Milyen az élet az „alsó-csikágói” művelődési ház színpadán?

A Chicago plakátja

Az Őrült nők ketrece és a Kabaré után Alföldi Róbert most a musical műfaj egyik legsikeresebb darabját vette elő, hogy saját képére formálja. Amikor Andy Warhol a tizenöt perc hírnévről papolt, Bob Fosse és Fred Ebb musicalszatírája a hetvenes évek közepén eléggé betalált, és ha jól belegondolunk, azóta sem vesztett sokat jelentőségéből. A darabot a mai napig folyamatosan játsszák világszerte, ehhez persze hozzájárult a Catherine-Zeta Jones, Renée Zellweger és Richard Gere főszereplésével készült 2002-es revüfilm sikere is.

Hirdetés

A történet pont annyira egyszerű, mint a szereplői: Roxie, a kóristalány hirtelen felindulásból megöli szeretőjét. A börtön elkerülhetetlen, de a korrupt sztárügyvéd, Billy Flynn, aki üzletet és címlapsztorit csinál a férfigyilkos asszonyokból, megvédheti a lányt a halálbüntetéstől. A börtönben azonban Velma, a férjgyilkos revüszínésznő is a reflektorfénybe és az újságok címlapjára szeretne kerülni.

A Chicago a két hírnévre éhes nő történetén keresztül mesél az igazságszolgáltatás korrumpálhatóságáról, a média által manipulált közönségről, és a bűnösökből lett sztárokról. Ha másban még nem annyira, ebben legalább Magyarország is felzárkózott a Nyugathoz. És innen nézve akár a kishazánkban is játszódhatna ez a történet. Például a budapesti Keleti pályaudvar mögötti részen, amit egy időben a magyar Csikágóként is becéztek, vagy akár egy fővárostól távoli falucskában, mondjuk „Alsó-Csikágóban”, ahol olyan kilátástalan körülmények között tengődő lányok álmodoznak a boldogságról, mint az előadás plakátján szereplő cigánylányok – a plakát képét Stalter György szociofotós készítette.

Alföldi az utóbbi közegbe próbálja belehelyezni saját adaptációját, a magyar rögvalóságról igyekszik kritikát mondani, de mégsem tudja elszakítani eredeti gyökereitől a történetet. Az erős gesztusok és a magyar hétköznapok kegyetlen valóságára tett utalások mellett megmarad a mindenkit magával sodró giccses revühangulat, a látszat, ami nem más, csak színes káprázat. Így végül, a szándék ellenére, Alföldi mégsem tudja elérni a célját. Mert nem elég a jazzbalettelemek helyett kanalazásból építkező kartánc, a cifrábbnál cifrább káromkodás, a magyar rendőregyenruha, ezek csupán eszközök. Kevés a fajsúlyos pillanat. Talán a cellatangó rövid monológjai között találni olyan helyzetleírásokat, amelyek dermesztően valóságosnak hatnak. De amikor a Tribune címlapjáról vagy a dollárról esik szó, még e fontos gesztusok is vesztenek jelentőségükből.

A dramaturgiai bukfencek ellenére a színészek tökéletesen formálják meg a karaktereket. Fekete Ernő lehengerlően hozza a dörzsölt ügyvédet, Hernádi Judit Morton mamája egy elvtelen és firnyákos nőszemély. Parti Nóra a szereptől elvárt módon játssza a nagypofájú, mégis érzékeny Velma Kellyt, de többet nem tesz bele a szerepbe a kelleténél. Sodró Eliza ezzel szemben felforgat mindent, darabjaira szedi azt a Roxie Hartot, akit ismerünk, és felépít egy vérszomjas fenevaddá váló naivát. Ehhez foghatót ritkán látni zenés darabban. Hámori Ildikó jelenléte talán a legerősebb: konferansziéja a romlástól félő, a mindenkiért aggódó egyszerű asszony. Néha patetikus, néha ironikus, de mélységesen igaz minden pillanata.

Miután Billy Finn aljas eszközökkel megnyeri perét, már nem lesznek érdekesek a média számára ezek a férjgyilkosok. A rivaldafény helyett marad az „alsó-csikágói” művelődési ház színpada, ahol Velma Kelly és Roxie Hart rózsaszín habos-babos ruhában énekel sramlizenére. „Szeretnénk megköszönni önöknek, akik olyanná teszik országunkat, amilyen!” – zárják műsorukat. Kemény és igaz szavak is lehetnének, de mégsem tudjuk komolyan venni. Nem más ez, mint egy felszínes gesztus.

Chicago, Átrium Színház. Rendező: Alföldi Róbert

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 8. számában jelent meg, 2018. július 6-án.

Hirdetés

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál vagy elektronikus formában a Digitalstandon! 

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.