„Drukkoltam a Magyar Nemzetnek, de...”

Nem élünk diktatúrában – a helyzet, ha lehet, még félelmetesebb. Bibó István talán legtöbbet idézett tétele szerint „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”. A félelem hiánya ebben az olvasatban a szabadság feltétele: minél jobban rettegünk a másiktól, egy elképzelt ellenségtől, a titkos összeesküvéstől, egy függetlenül működő fórumtól, annál kevésbé élhetjük meg a saját szabadságunkat. „Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival” – írja Bibó.

Fogalmakon és azok értelmezésén vitatkozhatunk, hiszen a szabadság előrehaladása és a görcsös félelmi állapot relatív, mást jelent az öt éve ostrom alatt álló szíriai Kelet-Gútában és mást Budapest belvárosában. Rettegni azonban – mint látjuk – ott is remekül lehet, ahol nem hullanak bombák az égből, ahol nem vetnek be gyilkos gázt a civil lakosság ellen, ahol van élelem, négy fal körülöttünk és tető a fejünk felett. Bár minőségben nem összemérhető, a végeredményt tekintve mégis alig van különbség: a félelem önmagába zárja az embert, aki ezzel elveszíti a szabadságát.

A magyar kormány május elején hosszú levélben cáfolta Judith Sargentini jelentését, amelyben az Európai Parlament holland zöldpárti képviselője arról írt, Magyarországon rendszerszinten épült le a jogállamiság. A sajtószabadság kérdésében a kormány már szinte büszkén hangsúlyozta, hogy a médiumok jelentős része ellenzéki, és súlyos hazugságkampányt folytat a jelenlegi hatalom megdöntése érdekében. A hivatalos vélemény szerint tehát a hamis ellenpropaganda igazolná, hogy szabadok vagyunk. Sajnos azonban a szabadság gyökereihez ennél mélyebbre kell ásnunk. Ha az „ellenzéki sajtó” nyilvánosságra hozhatja mindazt, amire rábukkant, leleplezheti a hatalom visszaéléseit, akkor egy kicsivel valóban közelebb jutunk a demokrácia javaihoz. De ennél jóval többre van szükség: fogadókészségre és értelmes párbeszédre. Erre pedig ma Magyarországon alig van esély. És nem csupán Mészáros Lőrinc lassan mindent elnyelő médiaérdekeltségei vagy a hatékony állami propaganda zsibbasztó hatásai lehetetlenítik el a dialógust. Az okok túlmutatnak a sajtó határain: a probléma társadalmi, vagy ha úgy tetszik, rendszerszintű.

– Drukkoltam a Magyar Nemzetnek, de sajnos nem áll módomban megszólalni – nagyjából ez a szöveg körvonalazódna, ha egymásra csúsztatnám az elmúlt hetek munkaügyi telefonbeszélgetéseit és levélváltásait. Igazgatók, elnökök, (nem tudományos) akadémiai tagok, a kulturális élet államilag kinevezett, vagyis a hatalomtól függő szereplői szembesítettek a szomorú valósággal. Nem beszélhetnek, mert azzal veszélybe sodorják saját magukat. Akadt persze, akit az elmúlt hároméves „pofátlan” működésünk bosszantott fel annyira, hogy bottal sem piszkálná meg a jelen periodikát, de ez legalább tiszta helyzet, nincs hajtóerő, nincs csalódás. Ám a többség számára a Magyar Nemzet kritikai hangvételének jelentősége nyilvánvaló volt, nem vak gyűlöletet láttak a bírálatokban, hanem lehetőséget a változásra, mégis visszautasították a felkérést a párbeszédre. Holott a változáshoz sajnos az újságíró önmagában édeskevés, a kritika csak akkor hatékony, ha párbeszédet generál, a párbeszéd pedig legalább két szereplőt kíván. És mindkettőnek hallatnia kell a hangját.

Amikor azonban a hang a beszélő ellen dolgozik, nem könnyű megszólalni. Úgy tűnik, ma minden kiejtett szó eleven jellé válva árulkodik gazdájáról, akinek – ha ragaszkodik az egzisztenciájához – nem marad más lehetősége, mint az önkéntes szilencium. A teljesítmény, az eredmények, a tekintély nem sokat számít ez esetben, ha nem vigyáz, az ember lassan felolvad a véleményben, csak a némaság mentheti meg az eltűnéstől. Aki hallgat, megőrzi pozícióját – elvész azonban a közösség számára.

Talán túlzó leegyszerűsítésnek tűnik a fenti elmélet, de sajnos a mindennapok gyakorlata eddig nem cáfolt rá. Nehéz a félelmen kívül más motivációt feltételezni, amikor az interjúalany félórával a beszélgetést követően telefonál, és szinte könyörög, hogy vegyük ki a nevét a készülő cikkből, mert miután nyilatkozott, a minisztériumból berendelték raportra. És ebben még csak nem is az a legijesztőbb, hogy egy magán-telefonbeszélgetés nyomán indult hivatalos akció. Legtöbbször még a retorzió belengetésére sincs szükség, a megszólaló szorgalmasan cenzúrázza saját magát. Az ellenőrzésre visszaküldött interjúból így tűnik el sokszor minden merésznek tűnő kijelentés, kritikai megjegyzés és bírálat.

De hibáztathatunk bárkit is a hallgatásért? A nyilvánosan vállalt vélemény közel sem jelent erkölcsi győzelmet, az értéke megkérdőjelezhető, a hatása vitatható, csupán az eredmény borítékolható: a beszélő veresége. A hatalom zseniális trükkje, hogy az értékek megőrzésének hangoztatása mellett sikerül mindent relativizálni, ami nem a hatalmi központtól ered. Lassan végleg eltűnnek a különbségek, a különvélemény gyanússá, a kritika feleslegessé válik, végül belevész a nagy közös hallgatásba. A hangunk vállalásánál sokkal fontosabb, hogy megőrizzük a helyünket abban a térben, amelyet kijelöltek számunkra. Hiszen más nem létezik azon kívül. És hogy mi ebben a zseniális? Hogy még csak totális kontrollra sincs szükség. Nem kell fáradságos munkával kívülről diktatúrát építeni körénk, elegendő megvárni, hogy mindenki elvégezze ezt a munkát magában.

Amikor úgy érezzük, a politika fullasztó levegője már a legintimebb térbe is beszivárgott, minden lélegzetvétel arra figyelmeztet, hogy máshol nem jutunk oxigénhez. Ez a felismerés kultúrává avatja a félelmet.

És onnantól kezdve nincs szükség menekültekre az óriásplakáton, Soros Györgyre a tévéreklámokban, vagy ellenzéki politikusokra a bulvárújságok hasábjain, rettegni fogunk magunktól is, akár van rá okunk, akár nincs.

Görcsbe rándult gyomorral pedig eszünkbe sem jut már szabadságról és a demokrácia javairól álmodozni. Félelmünkben csak egy dolog lebeg a szemünk előtt: a saját biztonságunk. Mindent megtennénk önmagunkért – a másik, a közösség rovására. És így is cselekszünk, falat építünk a saját határainkra, kirekesztünk mindent és mindenkit egészen addig, míg végül egyedül nem maradunk tökéletes hallgatásunkkal. Onnan pedig már nincs visszaút. Egy totális rendszert el lehet söpörni, de vajon ki dönti meg az öndiktatúrát?