaptak ígéretet. Ehhez képest érkezett tavaly két órányi idegőrlő valláskritika, ami a végére teljes őrületbe csapott át. Valódi művészfilm született, amire nyilván nem voltak felkészülve a multiplexek zsigeri élményre szomjas látogatói.
Ari Aster bemutatkozó filmje az év egyik legrémisztőbb alkotása, hatásában könnyedén a Ragyogás és Az ördögűző mellé sorolható horror – hallhattuk az Örökség mozikba kerülése előtt. Amint pedig bemutatták, nyomban fel is került a legijesztőbb mozgóképeket számba vevő listákra. A The Guardian sokat látott kritikusa, Peter Bradshaw például huszadikként helyezte el a művet Az élőhalottak éjszakája és a Valami követ közé. Erre már nemcsak a plázamozik közönsége, de a fontos művekre kiéhezett réteg is felkaphatta a fejét. Könnyedén csalódhat viszont mindkét társaság, miután az Örökség sem igazán rémisztőnek, sem különösebben kiugrónak nem nevezhető. Azaz hogy akadnak benne fontos pillanatok és játékok, összhatásában viszont nagyon is érződik, hogy elsőfilmes rendezővel van dolgunk.
Az Örökség felütése ígéretesebb nem is lehetne, az első egy óra alapján pedig még a műfaji besorolást is meg kellene gondolnunk. Az épp elhunyt nagymamát gyászoló családban találunk neurotikus anyát (Toni Collette) és skizofrénnek mutatkozó kislányt (Milly Shapiro), a hamar nyilvánvalóvá váló belső feszültségek pedig feszült pszichothrillert vetítenek előre. Akad itt még egy normális tinédzserkorra vágyó fiú (Alex Wolff), de az őrület őt is magával rántja, így csak a racionális apába (Gabriel Byrne) kapaszkodhat a kísértetek világával szemben szkeptikus néző.
Hiába viszont minden reményünk, az iszonytató, de nagyon is valóságos horror pontosan oda fut ki, mint napjaink majdnem minden parajelenséges mozija. A zsáneren belül viszont számos rémisztőbb produkciót láttunk már, az itteni megoldások pedig sokszor inkább megmosolyogtatónak mondhatóak. Nem véletlen, hogy ha valamelyik plázában kötünk ki, a filmélményt könnyedén megzavarhatják a két órát idegesítő módon végigheherésző tizenévesek. Miközben az alkotás számos eredeti ötlettel bír: mind a babaház jelképezte látszatvalóság, mind az elfojtásokkal járó mérhetetlen fájdalom egy lehetséges kiindulópont lehetett volna a horror kifutására.
Az egy idő után teljesen okkultba hajló sztori komolyan nem vehető, cserébe viszont megspórol minden igyekezetet, hogy értelmes választ adjon a kérdéseinkre. Pedig karakterkidolgozásban nagyon is jól teljesít Aster, és a színészek is emlékezetesek. Külön kiemelendő Toni Collette, akinek játékában drámai esendőség és a megbomló elme őrülete egyesül. Van annyira zseniális a szerepben, mint Jennifer Lawrence volt az anyám!-ban. Eszünkbe juthat a néhány évvel ezelőtti A Babadook is, ahol szintén az anyaszerep súlya alatti megroppanás szolgáltatta a horror magvát. A gyászfeldolgozás iszonyatát ijesztő pontossággal ábrázolja az Örökség, ami sajnos nem elégszik meg ennyivel, és egyszerre szeretne minden lenni: pszichológiai dráma, kulthorror és okkultista agymenés. Bőven elég lett volna pedig a legelső, amiben tényleg kiváló Ari Aster alkotása.
Örökség (Hereditary) amerikai horror, 126 perc, 2018
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 6. számában jelent meg, 2018. június 22-én.
