Békétlenek

A közvélemény nem fogadta osztatlan egyetértéssel a miniszterelnök ama kijelentését, miszerint a reá szavazók szolgálatát összhangba hozza azzal a másik kötelességével, hogy az egész országot, a teljes hazát, a nemzet minden polgárát szolgálnia kell. A kormány a kétharmados alkotmányos többség alapján áll, de mindig a három harmadot szolgálja majd. Normális demokráciákban minden választás után örvendezik valami hasonlót a győztes, csakhogy, a nálunk regnáló demokráciát sokféle jelzővel lehet illetni, ám azok sorában a „normális” nem szerepel, így, a másutt rutinszerűen elmondott frázis mifelénk különös tartalommal telítődik.

Előrebocsátom: nem kívánok választási eredmények értelmezési módjáról, a többség mibenlétéről kibontakozott terméketlen vitában állást foglalni, csak annyit jegyzek meg, hogy a miniszterelnök úr által említett különböző harmadok nem ugyanannak a matematikai műveletnek az elemei. Fontosabb és érdekesebb üzenete lehet annak a ténynek, hogy a miniszterelnök úr jó egy hónapot várt eme bejelentésével, hiszen a választás éjszakáján, a győzelmi mámorban a legcsekélyebb jelét nem adta annak, hogy a nem reá szavazókat is szolgálni szándékozná, mintha őket, csak afféle kényszerű koloncként kapná a miniszterelnöki tisztség mellé.

Vajh, minő megfontolások vezették arra, hogy ha ily megkésve is, de megtegye ezt a veszteseknek szóló gesztust? Csak most jutott az eszébe? Netán békítő reménységek éledeztek benne, az utóbbi időkben erősen megromlott politikai közállapotainkat reparálandó? A kormányfő legújabb beiktatási beszédének szövege talán még alkalmas is lenne a háborgó felek közötti konszenzus megalapozására, hiszen a legtöbb pontját, pártállástól függetlenül, minden eltökélt hazafi elfogadhatná. Nem is a szöveggel van baj, hanem a szöveg szerzőivel és a befogadó közeggel, amelyik szintén pártállástól függetlenül, a megbékélésre minimális elszánást sem mutat.

Kétharmados parlament, kettészakadt társadalom

Annyi biztatót tudok mondani az új ciklus kezdetén, hogy a történelem április 8-án nem ért véget Magyarországon.

A kormánypártiak jobb szeretik hallani az „elégtételt veszünk” típusú fenyegetőzést – ha már kereszténydemokraták lettek ebben a nagy felfordulásban –, az ellenzék szolgálatáról úgy tartják, hogy az ő Viktoruk érdemtelenekre pazarolja a majesztatikus kegyeit. A jobb híján ellenzéknek nevezhető, Fidesz-ellenesek sokféle zászló alatt összeverődött tábora csak üres közhelynek érzi a miniszterelnöki fogadkozást, egyáltalán nem bízik abban, hogy a kormányzás az ő érdekeikre és érzékenységeikre is tekintettel lesz. Ez nem ok nélküli mimózalelkűség, hiszen a fideszesek ellenzékiekről alkotott véleményét hallva az is kétséges, hogy egyáltalán emberszámba veszik-e a NER-rel elégedetlen honfitársaikat.

Kövér László húsvéti nyilatkozatában fogalmazta meg tömör véleményét a Fidesz politikai ellenfeleiről: „(…) nekünk van, nekik meg nincs. Nekünk van Istenünk, van hazánk, van családunk. Ez a különbség”. (Magyar Idők 2018. márc. 31.) Rákosinak nehezebb dolga volt, neki 10 millió fasisztával kellett építenie a szocializmust, de a Fidesznek sem könnyű, hiszen 5 millió istentelen, hazátlan, gyökértelen senkivel kell építenie – akkoriban még az illiberális – mostanában már a keresztény demokráciát. Ha valakinek háborogni támadna kedve, hogy szegény Kövér László szavait már megint félreértik, meg kiforgatják, azok megnyugtatására közöljük, azóta Kövér maga erősítette meg a fenti álláspontját, kijelentvén, hogy aki nem a Fideszre szavazott, az intellektuálisan üres, morálisan értékelhetetlen.

Ez nem túl biztató a kormányoldaliak és az ellenzékiek megbékélése ügyében, ráadásul az idézett dehonesztáló minősítések nem egy felháborodott névtelen bloggertől, vagy egy megittasodott utcai demonstrálótól, netán a „csürhétől”, hanem a Magyar Köztársaság harmadik közjogi méltóságától származnak, aminek összehasonlíthatatlanul nagyobb súlya van, mint egy Kossuth téren lobogtatott, akármilyen feliratú transzparensnek. Sajnos a miniszterelnök, aki elejét vehetné a közbeszéd tovább eldurvulásának, nyilvánvalóan nem tesz semmit. Így viszont erősen kétséges az ellenzéket szolgálni kívánó szándéka.

Mit kívánjunk Orbán Viktor legújabb kormányának?

Lehangoló tény, hogy Magyarország minden kormányzati erőfeszítés és a kezdeti hatásos válságkezelés dacára az elmúlt nyolc évben is messze az adottságai alatt teljesített.

Azt már csak barátilag jegyzem meg, hogy a miniszterelnök úr ne törekedjék arra, hogy „minél többször érezzük úgy ebben a házban, hogy angyal szállt el felettünk”. A szólás értelme ugyanis az, hogy hirtelen csend száll a társaságra, ami egy parlament esetében nem túl szerencsés fejlemény. Senkinek semmi nem jut az eszébe, esetleg mindenkibe belefojtják a szót. Netán ez lenne a magyar törvényhozás jövője?