Baktat két steril pohárral – Tolnai Ottó új regényéről

Tolnai Ottót olvasva könnyen lehet az az érzésünk, hogy valami monumentálisba fogtunk bele. Eközben új regénye, a Szeméremékszerek alig három és félszáz oldal, de fontos verseskötetei, a Világpor és különösen az Árvacsáth ciklus sem épp eget rengető hosszúságúak.

A főszáltól való folytonos elkalandozás, a jelentéktelennek tűnő részletek összefüggéstelen sorolása persze bevett gyakorlat más posztmodern szerzőknél is. Kevesen művelik ezt azonban annyira sajátos stílusban, mint a vajdasági Tolnai. Palics, Magyarkanizsa és Szabadka éppolyan visszatérő motívumok lesznek, mint Kosztolányi, Csáth, vagy bármilyen hétköznapi tárgy, növény. Legyen az két steril pohár, egy repedt bontógolyó, egy gyephokicsapat vagy a formátlanságában kirívó karfiol. Tolnainál mindennek meglesz a maga szerepe és költői tárggyá válhat szinte bármi.

A tiszta költészet ideája visszaköszön az olyan regényekben is, mint amilyen a most kijött Szeméremékszerek. Ha valakinél van értelme írói alteregókról, a valóság továbbszövéséről beszélni, az maga Tolnai, aki főhősét T. Olivérnek nevezi el, Palicson él, és pontosan azokkal a művészeti referenciákkal bír, mint szereplője. T. Olivér barátait hívják akár Palicsi P. Howard Jenőkének vagy Regény Misunak, szintén csak egy-egy alteregó lesznek, ahogy azt a regényben olvashatjuk. Még az elbeszélő személye is bizonytalan: rendre úgy tűnik, hogy egy külső hang szól, de aztán T. Olivér vált egyes szám első személyre.

Aki a regényt nyitó több mint száz oldalon keresztül baktat a gyógyszertárból szerzett, rejtélyes steril poharakkal. Benéz ugyan a palicsi állomásfőnöknőhöz, de amúgy nem sok minden történik vele azon túl, hogy egyre képtelenebb asszociációk révén idézi meg bécsi és párizsi kalandjait, regényes életútját. Ami kísértetiesen hasonlít Tolnaiéhoz: ő is megírta az Árvacsáthot, maga is épp a Szeméremékszereken dolgozik, a vajdasági irodalmi élet prominens tagja. Igaz, Franz Kafkával nemigen találkozhatott, és számos más élményt is nehéz lenne hozzá kötnünk. Szétszálazni az egészet viszont alig lehet, mint arról a regény második felétől egy intenzív kihallgatássorozat keretében is meggyőződhetünk. Nagyon mai műről van szó, már ami a téma aktualitását is illeti: T. Olivért megvádolják, hogy migránst csempészett a határon azáltal, hogy a legrosszabb pillanatban emelte fel a kezét. Így pedig mutatta az irányt a szíriai/indiai/eritreai fiúnak – hangzik el a vád.

Hősünk viszont egyáltalán nem úgy viselkedik, mint azt természetesnek vennénk. De hát tekinthetjük eleve a helyzetet természetesnek, csak mert egy adott korban azzá válik? T. Olivért motivációiról kérdezik, és ő beszél mindenről, ami eszébe jut: a kisállatpiac sajátos mikrovilágáról, a Rotterdami Költészeti Fesztiválról, a marxista filozófusok maoistává, majd taoistává alakulásáról. Nem értik a kihallgatótisztek, s így némi mentségre lelhet az olvasó, ha ő is belezavarodik az események hálójába. De tényleg érdemes a faggatók oldalára állnunk? Mit szeretnénk tudni, és igazunk lehet-e, ha egyszer a mi kérdéseink hasonlóképp abszurdak, mint a kapott válaszok? Tolnai műve, ami egy regényfolyam első része lehet, épp azért nyújt maradandó élményt, mert az izgalmas kulturális barangolás mellett felveti ezt a szempontot is.