Arra kértek, hogy írjak egy elemzést a választásról, illetve az annak nyomán kialakult helyzetről. Nem tudom, mi újat mondhatnék ahhoz képest, amit mások leírtak már a voksolás óta eltelt egy hónapban. Az eredmény világos. A társadalom megosztottságát a parlamenti patkó természetesen nem jeleníti meg, a Fidesznek messze nincs kétharmados választói támogatottsága, de a 49 százaléknyi listás szavazat nyolc év kormányzás után kiemelkedő eredmény. Egyértelmű felhatalmazás a folytatásra – bármit jelentsen is ez tartalmilag, hiszen programja most sem volt a kormányzó erőnek –, egyértelmű kudarc az ellenzék egésze számára. Olyan kudarc, ami nem magyarázható az erőforrások kirívóan aránytalan megoszlásával, a kormánypárti médiahengerrel; itt bizony a képességekkel, a tudással, az agytröszt hiányával van a fő gond. Nem a szavazókkal, nem a makacsul tovább élő feudális vagy kádári beidegződésekkel, hanem azzal az ellenzéki pártelittel, amely együttesen maga mögött tudhatta a társadalom felének támogatását, ám még olyan együttműködésre, koordinációra – nem összefogásra! – sem volt képes, amely a régóta ismert feltételek között legalább a Fidesz kétharmadát megakadályozta volna.
A választás előtt Böjte Csaba azt nyilatkozta, hogy őt nem győzte meg az ellenzék, és nehéz lenne kárhoztatni ezért. Nagyon sok olyan választó lehetett, aki örült volna Orbán Viktor hatalma korlátozásának, ám az ellenzéki többség lehetősége megriaszthatta. Volt olyan ellenzéki pártelnök, aki maga is káoszt vizionált erre az esetre. Ez nem túl vonzó ajánlat a társadalomnak; ehhez képest voltaképpen komoly fegyvertény, hogy mégis ennyien szavaztak a Fidesz ellen. Ellenzéki egység maradéktalanul csak az ország vagyonát gyors ütemben magáévá tevő kormánypárti újburzsoázia bebörtönzésének és Polt Péter elzavarásának programpontjában alakult ki, ám ennek a méltán népszerű tervnek a jogállami keretek közötti megvalósításának mikéntjéről nem hallottunk épkézláb ötletet.
A továbbiakban inkább a jövő kilátásain töprengenék. Sok jóra ne számítsunk a Fidesztől: az újabb kétharmaddal gátlások nélkül élni fog, botorság valamiféle józan önkorlátozásra számítani. Folytatódik az egy központú hatalom fékeinek, ellensúlyainak gyengítése, kiiktatása. Célkeresztben a független bíróságok, a nem a kormány által irányított sajtó, az önkormányzatiság maradványai és a hatalommal szemben kritikus civil szféra. Miután továbbra is hiányzik a végrehajtó hatalom leghatásosabb féke és ellensúlya, az erős parlamenti ellenzék, ezen törekvéseknek az Országgyűlésben nem lehet gáncsot vetni. Ellenben most már valóban nagy csaták várhatók a kormány és az EU között, végre igazi tétekkel is. A tagsággal vállalt kötelezettségek betartatását a jelek szerint az eddigieknél komolyabban fogja venni Brüsszel, s az új uniós költségvetési ciklus tervezésekor, az Európai Unió reformterveiről folytatott vitákban bizony van veszítenivalója az országnak. Folytatódik tehát a miniszterelnök által emlegetett pávatánc, bizonyos pontokon pedig elkerülhetetlen lesz a kormány számára a visszavonulás.
De hiú reményt táplálnak azok az ellenzékiek, akik abban bíznak, hogy Brüsszel, Washington vagy bárki más kívülről elvégzi azt a munkát, amire ők eddig képtelennek bizonyultak. A magyar kormányt nem buktathatja meg a külföld, és lássuk be, ez nem is lenne kívánatos.
Orbán Viktor rendszerét, rezsimjét kritikusai sokféle jelzővel illetik. Ő maga illiberális demokráciaként definiálta. Mások autokráciát, korlátozott (másként: irányított) demokráciát, vezérelvű demokráciát (Körösényi András), egyesek már diktatúrát emlegetnek. Utóbbi meghatározás bizonyosan túlzó, ráadásul a balliberálisok rég elkoptatták ezt is, mint a fasiszta veszélyt. Az is biztos azonban, hogy az orbáni hatalomgyakorlásnak számos olyan eleme van, ami nem illeszthető a demokratikus, jogállami keretek közé. Az előttünk álló négy évben is ott lesz a Fidesz eszköztárában a nyílt egzisztenciális fenyegetés, életpályák fognak politikai döntéssel kettétörni, jóravaló embereket állítanak lehetetlen választás elé: karrier, vagy tisztesség? Ez szörnyű, az élni és élni hagyni gyakorlatának meghaladása, de azért túlzás itt is az ötvenes éveket emlegetni. S azt sem mondhatjuk, hogy a társadalomnak nincsenek eszközei a kíméletlen hatalom nyomulásával szemben. Erővel azonban csak erőt lehet szembeszegezni. A társadalom kormányellenes felének meg kell szerveznie magát, szolidárisnak kell lennie a hatalom által aktuálisan fenyegetettek iránt, amit számos módon kifejezhet, nem csupán tüntetésekkel. Nincs hova hátrálni: nem elfordulni kell a közélettől, hanem éppen odafordulni, bármennyi kellemetlenséggel is fenyeget ez a magatartás.
Fontos tudni, hogy a Fidesz szavazótáborának megbontása nélkül 2022-ben sincs kormányváltás.
Hiba volna homogén tömbként kezelni a kormánypárt szavazóinak tömegét; van egy szektásodó bázis, de az önmagában nem lett volna elég még az egyszerű parlamenti többséghez sem. A Fidesz sok szavazóját szintén irritálja a korrupció, a hatalmi arrogancia. Az új kormányzati ciklusban mindkettő garantáltan jelen lesz, sőt, annak művelői az április 8-i eredményt biztatásként értelmezik. Lám, a kampány idején inkább rejtegetett Rogán Antal propagandaminiszter is hogy előbújt hirtelen! A kritikus jobboldali szavazókat is meg kellene végre szólítania az ellenzéknek, amire nőhet a fogadókészség, ha a kormányról továbbra is lepattannak a konzervatív, értékalapú bírálatok. A Fidesz-politika erkölcsi züllésének megállítása a magyar keresztény, konzervatív, polgári réteg történelmi küldetése.
Három egymást követő parlamenti választás tanulságait levonva nem lehet kérdés, hogy az ellenzéki politizálást az alapoktól kell újragondolni. A vereség sokkjára természetes reakcióként érkezett a parlamenti bojkott ötlete, de kis gondolkodás után belátható, hogy amennyire látványos, annyira értelmetlen is egy ilyen gesztus. Ugyanakkor az ellenzéki politizálás akkor válhat sikeressé, ha súlypontja a parlamenten kívüli világba kerül. Tömegmozgalom, országos hálózatok szervezése nélkül nem fog menni. Nem az a lényeg, hogy lesz-e új, erős és hiteles ellenzéki párt, hanem hogy a kormányellenes tábor képes-e mélyíteni a társadalmi beágyazottságát. Első feladat: a jövő évi európai parlamenti, majd önkormányzati választáson minden szavazókörbe küldeni kell legalább egy ellenzéki delegáltat. Tarthatatlan állapot, hogy miközben az ellenzék számtalan pártra tagolódik, ennek a kihívásnak egy hónapja nem volt képes megfelelni. Normális reakció, hogy a csalódott kormányellenes sokaság a legszívesebben elzavarná az ellenzéki vezetőket, ám azt is látni kell, hogy a választásokon pártok mérkőznek meg egymással, a legütőképesebb civil szerveződés sem tudja átvenni a helyüket. Tény, hogy a legtöbb ellenzéki politikus nem tud elszámolni az elmúlt nyolc évvel. Főként a baloldalon elmaradt a tartalmi megújulás, a 2010-es történelmi vereség tanulságainak levonása, egyáltalán: annak megértése, hogy mire mondott akkor fülsüketítően hangos nemet a magyar társadalom. Vagyis új ajánlat kell az ellenzéktől, ehhez képest a szervezeti kérdés másodlagos. Az biztos, hogy a Fidesz vagy széles körű együttműködéssel, vagy egyetlen nagy kormányváltó erő kiemelkedésével győzhető le. Utóbbiból pedig logikusan következik, hogy a jelenleg széttagolt ellenzéknek vezető is kell. Hogy ki lehet az, arról egy hónappal a választás után még nem érdemes találgatni. Áprilisban nem volt egyértelmű kihívója a Fidesznek. Bebizonyosodott, hogy valóban Jobbik a legerősebb ellenzéki párt a maga egymillió szavazójával, de nehéz volt elképzelni róla, hogy egyedül van esélye kormányt váltani.
Az előttünk álló időszak legfontosabb kérdése, hogy lesz-e kormányzás. Az elmúlt négy évben a szó hagyományos értelmében nem volt, a Fidesz végig kampányüzemmódban tartotta a közéletet. Az új kormánynévsor nem ad választ a kérdésre. Az Emberi Erőfor- rások Minisztériumának élén történt változás például aligha hoz javulást: a struktúra átalakítása nélkül nagyjából mindegy, ki veselkedik neki a lehetetlen küldetésnek. Úgy sejtem, hogy újabb négy, az érdemi kormányzás szempontjából elvesztegetett év súlyosan visszaüthet Orbán Viktorra, hiszen a sorosozó-migránsozó kampány nem oldja meg az ország gondjait. Nem tudni, meddig tart ki a világgazdaság lendülete. Az uniós pénzek dagályát az apály válthatja fel. A miniszterelnök demográfiai súlypontú kormányzásról beszélt, aminek sikere nemzeti érdek. Ennek mikéntjéről azonban keveset tudunk, ahogy értelmes reformtervekről sem hallani.
Annyi biztatót tudok mondani az új ciklus kezdetén, hogy a történelem április 8-án nem ért véget Magyarországon.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 0. számában jelent meg, 2018. május 8-án. Fizessen elő lapunkra! Az első szám május 18-án, pénteken jelenik meg.
