HIRDETÉS
Kezdőlap Kultúra Kritika Akiknek a kar...

Akiknek a karanténok előtt sem volt könnyebb

Nyugalom csomag

Legyen Ön is előfizetőnk, most akár egy hónapra is otthonába rendelheti a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti ITT! Köszönjük!

HIRDETÉS

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Közhely, hogy háborús időszakban és közvetlenül azután az emberek inkább könnyed vígjátékokra, felhőtlenebb szórakozásra vágynak. A mozgókép segítségével felednék, ha csak egy rövid időre is, a hétköznapok borzalmait. Igaz ez a koronavírusra is? Az épp száz éve dúló spanyolnátha még nem igazán láthatott el tapasztalatokkal minket, akkor még csak születőben volt az új művészeti ág, de a COVID-19 hamarosan pontos képet adhat. Például, hogy milyen tartalmak nézettsége ugrik meg ilyenkor az HBO GO-n, a Netflixen és egyéb streamingszolgáltatókon. Igaz, a Netflix már egy ideje a romantikus komédiák fellegváraként ismert, tehát nem lenne meglepő, ha ezek mennének ott jól.

Másrészt ismert az ellentétes pszichológiai hatás is. Sokan a nyomasztó helyzetek megélésekor nem igazán tudnak kikapcsolni egy film nézése közben, a vidámságot látva csak még aggasztóbbnak élik meg saját helyzetüket. Amikor valaki karanténba kényszerül, ráadásul egyedül vagy lakótársakkal, kapcsolat nélkül, akkor nem feltétlenül vágyik romantikus randevúkat nézegetni.

A drámák viszont segíthetnek elhelyezni magunkat is: átélhetünk bármennyi kényelmetlenséget, de mégis csak akadnak bőven, akiknek nálunk nagyobb nélkülözést kell szenvedniük. Nem mintha ennek örülni kellene, és megnyugodni sem, viszont egyrészt a depresszió helyett nagyobb lendülettel vethetjük bele magunkat a munkába, tennivalókba, másrészt nem tévesztjük szem elől azokat sem, akiknek az év minden pillanatában elkélne a segítség.

Moziba most egy ideig nem járhatunk, maradnak az otthoni néznivalók. A Frankofón Filmnapokat március első hetében még meg tudták tartani, ott pedig számos izgalmas dráma akadt, amiket akár letöltve, akár az interneten megvásárolva (amelyik esetében erre lehetőség nyílik – a Universal mozifilmjeit például hamarosan elérhetővé teszik online) képbe kerülhetünk a nyomor általunk nem ismert dimenzióit illetően. Leginkább a Nyomorultakat nézve, ami a legjobb nemzetközi film kategóriájában Oscar-jelölést ért. Végül a szobrocskát az idei gálán taroló Élősködők vihette haza, de Ladj Ly filmjének is kijutott a díjakból, például a tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon.

HIRDETÉS
A szarvasbőr kabát kifordít a bőrödből | Magyar Hang

A cím ellenére itt nem a Victor Hugo-regény adaptációjáról van szó, viszont számos utalás történik a műre, például arra, hogy azt a film színhelyén, Montfermeil-ben írta a szerző. Kapunk a végén egy konkrét idézetet is: „Jegyezzék meg maguknak, barátaim, nincsenek sem rossz növények, sem rossz emberek. Csak rossz gazdák vannak.” (A „gazda” fordítás nem feltétlenül szerencsés a „cultivateur”-re, van egyfajta rabszolgatartó-konnotációja. Pontosabb, hogy „csak olyanok vannak, akik rosszul gazdálkodnak, rosszul bánnak a rájuk bízottakkal.”) Utalva ezzel a rousseau-i felfogásra, arra, hogy eredendően senki nem bűnös, a társadalom viszont megronthat, bűnbe vihet. Pontosan ezt látjuk a filmbeli kisfiú, Issa esetében, aki a Nyomorultak legelején még nevelhetetlennek tűnő, de szertelenségében szerethető fiú, aki hitetlenkedve meséli, milyen durva dolgok mennek vidéken. Elég csak huszonnégy óra, és mindaz, ami ennek leforgása során történik vele, hogy kegyetlen bosszúállóvá változzon, akit talán már senki nem tud megfékezni.

A film egyik konkrét előképe Mathieu Kassovitztól A gyűlölet, ami a kilencvenes évek közepén mutatta meg a (már akkor is nagyrészt) bevándorlókból, az ő gyerekeikből összeverődő külvárosi csapatok mindennapjait. A kegyetlenséget, utcai harcokat, a mérhetetlen szegénységet és kilátástalanságot. A különbség talán annyi, hogy ott nem voltak még a várost keresztülszelni képes drónok, amik ma már könnyen rögzíthetnek leplezni kívánt erőszakos eseteket. Itt – illetve a valóságban, és a 2017-es, azonos című rövidfilmben – konkrétan ez történik, egy kíváncsiskodó kisfiú kapja el a pillanatot akkor, amikor épp nem a lányokat lesi az ablakukon keresztül. Az elkövetők a helyi nehézfiúként működő rendőrök, akikre egy csapat gyerek támad rá kövekkel, hogy előbbiek erre még durvábban csapjanak vissza. A drónt megpillantva rögtön meg is rémülnek, és ahelyett, hogy a meglőtt kisfiút igyekeznének kórházba juttatni, inkább a felvételt kezdik hajkurászni. Hogy eközben a gyerek még tovább és tovább sérüljön, végül egyenesen egy oroszlánketrecben a nagyvad elé rángatva, így megalázva és halálra rémítve őt. A haragjukat nem kerülhetitek el – inti az egyik rendőrt a korábbi bűnözői életmódját hátrahagyó, megbecsült muszlim vezető. Előbbi persze tudja ezt, de kicsit mégis reméli, hogy sikerült elodázni a bajt. És tényleg: egész pontosan huszonnégy órával.

– Azt ismered, hogy egy pasi kiesik az 50. emeletről? Miközben zuhan, azt mondogatja, hogy nyugtassa magát: „Eddig minden rendben. Eddig minden rendben” – halljuk A gyűlöletben, és ezt látjuk pontosan a Nyomorultakban is. Egyik szituációból a másikba evickélnek hőseink, akik, miként a történetben a „jó zsaru”-t megtestesítő Ruiz (Damien Bonnard) is mondja, csak tovább rontanak mindenen. Miközben hiszik, hogy ha kellően kemények, erélyesek, sőt, a bűnözőkhöz hasonlóan agresszívak és önkényeskedők, akkor majd tisztelni fogják őket, engedelmeskednek nekik. Tudjuk viszont jól: az erőszaktól maximum félni lehet, lehajtani a fejünket, de amint a megalázottak többen lesznek, fegyver kerül a kezükbe, akkor keményen visszaütnek. Mert az erőszak nyelvéből lehet tanulni, de annak hatására békére, nyugalomra lelni semmiképp. Mindezzel tisztában vagyunk, de a film végi sokkoló lezárásra talán így sem lehetünk felkészülve. Aki látta A gyűlölet végét, egy életre megjegyzi, de hasonló lehet a helyzet a Ladj Ly-mozi esetében is.

Karantén idején is érdemes elgondolkoznunk azon, milyenek a napjaik azoknak, akik nem most tapasztalják meg, milyen is szűkre szabott keretek közt, az életükbe zárva létezni. Öröklődő szegénységben, rég leszakadva a társadalomtól, segítséget csak azoktól remélhetve, akik kihasználják és bűnözővé nevelik őket. Esetleg a vallási közösségtől, ami hol épp békés arcát mutatja, és tiszteletre tanít, máskor viszont tudjuk, könnyen radikalizálhat és a harcra szólíthat fel.

Hasonló történet Arnaud Desplechintől is a Kisváros, éjjel (Roubaix, une lumière, angolul Oh Mercy!), ami viszont jóval egyenetlenebb, bizonytalanabb darab. Egész pontosan nem tudja eldönteni, mi szeretne lenni: a film első felében a rendőrök viszontagságos akcióit figyelve szörnyülködhetünk, aztán viszont már csak a bűncselekménnyel gyanúsított nőpáros, Marie és Claude kihallgatását látjuk. A rendőrség egy ideje rájuk gyanakszik, és amikor beviszi őket, már biztosra veszi: ők gyilkolták meg a szomszédos idős asszonyt, mindezt ki tudja, miért, némi zsákmány reményében. Azt persze nem sokat szereznek, és nem is menekülnek, mintha elképzelhetőnek sem tartanák, hogy rájuk fognak gyanakodni. A magyarázatot itt a kábítószer, a lecsúszottság jelentené: annyira rossz állapotban vannak már, hogy fel sem igazán fogják, mit cselekszenek.

HIRDETÉS

A film első felében inkább a szintén francia Polisse juthat eszünkbe, ahol a gyermekvédelmiseknek kellett igencsak nyomasztó, emberpróbáló szituációkban boldogulniuk. Ott van aztán a Floridai álom, ahol a Disneyland árnyékában figyelhettünk meg hasonló nyomort, kilátástalanságot, mint itt egy jóval autentikusabbnak tűnő környezetben. A Kisváros, éjjel-t viszont Léa Seydoux, de főleg Sara Forestier játéka menti, ők rendítenek meg minket az előbb zavartan hazudozó, majd megzuhanó és vallomást tevő, de még mindig csak fokozatosan engedő lánypárost alakítva. Miközben a rendőrök csak értetlenséget szülnek bennünk is, van a stratégiájukban valami elbizonytalanító, valami megragadhatatlan: egyszer csak dühödten kiabálni kezdenek, morális ítélőszéket játszanak és erőszakkal törnék meg a vélelmezett tetteseket, máskor úgy tesznek, mintha előttük nem lennének titkok, kijátszhatatlanok lennének. Persze, pont ezzel is mutathatja a film, idegileg mennyire megterhelő munkát vállalnak magukra az egyenruhások. Hiába viszont, ha látványos túlkapásaik és folyamatos őrjöngéseik csak bizonytalanságot ébresztenek bennünk is, és önkéntelenül azok oldalára helyezkedünk, akiket meglehet, joggal gyanúsítanak.

Ha pedig arra vagyunk kíváncsiak, milyen nem is csupán egy közösségbe vagy külvárosba, de országba zárva lavírozni, tegyünk próbát a Barátnőkkel (Rafiki). A moziktól és új filmektől remélhetőleg csak ideiglenesen, nem aggasztóan hosszú ideig leszünk elzárva, de ettől a drámától a kenyaiak például teljesen el vannak: betiltották náluk a leszbikus románcot. Persze, nemcsak a művet, hanem a homoszexualitást magát is tiltják az országban, mint erről pontos képet kaphatunk a Barátnőkben. Wanuri Kahiu munkájában egy fiatal lánypárost látunk, amelyiknek nyilván nemcsak a társadalmat, de még saját ódzkodásait, félelmeit is le kellene győznie. Nyugati demokráciában sem könnyű feladat ez, hát még ott, ahol a közösség rögtön vérszomjas őrjöngésbe kezd, amit tudomást szerez a frigyről, a szerelmeseket csak afféle bűnös vágytól megrészegült állatoknak beállítva.

Nagyon jellemző, ami Kenyában történt a filmmel. Megszokhattuk, hogy a kényes témákat sokszor direkt azért engedik, hogy a történetek erejét tompítani próbálják ezzel. Így van ez szerte a világon, Oroszországban is például Andrej Zvjagincev rendezéseivel, kiváltképp a Leviatánnal. Rögtön az alkotó lesz kénytelen magyarázkodni: ha valóban olyan súlyos az elnyomás, hogy lehet, hogy filmje még sincs betiltva? Kahiué mindenesetre be van, egyszer viszont feloldották ezt: mikor annak reményében vetítették le, hogy így Oscar-jelölést kapjon. A jegyeket persze elkapkodták. Tanulságos hozzáállás azt illetően, ahogy a hasonló országok egyszerre tiltanák a számukra kényes témákat, lehetetlenítenék el az alkotókat, de közben szeretnének is egy kis hírverést, népszerűséget hazájuknak.

A klausztrofób érzés végig meglehet bennünk a Rafikit nézve, pedig azt sem mondhatjuk, hogy ezek a fiatalok tényleg be lennének zárva. Egyiküket például a történtek miatt épp arra kényszerítik, hogy külföldön tanuljon tovább. Viszont egyértelmű: az országon belül maradva nem lehet kiteljesedni, megélni a személyiséget, vágyakat, mindazt, ami az embert boldoggá tehetné. És hát elmenni, idegen országban helyt állni nem mindenki tud, lehetőségei sincsenek rá, esetleg még csak nem is tudna elszakadni otthonától. Ilyen az, amikor a haza viszont nem érted, hanem ellened van: határok közé szorít, ha pedig nem fogadod el a játékszabályokat, és azt, hogy mások döntenek a magánéletedről, akkor tönkretesz. 

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS
Lakner Dávid
Lakner Dávid
1990-ben született újságíró, a Magyar Hang munkatársa. 2015-től dolgozott a Magyar Nemzetnél, előbb az MNO-nál, majd a kultúra rovatban. Média, film, irodalom, Bergman, Camus, Vonnegut.

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

38,641lájkolóTetszik
3,464követőKövetés
19,800feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

„Amíg rám nem emeli a kezét…” – Magyar Hang-ajánló

Interjú Verebes Istvánnal. Miből lett Németh Sándor dúsgazdag? Hogy élnek a szociális szféra dolgozói? Keresse a friss Magyar Hangot, digitálisan is!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek