Van a műanyag kerti székben valami erősen nosztalgikus, mint a hordozható, fekete-fehér tévében vagy a több évtizede kinn lógó falinaptárban. Gyermekkori nyaralót képzelünk magunk elé, atlétatrikós nyolcvanas éveket, borozgatós kegyelmi pillanatokat. Szüretelünk, bográcsozunk, együtt vagyunk.
Kollár-Klemencz László második kötete ugyanakkor nem a Goodbye Lenin novellába fordítása. A műanyag kerti székek életében a címszereplők sokszor épp elmagányosodásunk, megvénülésünk jelképei lesznek. Vagy épp nyomok, amik a természetben árulkodnak rólunk, erdei őrszemek, a civilizáció fehéren világító, banális maradványai.
Kockázatos is ugyanakkor ennyiféle szereplehetőséget felvillantani. Fennáll a veszélye, hogy annyi mindent fog jelenteni a műanyag kerti szék, hogy végül igazán semmire sem utal majd. Pusztán önmagára, az újrafelfedezett és kontextusból kiemelt használati tárgyra. Ezt erősíti az is, hogy Kollár-Klemencz 2016 óta vezeti Facebookon a kerti székes oldalát, ahová mindenki küldhet be képeket a különböző helyeken felbukkanó ülőalkalmatosságokról. Ismerünk bőven ilyen oldalakat, van például az utcán hagyott kevertes üvegekről és még számtalan dologról, művészetté formálva a hétköznapit, különlegessé azt, ami éppen hogy a lecsúszásról árulkodik.
Lehet-e a kerti szék szürke kelet-európaiságunk jelképe? Alaptermészetünké, ami már nem anyagi helyzetünkről, környezetünkről, közéletünkről mond el bármit is, hanem a lecsupaszított emberről? Ezzel kísérletezik Kollár-Klemencz, amikor novelláiban a szereplők elidegenednek helyzetüktől, és már csak testként látják a velük szemben álló családtagot, rutinként az életet, mérnöki precizitással kiszámítandó feladatként a következő lépést. Visszavettetnek a természetbe, ahol már nincsenek nagy emberi alkotások, csak a test üressége, meg a műanyag kerti szék. Érdekes helyzetképekre ad ez lehetőséget, a természetleírások olykor viszont unalomba fulladnak, nehézkesek lesznek.
Másrészt az erdő is lehet katedrális, a virágos rét a ragyogó élet, és nem feltétlenül pusztaság, ami csak rémiszteni tud minket, annyira elidegenedtünk tőle. Kollár-Klemencz emberképe viszont nem a legszívderítőbb, ha ő empatikusan is fordul figuráihoz. Kapcsolataikat gyászoló utasok, édesanyja fénykorát felidéző gyermek, időszakosan egymás mellé kerülő, kiégett emberek jelennek meg ezekben a novellákban. Mint az Egyre hosszabb nappalok hőseiről olvassuk: „A férfinak és a nőnek már semmi nem hiányzott. Csak egy hely kellett nekik, amit bármikor elhagyhatnak, lecserélhetnek egy másikra, egy kis füves terület, vagy egy luk, de amíg ők ott vannak, csak ők vannak ott.”
Távol vagyunk már a cikkünk elején emlegetett nosztalgiától, ami pedig sokszor izgalmasabb szervezőerő is lehetne, lehetett volna, mint a kilátástalanság. Utóbbit nagyon nehéz eredetiséggel átitatni, főleg, ha sajnáljuk is hőseinket, így a valódi nagy szenvedésektől megkíméljük őket. Hangulatnak viszont nincsenek híján Kollár-Klemencz novellái, amik jóval erősebbek is, mint a bemutatkozó Miért távolodnak a dolgok? szövegei voltak.
Kollár-Klemencz László: A műanyag kerti székek élete, Magvető, 2018, 2999 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/19. számában jelent meg, 2019. május 10-én.