Aki olvasott már Szvoren Edina-novellát, tudja, hogy amire számíthat, az a kiszámíthatatlanság. A befogadó a saját érdekében kell félretegye előzetes elképzeléseit, sőt, világról alkotott tudását, különben hamar csapdában találhatja magát. Közben pedig maga sem fogja érteni, hogy került oda.
A családi viszonyokról szóló tárgyilagos elbeszélések mindig többet mondanak a láhatónál, mégis váratlanul ér minket az események kifutása. A szerző rá is játszik erre, folyamatosan zavarba ejtve az olvasót.
[caption id="attachment_3346" align="alignleft" width="249"]
Leíró jellegű cím és alcím sem szorult még ennyi magyarázatra, mint a Verseim kötet esetében. A Tizenhárom történet megjelölést pontosabbnak érezzük, miközben cselekményesség és líraiság harcából sokszor épp utóbbi kerül ki győztesen. A szerző maga is el szokta mondani: a jövőbeli nagyregényre vonatkozó kérdések helyett relevánsabbnak érezné, hogy a versei felől érdeklődjenek. És valóban: a hétköznapok banalitását itt egyfajta költőiség hatja át, rámutatva az események mélyebb, elmondhatatlan rétegeire.
„Ha kellőképpen közelről nézném a dolgokat, gondoltam, minden nagyszabásúnak és kielégítőnek látszana” – fejtegeti a Látogatók elbeszélője, mi pedig találva érezhetjük magunkat. Szvoren írásai valóban kellőképp közelre merészkednek, a gyereknek vett kisvasút és a szemetesből kihalászott bevásárlócetli pedig elfedik azt a készülő tragédiát, ami ott rejtőzik a sorok között. Végül már abban sem leszünk bizonyosak, hogy valóban olyan szörnyű-e, amit látunk. Az ártalmatlan dolgok rémületessé, az iszonyatosak hétköznapivá, banálissá lesznek.
Persze, nem elég közelre merészkedni. A látszólag szenvtelen, pontosságra törekvő elbeszélői hang nem csupán egy helyzetet mutat be, nagyszabásúbb képet tár elénk. A történések így kielégítőnek tűnnek, de csak addig, amíg nem látunk a dolgok mögé, nem érezzük meg azt a hiányt, ami végig a szemünk előtt volt. Az olvasó azért igyekszik. Kutatja a nyomokat, ha pedig az elbeszélő azt érzékelteti, hajlandó maga is gyanúsnak tekinteni akár egy fizikatanárnővel történő egyszerű levelezést is. Hogy aztán ismét kiderüljön: rossz helyen keresgéltünk. Emiatt is lehet olyan izgalmas Szvoren világa.
Várakozásainkat egy idő után félretesszük, és hagyjuk, hogy a szerző újra és újra meglepjen minket. A 2012-es Nincs, és ne is legyen, illetve a három évvel ezelőtti Az ország legjobb hóhéra után érdemes próbát tenni a Verseimmel is.
(Szvoren Edina: Verseim – Tizenhárom történet, Magvető, 2018)
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 6. számában jelent meg, 2018. június 22-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
