Az Orbán-rendszer hossza

Orbán Viktor miniszterelnököt (j) megtapsolja a Fidesz-KDNP-frakció az Országgyûlés plenáris ülésén 2018. május 10-én (MTI Fotó: Kovács Tamás)

Valójában nem meglepő, hogy a negyedszerre is miniszterelnökké választott Orbán Viktor 2030-ig tervez. Kormányfői esküjét követő felszólalása még érthetőbbé teszi, miért is bukott az ellenzék ekkorát április 8-án és miért aratott ekkora győzelmet megint a Fidesz a parlamenti választásokon. Fontos persze a jelenleg a Fideszt preferáló választási rendszer, nem érdemes tagadni a kormányoldal médiafölényét, és jól látható volt az államapparátus felhasználása a Fidesz sikere érdekében – de tudomásul kell venni, hogy a magyar politikai garnitúra szellemileg legmagasabb szellemi szinten álló politikusa jelenleg Orbán Viktor.

Hirdetés

Hogy ez mennyire így van, bizonyították például a 2010 óta lezajlott hosszabb miniszterelnöki-ellenzéki szócsaták. Pontosabban a kormányfő Országgyűlés plenáris ülése előtt elmondott napirend előtti felszólalásaira, az azokra adott frakcióvezetői (köztük ellenzéki) reagálásokra, majd az azokra adott orbáni viszonválaszokra gondolok. A kormány fejének bevezető gondolatai előre megírt beszéd, vázlat alapján hangoztak el, ám az ellenzéki politikusok felszólalásira adott válaszai során már azonnal, vagyis fejből kellett reagálnia, hiszen nem tudta előre, legfeljebb sejtette, mivel fogják támadni a politikáját. Nos, ezekből a hosszabb miniszterelnöki válaszokból is egyértelmű volt, hogy Orbán rendelkezik a legnagyobb politikai tudással, hozzá képest az ellenzéki frakcióvezetők általában kifejezetten komolytalannak, súlytalannak tűntek, kivéve olykor Schiffer András akkori LMP-frakcióvezető és Vona Gábor (szintén) akkori frakcióvezető néhány megnyilvánulását. Míg az ellenzék alapvetően aktuálpolitikai, azaz napi ügyek mentén támadta a miniszterelnök politikáját, Orbán nem egyszer képes volt nemzetközi és más elvont összefüggésekbe helyezni a magyarországi eseményeket. Másképpen fogalmazva: határozottan az a benyomásom alakult ki ezekből a parlamenti vitákból, hogy Magyarország jelenlegi vezetője egész egyszerűen okosabb valamennyi mostani ellenfelénél, különösen, ami az összefüggések megértését és – ez már túl van a parlamenti beszédeken – a hatalmi játszmákat illeti.

Legutóbbi parlamenti felszólalása csak megerősíti írásom elején tett állításomat Orbán szellemi képességéről és politikai tudásáról. Tetszik, vagy nem, ez a politikus nagyon komoly jövőképpel rendelkezik Magyarország sorsát illetően, és ebbe a keretbe tudja behelyezni az Európai Unióról alkotott elképzeléseit, azaz a (muszlim) migráció elutasítását, a nyílt társadalom elvetését és a liberális demokrácia végének deklarálását. Utóbbi azért is izgalmas kérdés, mert ennél a résznél Orbán visszautalt arra, hogy ő már a 2008-as világgazdasági válságot is egyfajta korszakhatárnak tekintette. Dekódolva a szavait azt mondhatjuk, hogy szerinte, mivel a nyugati liberális demokráciákat erősen meggyengítette a válság, a feltörekvő keleti államok mind nagyobb befolyásra tesznek szert a világgazdaságban és a világpolitikában. Kínát ezúttal ugyan nem említette meg konkrétan, de korábbi beszédei és eddigi miniszterelnöki ténykedése kétséget nem hagy afelől, hogy elsősorban a kínai térnyerésre gondolt. Felszólalásából az is kiviláglik, hogy bár hazánkat továbbra is a nyugati szövetségi rendszer (EU, NATO) részeként képzeli el, de úgy, hogy a különböző nagyhatalmak közötti egyensúlyozással érvényesíthetők legjobban a magyar érdekek külföldön, elkerülve ezzel, hogy egy-egy nagyhatalom, szövetségi rendszer Magyarországra gyakorolt befolyása túlságosan nagy legyen. Egy ilyen külpolitika sikeres végig viteléhez a mostaninál erősebb országra van szükség – érzékeltette a miniszterelnök és bemutatta azon terveit, amelyek megvalósulása esetén hazánk 2030-ra az EU első öt olyan országa közé tartozna majd, ahol a legjobb élni, lakni és dolgozni.

Természetesen vitatható és támadható Orbán gondolatmenete, de azt dőreség volna vitatni, hogy Orbán képes vízióalkotásra. Az elmúlt nyolc évben az ellenzéknek (vagy valamelyik ellenzéki pártnak) illett volna hasonlóan komoly színvonalú ellenjövőképpel előállnia, és ezt egy tehetséges, tekintélyes ellenzéki vezéregyéniségnek az ország nyilvánossága előtt bemutatnia. Az persze sajnálatos, hogy a miniszterelnök megválasztása előtt vagy után az ellenzék nem mondhatta el a parlamentben a véleményét, lévén, hogy megszűnt a kormányprogram vitája mint országgyűlési műfaj. (Amíg a kormányprogramról lehetett vitatkozni, addig persze Orbán egész jól tudta azt a maga javára fordítani, lásd az Antall-kormány programjáról mondott megsemmisítő bírálatát 1990-ből.) Ez kétségtelen visszalépés a parlamenti demokráciára nézve, de ezzel együtt is az ellenzék jó néhány lehetőséget kapott az elmúlt nyolc évben, hogy Orbán Viktor napirend előtti felszólalásaira hosszabban reagáljon. Hosszabban, mondom, merthogy egy még régebbi házszabályi megállapodás értelmében egy húsz percet meghaladó miniszterelnöki felszólalás esetén a frakcióvezetők nem öt, hanem már nyolc percben reagálhattak – és ez a lehetőség nem egyszer nyílt meg az ellenzéki politikusok előtt. Illett volna tehát akár ezekben a parlamenti beszédekben is megmutatni nem csak a kormány hibáit, hanem azt is, hogy az orbáni világ- és jövőképhez képest milyen hihető, kidolgozott víziója van az ellenzéknek. Márpedig ilyennel nem találkoztunk akkor sem, amikor az ellenzéknek megadatott a szólás joga.

Mert bizony nem tekinthetjük igazi ellenzéki víziónak példának okáért a DK egyoldalú, szinte kritikamentes Nyugat-képét, amelyben Európai Egyesült Államokat javasolnak már évek óta. Nem sokkal jobb az MSZP és a többi kisebb baloldali párt Nyugat-képe sem, majdnem ugyanolyan sematikus, mint a DK-é: a Nyugat sokkal fejlettebb és szebb, mint Közép-Kelet-Európa, ehhez képest a csúnya Orbán ki akarja vezetni az országot a nyugati szövetségi rendszerből. A magyar baloldal ugyanakkor megfeledkezik arról, hogy a nyugati euroatlanti integrációt és a benne szereplő államokat számos kihívás érte, rázkódtatta meg az elmúlt húsz évben. Lássunk ezekből három nagy falatot: a bevándorlás, a szociális jóléti állam fenntarthatóságának problematikája, valamint a technológiai kihívások (számos nyugati cég olcsóbb keletibb országokba telepítette gyárai, üzemei jó részét, az utóbbi néhány évben pedig a robotizáció fenyegeti a munkahelyeket). A tőlünk nyugatabbra lévő országok életszínvonala természetesen továbbra is magasabb a magyarországinál, ám ezen kihívások, ellentmondások láttán ma valójában korszerűtlen úgy idealizálni a Nyugatot, ahogy azt a magyar baloldal tette az Orbán-rendszer eddigi évei alatt. Különösen annak fényében elavult ez a hozzáállás, amikor Orbán meg a maga javára használta ki a nyugati liberális demokrata országok belső problémáit, ügyesen összekapcsolva az utóbbi időben tapasztalt terrormerényleteket a bevándorlással. A Jobbik béruniós kezdeményezése nem adott – és nem is adhatott – választ ezen komplex problémarendszerre, főleg hogy a kezdeményezés már a kampányban is szép csendben elhalt.

Az orbáni világkép legnagyobb előnye az, hogy legalább létezik – ellentétben az ellenzékével. Ugyanakkor vannak gyenge pontjai, az egyik ilyen, hogy miközben a nyugati szövetségi rendszer gyengüléséből (azaz a liberális demokrácia végéből) indul ki, előfordulhat hosszabb távon, hogy a nyugati államok mégis képesek lesznek a problémáikon enyhíteni és állni a versenyt a keleti kihívókkal szemben. Ez esetben előfordulhat, hogy a magyar külpolitika – mint már annyiszor történelmünk során – megint rossz lóra tesz. Vagyis a remélt keleti szövetségesek, támogatók (Kína, Oroszország, Törökország) mégsem lesznek annyira erősek, mint ahogy azt a magyarországi vezetés remélte. Az EU majdani költségvetési ciklusának megkezdett vitája mutatja: nemcsak Orbán tud ütéseket osztani, de nyugati politikai ellenfelei is a pénzcsapok csökkentésével. Hogy 2030-ra Kína valóban a világpolitika első számú vezetője lesz-e, és ezzel a nyugati világ további gyengülésével kell-e számolni, még nem mondható meg teljes bizonyossággal – az ellenben látható, hogy az elmúlt évek keleti–déli nyitása ellenére is külkereskedelmünkben nem történt elmozdulás, mert továbbra is az EU a legfontosabb kereskedelmi partnerünk, azon belül is Németország. Az orbáni külpolitika további kockázatát mutatja, hogy az ország szavazati jogának felfüggesztésével is járó EU alapszerződésének 7. cikkelye szerinti eljárás során egyelőre csak a lengyel kormány vétójára számíthatunk biztosan: hiába van új kormány Ausztriában, komoly ütközési pontok maradtak az osztrák–magyar kapcsolatokban; az eddigi szövetséges szlovák Fico kikerült a kormányfői székből. Eminens érdeke tehát Orbánéknak Kaczinskyék, pontosabban a Pis kormánypárt hatalmon maradása Lengyelországban, hiszen azt lehet tudni, hogy a mostani lengyel ellenzék egyik fő ereje, a Polgári Platform több politikusa is kritikusan szemléli a magyar kormány demokráciafelfogását. Biztató ugyanakkor a jelenlegi hatalom számára, hogy a német kormányba nemrég bekerült Horst Seehofer és Jens Spahn, akik megértőbben viszonyulnak az Orbán-rendszerhez Angela Merkel kancellárhoz képest.

Az orbáni világképnek akadnak belpolitikai gyenge pontjai is: még mindig sok a szegény, vagy a fizetéséből, nyugdíjából nehezen élő ember az országban; az egészségügy anomáliái közismertek és a tökélyre fejlesztett uram-bátyám világ sem a nagyobb versenyképesség felé viszi az országot. Utóbbihoz egy adalék: lehetnek a kormánypárthoz közeli oligarchák akármilyen gazdagok, ha nincsen a világpiacon nagy mértékben eladható termékük, ötletük, így legfeljebb a Fidesz hatalomtartásában érhetnek el eredményeket (ebben viszont kétségtelenül sikeresek is voltak). A NER politikai talapzata tehát meglehetősen szilárd az újabb kétharmados többségnek köszönhetően, társadalmi talapzata viszont már kevésbé: jól mutatja ezt, hogy 2,9 millió ember nem a Fidesz listájára adta le szavazatát a választáson, és ez jelentős elégedetlenséget mutat.

A Fidesz legyőzésének receptje ismert, és ezt a választások is bizonyították: egységes, erős ellenzéki pártszövetség vagy nagy domináns ellenzéki párt kell a sikerhez, különben legfeljebb a kormánypárt népszerűségének beszakadásában lehet reménykedni. Ám a szervezeti gondok megoldásán kívül szükséges egy koherens, versenyképes ellenzéki vízió, az eddigi ellenzéki elképzelések ugyanis nem állták ki sem az idők próbáját, sem a választásokon nem hoztak győzelmet. El kell ismerni, hogy egy kiemelten tehetséges hatalomtechnikus vezeti az országot, akinek emellett hosszabb távú tervei is vannak. Lesz-e olyan ellenzéki politikus, aki hasonló képességekkel és politikai tudással bír majd? Ez jelentősen befolyásolja, hogy Orbán még 2030-ban is Magyarország vezetője marad-e.

A szerző politikai elemző
Méltányosság Politikaelemző Központ

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 1. számában jelent meg, 2018. május 18-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! Ha teheti, kérjük segítse a független sajtót, fizessen elő a Magyar Hangra, vagy támogasson minket közösségi finanszírozási kampányunkon keresztül!

Megvitatná az olvasottakat? Várjuk Facebook-oldalunkon.