Vártam is Liam Gallagher, az egykori Oasis énekesének vasárnapi budapesti fellépését, meg nem is... Embert próbáló feladat a bulijáról beszámolót írni, s ki is fejtem, miért... Egyrészt ott az Oasis! Ki maradt a csapat örököse? Kell-e egyáltalán Liam kapcsán Oasis-örökségről beszélni... Kicsit hadd csigázzam az olvasót ezzel a kérdéssel.
Először is menjünk vissza néhány évet az időben... Szinte napra pontosan két éve lépett fel a Szigeten – szintén szólóban – Noel Gallagher, Liam testvére, a legendás manchesteri csapat zenei motorja, dalszövegírója. Az a Noel Gallagher, akinek a kezéhez olyan slágerek tapadnak, mint a Wonderwall, a Morning glory, a Don’t look back in anger vagy épp a Champagne supernova. Nagyjából az Oasis dalainak 90-95 százalékát Noel jegyzi – na persze, Liam sem panaszkodhat, nála jobb frontember ritkán születik. Ő az igazi önpusztító, rebellis rocksztár, egy igazi, a szó pozitív értelmében vett tahó, aki a szinte teljes brit alsó középosztályt táncba tudta vinni.
Az Oasis nem az értelmiség zenéje volt, ellenben iszonyat nagyot szóltak, s tömegek rajongtak értük. A 90-es években az Oasis volt a brit szigetek egyik legnagyobb kulturális exportcikke. Az arisztokrata, kultúrsznob fanyalgóknak meg még mindig ott volt a Floyd meg a Stones. Volt miből meríteni. Ahogy a testvérek anno berobbantak az MTV-n keresztül a köztudatba, azt ma már tanítják: mint a legkisebb királyfi, aki legyőzte a sárkányt. Pedig brutális konkurenciájuk volt abban az időben, a teljesség igénye nélkül olyan nevekkel kellett versenyezniük, mint a Depeche Mode, a Verve, a Manic Street Preachers vagy a Blur, ha csak a hazájukat nézzük, világszinten pedig a Pearl Jam vagy a Guns ’n’ Roses...
A Rolling Stoneson nem fog az idő, 70 éves tinik a színpadon
Bármily hihetetlen, ismét megmutatták, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan.
Ennek ellenére irdatlan mennyiségű lemezt sikerült eladniuk, első korongjuk, a ’94-es Definitely Maybe a megjelenése napján 500 ezer példányban kelt el. Ezek mai fejjel szinte felfoghatatlan számok. Sajnos az Oasis viszonylag hamar kipukkadt, a Noel és Liam közötti állandó csatározás és a folyamatos balhék miatt a kétezres évek elejére a csapat elég viharvert állapotba került. Utolsó –szerintem – még igazán értékelhető lemezük a Standing on the Shoulder of Giants volt. Ami idestova 18 éve látott napvilágot. Az egykoron a Beatles örökösének tartott csapatból mára csak két egymással rivalizáló tehetséges művész maradt.
Egy szomorú filmet hozott magával Lana Del Rey
Egy film noir kellős közepébe csöppenhettek azok, akik kilátogattak a Sziget Fesztiválra.
És itt vissza is kanyarodnék Noelhez. Amióta megalapította zenekarát, a High Flying Bandet, teljesen új erőre kapott. Ki merem jelenteni, hogy a Chasing Yesterday című második szólólemeze az utóbbi tíz év egyik legfontosabb korongja (a másik két lemezéről nem is beszélve). Egy érett, a poklot és mennyet egyaránt megjárt dalszerző remekműveinek a gyűjteménye. Nem szoktam ilyet mondani, de ez az a lemez, amit tényleg meg kell hallgatni. Noel valamit nagyon tud, mára már azt mondom, hogy a Beatles–Oasis párhuzamban is volt igazság, bár az Oasis dzsunga rockja nagyon progresszív a gombafejűekhez képest, de azért van bennük valami közös, csak a ködös Albion földjéből kinyerhető. Lennonnak nagyon tetszett volna az Oasis, ebben biztos vagyok.
[caption id="attachment_4774" align="aligncenter" width="1000"]
Fotó: Zimon András[/caption]Lehet, hogy az Oasis a Beatles egyik zenei, hangzásbeli örököse, de azért nem az egyetlen! Ott van például az ausztrál szerzőfenomén Neill Finn és csapata, a Crowded House, azért ők is megérnek egy misét.
Szóval emlékszem, amikor ott álltam és hallgattam Noel dalait az Óbudai-szigeten, és teljesen lenyűgöztek, valami nagy, épp aktuális sztár banda – amely mára talán nem is létezik – előtt lépett fel, és az egyik legjobb Sziget-koncertet adta evör, legalábbis nekem. Úgy, hogy játszott körülbelül négy Oasis-dalt a saját, akkor új szerzeményei mellett. Na, épp ezért kezdtem az egész beszámolót Noel Gallagherrel, s engedjék meg nekem ezt, de Liam-buliját Noel koncertje nélkül nem tudtam volna megítélni.
Liam egyébként tavaly jelentette meg első szólólemezét As You Were címmel, amit egy-két, az Oasisre (is) hajazó popmelódián kívül a tömény unalom ural. Nekem elég nagy csalódás volt a lemez. A Sziget-koncertre alaposan rákészültem, a setlisteket böngészve nem lepett meg, hogy főleg a nagy Oasis-slágerekre épít. Mondjuk nem is tudna másra támaszkodni – egyelőre. S ahogy távolodik Noel az Oasistől, úgy érkezik meg egyre inkább oda a testvére – ami egyébként nem meglepő, hiszen Liam bejelentette a napokban, hogy szeretne újra a bátyjával dolgozni.
[caption id="attachment_4773" align="aligncenter" width="1000"]
Fotó: Zimon András[/caption]Liam mellett szól, hogy nagyon sokan kíváncsiak még ma is rá, a koncert előtt fél órával már alig lehetett mozdulni a Nagyszínpad előtt. Rengetegen érkeztek a bulira. Aztán 19.30-kor el is kezdődött a show, amelyet a ’94-es programadó sláger a Rock n' roll star nyitott és a Morning glory követett. Liam baromi jól énekelt, szokás szerint a kezét hátra téve, előre hajolva, fejé a mikrofonhoz dugva üvöltött a tömegbe. Hat állandó zenész kíséri, ők is nagyon jól szóltak.
S bár az erős kezdés után a szólólemez anyagai – Bold, Greedy soul vagy Wall of glass – picit leültették a bulit, azért nem kellett aggódnia, az oasisesre hangolt dalok elvitték a koncert közepét. Az alig bő egyórás koncertbe belefért még a Supersonic, a Cigarettes and alcohol, a Bring it on down, a Wonderwall és a Some might say is. Liam nem bízott semmit a véletlenre, hozott egy rövid, ütős Oasis-bulit. Pont úgy is szóltak, mint anno az Oasis. A frontember többször jól megköszönte a közönségnek, hogy baromi hangosak voltak, sőt azt is többször megemlítette – ahogy a koncert napján posztolta is a Twitterre –, hogy imádja Budapestet! Ezt azért köszönjük is meg neki, minden ilyen gesztus jót tesz az országimázsnak.
[caption id="attachment_4771" align="aligncenter" width="1000"]
Fotó: Zimon András[/caption]Csak nem bírtam ki, és a show alatt párbeszédbe elegyedtem egy angol párral, amely, mint kiderült, csak Liam miatt érkezett Budapestre. Elmondták, hogy a fesztivál szerintük jobb, mint a legendás Glastonbury, és hogy bár Noel a dalszerző, szövegíró, attól még „Liam az isten”. Örültem is, hogy kimondták helyettem – hiszen talán kiderült, nekem inkább Noel felé húz a szívem. De, hogy szó ne érje a házam táját, azt persze elismerem, az Oasis dalai Liammel lettek azok, amik. S ahogy a Liam-Noel kérdés lassan olyan klasszikus vitákat is felülír, minthogy Canon vagy Nikon, azért egyet, remélem, nem feledünk el, mégpedig azt, hogy az Oasis remek csapat volt és talán még lesz is... Mindenképpen érdemes néha kinyitni a zenei újságokat, épp hol tart valamelyikük szólóprojektje. A szupersztárságot már csak a múltnak tekintő és a jövőjébe néző Noel vagy a carpe diem életet élő Liam töri meg előbb a csendet, azt ma még nem tudjuk, ellenben azt sejteni vélem, hogy nemsokára a Wembley-ben ugrálok majd az Oasisre…
Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
