Összetartozunk?

Június 4-én, a nemzeti összetartozás napján a budapesti Liszt Ferenc nemzetközi repülőtérről összesen tizenhárom Londonba tartó repülőgép szállt fel – Erdély, Délvidék vagy Kárpátalja felé egy sem. A szupergyors vonatok, az autópályákon önvezető módba kapcsolható autók és a filléres jegyekkel foglalható fapados repülőgépek korában ott tartunk, hogy sokkal kevesebb ideig tart Budapestről eljutni Chicagóba, mint Csíksomlyóra. A MÁV 2017 végén bejelentette: december 10-étől megszüntetik az egyetlen vonatjáratot, amely Marosvásárhelyt Budapesttel összekötötte (az már más kérdés, hogy erdélyi magyar politikusok közbenjárására a román államvasutak segítségével – egyelőre – van napi egy járatpár a két város között). Az már csak hab a tortán, hogy a magyar főutakon a halálozási és baleseti statisztikát utcahosszal a 4-es főút vezeti, amely a legrövidebb utat kínálja a magyar fővárosból Erdélybe. Ezen az útvonalon különben azért nincs autópálya már évek óta egy közel száz kilométeres szakaszon, mert a miniszterelnök összeveszett gyerekkori barátjával.

Hirdetés

Aki pedig gyakran jár Kárpátaljára, az simán belefuthat többórás sorokba – ráadásul hazafele a magyar határőrök szívatják az utasokat, potenciális cigaretta-, alkohol- és benzincsempésznek nézve mindenkit. A Délvidék felé tartók nyár idején rémtörténeteket tudnának mesélni az autós határátkelő-helyeken kígyózó sorokról, de az is elgondolkodtató, hogy Zentáról naponta egyetlen busz jár Szegedre, a vonat pedig megszűnt.

A milliószor elátkozott nap

Ez az a nap, ami alapvetően határozta meg népünk sorsát a későbbiekben. Családokat szakított szét, egy országot csonkított meg, és végérvényesen elültette a gyűlölet magvait a Kárpát-medence népei között.

Nem akarok igazságtalan lenni: a Fidesz–KDNP kormány történelmi tettet hajtott végre a könnyített állampolgárság megadásával (még ha ezzel sokan vissza is éltek), jó kezdeményezés a nemzeti összetartozás napja és kormányzásuk eddigi nyolc éve alatt volt megannyi értékelhető gesztus is. Ám ezek többnyire megmaradtak a szimbolikánál, miközben a világ elrohan mellettünk – a nemrég még lesajnált Ázsia legtöbb országában olyan közlekedési infrastruktúra épült ki az elmúlt huszonöt évben, amelynek a világ ezen felén nyomába sem léphetünk. Mikor mehetünk nagy sebességű vonatokon Brassóba vagy Ungvárra? Ha a kormánynak van pénze arra, hogy anyagilag is támogassa a magyar alapítású fapados légitársaság nyugat-balkáni járatnyitásait, akkor miért van az, hogy hetente csak kétszer lehet menni repülővel Kolozsvárra, és nem tudni, a vidrátszegi repülőtér újranyitásakor lesz-e egyáltalán Budapest és Marosvásárhely között járat? Az észak-erdélyi autópálya is álom egyelőre – persze tudom, ez egy másik ország problémája, de attól még a Székelyföldre tartó magyaroknak is rossz, ha tizenkét órát zötykölődnek kivilágítatlan szénásszekereket előzgetve.

Szóval, igen, összetartozunk, de a távolság csak nagyon lassan csökken magyar és magyar között. Pedig biztosan megérné pénzt fektetni az infrastruktúrába: fiatal munkaerőt, rokonlátogató turistát, wellness szolgáltatást igénybe vevő fizetőképes vevőt is nyernénk vele a határon túlról. És végre fizikailag összetartoznánk.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 4. számában jelent meg, 2018. június 8-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! Ha teheti, kérjük segítse a független sajtót, fizessen elő a Magyar Hangra, vagy támogasson minket közösségi finanszírozási kampányunkon keresztül!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.