„Akkor nincs baj”

A magyar költészet örök ellentétei között előkelő helyen szerepel Arany János és Petőfi Sándor szembeállítása. Ami azért is szép, mert mit sem törődik a sztereotípiákkal: kortól, nemtől, politikai beállítottságtól függetlenül bárki lehet lánglelkű forradalmár vagy épp mérsékelt fontolva haladó.

A másságát nyíltan vállaló, ezt verseiben is megéneklő nyelvészprofesszort, Nádasdy Ádámot például a Jól láthatóan lógok itt versei is inkább az utóbbi kategóriába teszik. Vágyaiban legalábbis biztosan, miként az Ijedt zavarban felkapott lepel mutatja: „nem a robbanás kell: fontosabb a kontroll, // ne a kabátról írj, inkább csak a gombról.” És hiába, hogy nem sokra rá kényszerűen ismeri be: „ezt tanultam tőled. Mégis fénybe álltam.” Hiába, mert mi is ezt tanulhatjuk e kis kötetecske verseiből, ahogy korábban is mindig Nádasdytól.

A nyugalom költeményei ezek, itt nincs helyük nagy szélsőségeknek, ami persze nem jelenti, hogy ne lenne szép érzelmi íve az egésznek, a költő ne tapasztalná meg egyszerre az élet gyötrelmes és felemelő voltát. Azt, milyen három napig rémülten sírni a szerelemtől, milyen félni rettenetesen a lemeztelenítéstől és őrülten szerelmesnek lenni máskor. De mégis: „liliomok rabló illata // nem volt sosem, dúsan aranyozott // keretben sosem álltam egyedül, // hogy százezrek nézzenek. (…) gyönyörű gyász fekete szaga // nem volt sosem, az élet peremén // nem álldogáltam.” Tény, a Se fehér, se fekete című versből vett idézetek azt is sugallják, hogy a költő vágyakozott volna ezekre a nagy ellentétekre, szívesen megélte volna őket, de valahogy elkerülték.

Maradtak az élet apró, sokszor banális, egyszerűségükben szép tapasztalásai. Amik minden erejükkel a földhöz húzzák az embert: „A kilincshez nemcsak szimbólumok tapadnak, // hanem a kezem is. Az ágy igazságát // nemcsak a kopott, kockás pléd takarja, // hanem a testem is.” (Kilincs, ágy, határállomás)

Gyermeki, keresetlen egyszerűség vonul végig ezekben a versekben, s a gyanakvás a világ ámulataival, de a saját igazságokkal, meggyőződésekkel szemben is. Mintha csak egy kamaszkorát épp elhagyó, a gyermekkorból éledező költő műveit olvasnánk, s ez teszi mind szívmelengetőbbé Nádasdy verseit: „Még most is én vagyok a legfiatalabb, // fölnézek csodálkozva, tisztelettel // az idősebbekre, évre talán nem is // idősebbek nálam, úgy hallgatom // a véleményüket, durcás elismeréssel, // hogy francba, megint igazuk lehet.”

Az apró bosszankodásokat, az élet kis örömein, fájdalmain való mélázásokat váltják aztán a megrázó pillanatok, emlékezések, olykor szinte váratlanul is: „Nyomokban ott vagyok, hátsó ülés, // már fegyelmezett, férfias gyomorral. // Biztattatok, hogy gömbölyű vagyok; // de hogy kell szembenézni a pokollal?”

A szülőkhöz szól ez a vers, a Van orvosom, ahogy az édesanya, Birkás Lilian operaénekesnő emlékét idézi meg a kötetzáró Az igazi Márk-változat, amit Esterházy Péter emlékének ajánl a szerző. Benne a szerelem kibontakozásának képeivel, és a szülőnek való bemutatás szépségeivel, nehézségeivel. „Jól van, fiam, legyetek boldogok, én már // nem bánok semmit, ezt sugározta. Ez is valami egy // kemény asszonytól.”

Hogy aztán megtudjuk, az olykor vonakodó, de persze nagyon is szerető anya maga szintén átélhette mindezt: kétgyerekes nő volt már, mikor gyanakvó szüleinek bemutatta vőlegényét, Nádasdy Kálmánt. Amikor még kínosabb dolog volt válni, és a szülők furcsán is néztek rá emiatt, „miért hagytam ott a férjemet (holott ő // hagyott ott engem, de ezt nem taglaltuk).” Aztán végül akkor is volt, ami hatott: hogy a jövendőbeli jól beszél nyelveket, így németet is, amire már a magyart nem tökélesen értő szülők is megenyhültek. Akkor nincs baj, mondták ők is. Akkor nincs.

Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt, Magvető, 2019, 1999 Ft

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/02. számában jelent meg, január 10-én.