HIRDETÉS
Kezdőlap Kultúra Kritika Áldozattá vál...

Áldozattá válni a legnagyobb horror

Nyugalom csomag

Legyen Ön is előfizetőnk, most akár egy hónapra is otthonába rendelheti a Magyar Hangot! Részletek ITT. Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti ITT! Köszönjük!

HIRDETÉS

Beszélhetünk-e feminista horrorról az olyan nemrég bemutatott filmek kapcsán, mint az egymásra sok tekintetbe rímelő A láthatatlan ember és a Nyelés? Ha nem is lelkesedünk a különféle izmusokért, azért elismerhetjük, hogy a mozgalmárok nyugodtan zászlóra tűzhetik ezeket a műveket, hiszen kifejezett pszichológiai pontossággal beszélnek a nők áldozattá válásáról. Más-más léptékben és komolysággal ugyanakkor: A láthatatlan ember inkább egy jó alapokra építkező, de mégiscsak popcorn mozi, míg a Nyelés kifejezetten érdekesebben, művészfilmesebb jelleggel közelít a témához.

A nőközpontú horrorok/thrillerek felfutását már láthatjuk egy ideje. Eltérő színvonalúak persze ezek, vannak köztük zseniális darabok, ahogy egyszer nézősek is, utóbbiak közt erősen túlhájpolt akciókkal. Ilyen volt mondjuk a butácska, de legalább stílusos Aki bújt, a kiszámítható és megkérdőjelezhető üzenetű Fehér éjszakák, valamint a vérben tocsogásnál többet nem vállaló A bosszú. Annál izgalmasabb tudott lenni az allegorikus és földbe döngölő anyám!, a provokatívnak tűnő, valójában mélyen társadalomkritikus Nyers, de a látszat ellenére A nimfomániás is. És most persze csak a nyugati nők mindennapjairól beszélünk, ha a keleti helyzetet is érintenénk, mondhatnánk a Teheráni tabukat vagy A kenyérkeresőt, de ezek másabb jellegű filmek.

HIRDETÉS

Leigh Whannell új rendezése, A láthatatlan ember elsősorban az idegeinkre kíván menni a jól ismert horrormechanizmussal: a főhős szellemet lát, de senki nem hisz neki, így egyre jobban elszigetelődik. Az ilyenkor szokásos fokozatokkal persze, tehát a jó barát először csak hitetlenkedve összehúzza a szemöldökét, aztán dühösen elfordul tőle, végül kidobja, majd jön a zártosztály. Miután viszont itt a nők kapcsolaton belüli elszigetelésére építik ezt, valamivel több lesz, mint bevett sablonok egymásra pakolása. A sztori szerint Cecilia Kaasnak elképesztő konspiráció útján sikerül megszöknie pszichopata barátjától, az optikus feltaláló Adriantől. Hiába viszont a menekülés, és az, hogy nemsokára a férfi öngyilkosságáról érkezik hír. Cecilia továbbra is azt érzi, hogy volt párja követi őt – hamarosan pedig kezdetét is veszi a vérontás.

A film egyik erőssége lehetne, ha minél tovább, vagy az egész játékidő során lebegtetné, reális-e Cecilia rettegése, vagy valóban „csak” belülről emészti fel magát. Itt erről nincs szó, viszonylag hamar kiderül, hogy az „optikus feltaláló” megjelölés pontosan arra utal, amire mindenki gondolna a cím és a rövid tartalomismertetés elolvasása után. Innentől valóban csak az idegesség uralkodhat el rajtunk, hiszen elkönyveljük magunkban, hogy Ceciliát üldözik, a barátok pedig hibáznak, amikor ellene fordulnak. Ezért is lesz az egész inkább felszínesen szórakoztatni kívánó plázadarab: a szó szoros értelmében láthatatlanná váló, s úgy őrjöngő exet nehéz komolyan venni. Ráadásul keveset is tudunk meg kettejük kapcsolatának dinamikájáról, múltjáról. Maximum annyit, mint az Egy ágyban az ellenséggel-jellegű mozikban: egy beetető kedveskedés, egy fenyegető tekintet, egy sokkoló dühkitörés. A film viszont, valljuk be, elég igazságtalan a szereplőivel szemben, amikor a sarokba állítja őket a hitetlenkedésükért. Persze, kapnak egy második esélyt, hogy jóvá tegyék a barátjuktól való elfordulást, ami kinek végzetes, másnak szerencsésebb kimenetelű lesz. De ezt az egészet azért nehéz egy lapra hozni azzal, mint amikor egy bántalmazott-megerőszakolt nőnek nem hisz a környezete, és az elkövető igyekszik őrültnek beállítani őt.

A Mi című horrorból és A szolgálólány meséjéből ismert Elisabeth Moss ugyanakkor remek a főszerepben, élettel tölti meg a karaktert, annak néhány mondattal felskiccelt háttértörténetét („csak egy külvárosi lány voltam”, például). Rajta kívül a többiek sajnos azok a néhány panelből összetákolt horrorhősök, akiket mindegyik hasonló filmben látunk. Itt van tehát a csupa szív nővér, aki egyetlen értelmezhetetlenül bántó e-mail után mégis elfordul a testvértől, vagy a sértett volt barát, aki könyörgő levelek írása helyett inkább lemészárol néhány tucat embert, csak hogy így hódítsa vissza a kedvest. A butuska történetvezetés ellenére mégis hatásos tud lenni a filmzáró válaszcsapás – legalábbis ha nem kezdünk gondolkozni ennek is az értelmén. De legyünk nagyvonalúak, akár csak az egyszeri amerikai hatóságok, amikor tömeggyilkosságokkal kapcsolatba hozható embereket hagynak szaladgálni.

HIRDETÉS

A Nyelés a klasszikus Nóra-történet, és ha olvastuk Ibsent, nagyjából érteni fogjuk azt is, miért szenved ebben az ugyancsak kényelmes kalitkában a beszédes nevű Hunter. A kapcsolat előtörténete, ahogy A láthatatlan ember esetében, itt is vázlatszerű: adott egy önértékelési zavarokkal küzdő, befolyásolhatóbb nő, akit egy manipulatív, zsákmányszerző férfi a karmai közé ragadott, majd státusszimbólumként maga mellett tartott. A nő viszont egy idő után ráébred az elnyomás tarthatatlanságára, ami lehet épp fizikai bántalmazással súlyosbított, mint Leigh Whannell-nél, vagy inkább tisztán lelki síkon folytatott. A Nyelés esetében az utóbbit látjuk, Hunterrel szemben már a mellőzés módszerei lesznek azok, amik sokszor teljesen láthatatlanok (mondjuk mikor még a várandósságát is úgy jelentik be a szülőknek, hogy „terhesek vagyunk.”)

Hunter egy szép napon hallgat a bevett életmódtanácsra, miszerint kísérletezzen új dolgokkal, és ennek jegyében elkezd élesebbnél élesebb apró tárgyakat lekényszeríteni a torkán. Egy ideig még kímélve a nézőt, például mikor jégdarabkát harap szét, de aztán tudjuk jól, hogy eljönnek a nehezebb percek, mondjuk egy rajzszög képében.

Ahogy a Nyers esetében, úgy viszont itt sem marad öncélú a naturalisztikus borzongatás. Nem az a lényeg tehát, hogy vajon hányszor kell nagyot szisszenve félrefordítanunk a fejünket, hanem a pótcselekvés mögött rejlő kiüresedettség, illetve a múltbeli trauma, ami ennek nyomán felszínre kerül. Bár őszintén szólva beérnénk az előbbivel, annyira találomra, mindenféle mélység nélkül kerül bedobásra az utóbbi. És sajnos annak ellenére nem sikerül jobban kibontani, hogy a film vége már csak erről a szálról szól: Hunter felkeresi a múltbeli erőszakolót, hogy szembesítse őt súlyos tettével. Aki látta az HBO GO-n elérhető A történetet, az tudja, miként lehet ezt igazán súlyosan, megrázóan bemutatni. Úgy, hogy a helyzettel a filmbeli elkövető ne tudjon mit kezdeni, nem pedig a film előtt ülő néző.

Carlo Mirabella-Davis filmje is nagyszerű abban, ahogy a kapcsolaton belüli, illetve a szakítás utáni elnyomás és uralkodás fokozatait, módszereit bemutatja. Azt, ahogy a gyerek fegyver lesz a férfi kezében, a nő teste pedig kisajátított tulajdon, aminek utóbbi sosem lehet teljesen a birtokában. Mintha nem is kettejüknek, hanem kizárólag a férfinek várná a gyereket, őt ajándékozná meg vele, hogy aztán ugyanúgy éljen tovább mindent tűrve, a ház urát szolgálva. Ezen a téren említsünk meg egy klasszikust, a Rosemary gyermekét is, ami mindkét új film kapcsán eszünkbe juthat.

 A Nyelés hősnője fogalmazza meg: úgy érzi, amikor az éles tárgyakat magához veszi, akkor végre ő irányít. Magyarázatként szokatlanabb az adott módszerre, de annyira nem ismeretlen ez a fajta pótcselekvés, hasonlóan olyan önsebző tünetekhez, mint amilyen például a vagdosás. Ha mondjuk a rajzszögek és hasonló tárgyak lenyelését behelyettesítenénk utóbbival, valószínűleg kicsit másként is viszonyulnánk ehhez a drámához. Elfelejtenénk, hogy itt egy testhorroron kellene berzenkednünk, és sokkal jobban értenénk, mennyire súlyos és általános mindez. Na meg az, ahogy kezelni próbálják: rögtön megfosztanák Huntert az önrendelkezése utolsó morzsáitól is, és máris vinnék egy erre szakosodott intézménybe. Ő viszont, ahogy Cecilia is, ekkor már végképp fellázad, és ahelyett, hogy az infantilizálását viselve önként és végleg besétálna a ketrecbe, inkább elmenekül. A láthatatlan emberhez hasonlóan itt is többé-kevésbé azt látjuk: sikerrel jár. Sajnos a valóság sokszor nem ennyire szívderítő.

HIRDETÉS

(A láthatatlan embert február 27-én mutatták be, a magyar forgalmazást a mozik bezárása félbeszakította. Ahogy a Trollok a világ körült és az Emmát, így ezt is online teszi elérhetővé a Universal Pictures. A Nyelést premier előtt vetítették a Művészben, itt láttuk mi is. A bemutató március 19-én lett volna, ami az ismert okok miatt – az egy héttel korábbi sajtóvetítéshez hasonlóan – elmaradt.)

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS
Lakner Dávid
Lakner Dávid
1990-ben született újságíró, a Magyar Hang munkatársa. 2015-től dolgozott a Magyar Nemzetnél, előbb az MNO-nál, majd a kultúra rovatban. Média, film, irodalom, Bergman, Camus, Vonnegut.

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

35,308lájkolóTetszik
3,153követőKövetés
19,800feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Muszáj talpra állnunk – Magyar Hang-ajánló

Interjú Kovács András Péterrel és Kónya Imrével. Digitális oktatás a zsákfalvakban. Hogy lapítják máshol a görbét? Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Covid-19 adatok a 19 megyében

Közzétett egy megyei adatokat tartalmazó térképet a koronavírusról tájékoztató kormányzati oldal.