Szűnjön meg? Gondolatok a magyarországi ellenzék válságáról

Gyurcsány Ferenc, a DK parlamenti képviselõje, a párt elnöke és frakcióvezetõje (k) esküt tesz az Országgyûlés alakuló ülésén 2018. május 8-án. Mellette Bangóné Borbély Ildikó, az MSZP-Párbeszéd képviselõje (j2) és Szél Bernadett, az LMP frakcióvezetõje, a párt társelnöke (elöl) (MTI Fotó: Kovács Tamás)

Az április 8-i választás kimenetele szükségképpen maga után vonta az ellenzék válságának elmélyülését. Orbán Viktor politikai ellenfelei együtt és külön külön is kudarcot vallottak, és most súlyos helyzetben vannak. (Lelkileg az ellenzék híveinek azért volt megrázóbb ez a vereség a 2014-esnél, mert a hódmezővásárhelyi polgármester-választás most megcsillantotta a győzelem reményét.) Kiindulópontom az, hogy a válságtünetek megjelenése természetes jelenség, s bár most és még jó ideig inkább csak a káosz jelei mutatkoznak, és mintha a Fideszben írnák a forgatókönyveket, nem zárható ki, hogy a tisztulási folyamat végül új alapokra helyezi az egész ellenzéki politizálást. A társadalmi igény megvan erre, ám az idő is sürget: jövőre európai parlamenti és önkormányzati választások is lesznek.

Baloldali lejtmenet

Hirdetés

A legnagyobb bajban az a politikai tábor van, amit a közmegegyezés szerint baloldalnak nevezünk. 2010-es megrázó és történelmi veresége, a hatalomból való jól megérdemelt kihullása óta folyamatos az erózió. Az egykor nagy váltópártként kormányzó MSZP utódszervezetei ezen a választáson együtt már a húsz százalékot sem tudták elérni, a kistelepülések Magyarországán lényegében nincsenek jelen, fiatal szavazóik is alig vannak. Teljes szervezeti és szellemi kiürülésük visszafordítására, a baloldali identitás újjáépítésére alighanem az utolsó kísérlet volt a szocialisták részéről Botka László miniszterelnök-jelöltsége, ő azonban végül saját személyisége és az őt fúró pártja korlátaiba ütközve hamar lelépett a színről. Persze a Botka ellen összeesküvőknek B tervük már nem igazán volt, így egy pillanatra az MSZP választási részvétele is kérdésessé vált. Végül egy kicsiny párt érzékelhető ismertségű és támogatottságú politikusát emelték listavezetőként, miniszterelnök-jelöltként pajzsra a szocialisták. S ez a túléléshez elég is lett: ha kisebb izgalmak után is, de az MSZP–Párbeszéd közös lista csak átugrotta a 10 százalékos küszöböt.

Újpárti válasz a régi dilemmára

Nagyobb eséllyel válhat a Fidesz kihívójává egy centrális helyzetű párt vagy pártszövetség, amely egyszerre képes jobb- és balközép voksokat begyűjteni, és egyúttal szavazókat elvonzani a kormánypárttól.

Az MSZP továbbra is elmondhatja magáról, hogy ő a baloldal legnagyobb ereje – vagyis Gyurcsány Ferenc Demokratikus Koalíciója, a néhai neoliberális SZDSZ szellemi örököse az önálló frakció megalakításán túl a valódi célját nem érte el –, másra nem lehet büszke. Parlamentbe került politikusaitól innováció, a baloldaliság fogalmának új tartalommal való megtöltése bajosan várható. Az MSZP-brand ma már semmiféle vonzerőt nem gyakorol a társadalomra, logikus javaslat Szanyi Tiboré a teljes újrakezdésre. Csakhogy arra a kérdésre, hogy mégis kikkel lehetne egy erős és hiteles baloldali pólust felépíteni, továbbra sincs válasz. Ha a magyarországi baloldal nem lép hamarosan valami újat és merészet, legfeljebb a Jobbik szétesésében bízhat az MSZP, ami után a legerősebb ellenzéki formáció pózában tetszeleghet. Csakhogy ez a pozíció még messze nem azonos a váltópárti léttel.

Különös történet a saját frakcióval rendelkező Párbeszédé. Ha ironizálni akarnánk, őket nevezhetjük a választás nagy győztesének: kimutatható társadalmi támogatottság nélkül vált parlamenti párttá ez a formáció. Mintha megugrotta volna az ötszázalékos küszöböt. Parlamenti létezésük – amely a liberális Bősz Anett szürreális hátterű kiugrásával előbb veszélybe került, majd a független Mellár Tamás csatlakozásával újra biztosítva lett – inkább csak technikai jelentőségű: frakciót működtetve több lehetőségük van a szereplésre, a kormány számon kérésére. Ám ahhoz nem akármilyen fantázia kell, hogy a Párbeszédet valamiféle új ellenzék erőközpontjaként képzeljük el a közeli jövőben.

Mit akar az LMP? Az LMP története legjobb eredményét érte el a magas részvétel mellett megszerzett hét százalék listás szavazattal, sikerről azonban barokkos túlzás lenne beszélni. Volt a pártnak egy jól felépített miniszterelnök-jelöltje, szemmel láthatóan voltak erőforrásai a kampányra is, mégis nemhogy Szél-kormány nem lett, a középpárti státushoz szükséges szintugrás is elmaradt. A válság ezt a szervezetet sem kerülte el: kínos részletességgel kerültek nyilvánosságra a választás után a belső konfliktusok, a már korábban hátrébb lépett pártalapító, Schiffer András pedig súlyos elvi okokat emlegetve szakított látványosan és véglegesen az LMP-vel. Amelyet ráadásul különutassága miatt a balliberális véleményformálók az újabb kétharmad bűnbakjaként bélyegeztek meg, a Fidesszel való kollaboráció vádját harsogva.

Ellenzékváltást most

Aki nem a centrumból próbálja megnyerni az országot, az hazardírozik, gazdasági válságra vár, és nem lebontani, hanem átvenni kívánja Orbán Viktor rendszerét.

Az LMP fő problémája szerintem az, hogy nem tudott, talán nem is akart kitörni a bal- és jobboldal közötti politikai senki földjéről. Paks II. elutasítása önmagában nem teremt politikai identitást, el kellene most már dönteni, hogy merre tájékozódik a párt. A válságban lévő baloldali pártokat kiszorítva az új baloldal pólusképző ereje kíván lenni? Ha igen, és felemeli a magyar szociáldemokrácia – ha belegondolunk, Kéthly Anna óta – a porban heverő zászlaját, akkor ahhoz kell egy jó adag populizmus, a Fidesz-kormány neoliberális gyakorlatának – egykulcsos adó, multik adókedvezményei, a jövedelmi különbségek konzerválása, stb. – kíméletlen ostorozása, a globalizáció és a létező kapitalizmus bírálata (Marx nélkül, ha kérhetem).

De van másik út is: jobbra fordulni, a még Vona Gábor által vizionált Jobbik–LMP–Momentum pólus felé, egy zöld árnyalatú konzervatív iránnyal megcélozni a Fidesz radikális jobboldali politikáját idegenkedéssel szemlélő polgári szavazókat. De valahogy dönteni kellene, mégpedig mielőbb, mert a választók igazából még mindig nem tudják, mit is akar az LMP. Következetes és ügyes politikával mindkét felvázolt út járható lehet.

Békétlenek a Jobbikban

Ami a választás óta a legnagyobb ellenzéki pártban, a Jobbikban zajlik, a Fidesz legszebb álmait látszik beteljesíteni. A pártszakadás ugyan most elmaradt, ám a néppártosodást folytatni kívánó vezetés és az elnökválasztási küzdelemben kis különbséggel alulmaradt Toroczkai László körül gyülekező békétlenek minden bizonnyal elhúzódó konfliktusa nem sok jót ígér. A választási kudarcért a felelősséget ígéretéhez híven vállaló Vona Gábor vaskézzel vezette maga után a pártját a néppártosodás keskeny ösvényén, távozásával az elfojtott konfliktusok azonnal felszínre törtek. A néppárti koncepció ésszerű volt: a Fideszt megszorongatni, illetve a centrális erőteret felszámolni a jobbszélről nem lehet. Ám az idő is kevés volt, a párt sem volt igazán felkészülve egy ilyen fordulatra. Ezt érzékelve Vona sem tudta átlépni a saját árnyékát: kitartottak amellett, hogy sehol sem léptetik vissza a jelöltjüket, pedig az LMP-nek tett egy-két gesztussal ők is csak nyertek volna. Mandátumot és a kétharmad megakadályozását.

Egy lépés hátra – kettő előre

A választás óta nagyot nőtt a szememben Vona Gábor. Visszavonulásával Schiffer András mellé lépett, és megmentette a lelkét.

Tény, hogy a Jobbik mostani tisztújításán győztes oldal nem tett semmilyen gesztust a vesztesek felé, amolyan fideszes módon viszonyult a saját kisebbségéhez, mintha eleve a teljes kiszorításukra törekedett volna. Toroczkai erre a Jobbik vesztén dolgozó sajtóhoz rohant panaszkodni, kilépés helyett azonban egyelőre platformalapítással próbálkozik.

Kívülről nézve úgy látszik, hogy a Jobbik vitázó politikusai nem tekintik minden körülmények között megóvandó értéknek azt a közösséget, amely mögött mégiscsak egymillió választó sorakozott fel áprilisban. Ez persze a győzelemhez édeskevés, de a legnagyobb ellenzéki erő pozícióját biztosítja, s a Jobbik jelenti vidéken lényegében az egyetlen valamennyire szervezett politikai hálózatot a Fideszen kívül. Ha a Jobbik visszatér a korábbi irányhoz, az megerősíti a centrális erőteret. Vajon egy radikális erőnek mekkora mozgásteret hagy a Fidesz? Hacsak nem a divatcionista fideszesek Netanjahu-imádatának támadását, de ezt inkább nem akarom elképzelni. A legrosszabb forgatókönyv a Jobbik számára, ha a belső vita megbénítja, ekkor szavazóbázisa a kormánypárt vadászterületévé válik. Ha viszont gyorsan elválik, aminek el kell válnia, az utat nyithat egy új, centrista, jobbközép politikai irányzatnak.

Pár szót érdemel még a Momentum, amely számára paradox módon a legnagyobb lehetőséget az rejti, hogy kimaradt a parlamentből, így vitán felül rendszeren kívüli formációként kapcsolódhat a kormányellenes mozgolódásokhoz. Az érem másik oldala: ők tényleg 2022-re készültek, ez a választás csak a felvezető kör volt, amivel hozzátették a magukét a Fidesz kétharmadához.

Új bort új tömlőbe

Valószínűsíthető, hogy négy év múlva egy másfajta ellenzék néz majd szembe a Fidesszel, új – vagy a mai állapotokhoz képest jelentősen átalakult – pártformációkkal. Új bort új tömlőbe kell tölteni. A szervezeti megújulásnak csak akkor van értelme, ha a tartalom, a választóknak szóló ajánlat is más lesz. A mostani kampányban két innovatív ellenzéki ötlettel találkoztam: a feltétel nélküli alapjövedelemre, illetve a bérunióra vonatkozó javaslattal. Az előbbi végre egy olyan valóban baloldali téma, amely a nemzetközi gondolkodás áramlataihoz kapcsolódik, még ha engem az itteni bevezetés előnyeiről nem is győztek meg. A Jobbik béruniós kampánya a rendszerváltás és az EU-csatlakozás legfőbb, beteljesületlen ígéretére, a nyugati életszínvonalhoz való felzárkózásra utalt, s arra kínált egyfajta útitervet. Nemcsak a torz médiaviszonyok miatt nem futotta be a neki rendelt pályát, hanem azért sem, mert a Jobbik nem tudott egy olyan, mindenki számára átélhető történetet fabrikálni az ötletből, mint két évtizede a Fidesz a polgári Magyarország eszméjéből.

Az Orbán-rendszer hossza

Az orbáni világkép legnagyobb előnye az, hogy legalább létezik – ellentétben az ellenzékével. Ugyanakkor vannak gyenge pontjai.

Az alapjövedelem és a bérunió felvetése ezzel együtt a csírái lehetnek egy új ellenzék ajánlatainak. Az biztos, hogy csak az ellenzéki politizálás társadalmasítása hozhat áttörést, s ennek súlypontja értelemszerűen a parlamenten kívül van. Onnan kell érkeznie Orbán Viktor kihívójának, az ellenzék új vezetőjének is. De korai ennyire előreszaladni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2. számában jelent meg, 2018. május 25-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! Ha teheti, kérjük segítse a független sajtót, fizessen elő a Magyar Hangra, vagy támogasson minket közösségi finanszírozási kampányunkon keresztül!

Megvitatná az olvasottakat? Várjuk Facebook-oldalunkon.