Díszletdemokrácia

Megkérdőjelezendő a mindmáig széles körben elterjedt nézet, miszerint az egyének a legjobb esetben a történelem eszközei, nem pedig formálói. John Lukacs, a világhírű magyar származású történész jegyzi meg a fenti mondatot A huszadik század rövid története című munkájában. Amikor a magyar politika jelenét vagy a közelmúltját szemléljük, mi is bátran foglalkozhatunk a pártvezetők személyiségével, a politikáról vallott felfogásával, mert az adott esetben egy-egy kormányzati ciklus irányát vagy egy politikai erő mozgását is meghatározhatja. Természetesen Orbán Viktorról lesz szó az alábbiakban, az inszinuáció szándékát és mindenfajta bulvárelemet nélkülözve.

Bevezetésként egy példával illusztrálnám, hogy egyetlen személy fellépése milyen módon határozta meg a politikai mozgásokat a rendszerváltás idején. Az, hogy lett rendszerváltás, nem Magyarországon dőlt el, a történéseknek itthon inkább csak – sokszor persze nagyon hasznos – eszközei, nem pedig formálói voltak az alakuló ellenzék politikusai vagy az állampárt reformerei. (Orbán Viktor 1989. június 16-án, Nagy Imre újratemetésén elmondott beszéde például valóban bátor és emlékezetes volt, de az események menetét nem határozta meg. A szovjet csapatok az ő felszólítása nélkül is távoztak volna, aki ennél többet állít, a mítoszteremtés útjára téved.) Az a személy, akinek fellépése döntő hatással volt a dolgok menetére, Antall József. Megkockáztathatjuk: ha ő nincs, másként alakul az első szabad választás kampánya, s alighanem másmilyen összetételű kormány jön létre 1990 májusában.

„Kegyelmet nem kérek..." - Hatvan éve végezték ki Nagy Imrééket

Éppen hatvan esztendeje történt, amikor az ország nagy része még aludt. 1958. június 16-án, egy hétfői hajnalon kivégzésre készültek a gyűjtőfogházban.

Antall József egyenes útja a hatalomig

Családi kötődései révén a kisgazda hagyomány folytatójaként kereste a helyét a rendszerváltás hajnalán. Az ellenzéki mozgalmak első szárnypróbálgatásait távolabbról figyelte, végül nem valamelyik újjáéledt történelmi pártban, hanem a népi írók, értelmiségiek szervezeteként indult MDF-ben vállalt szerepet. Amely mozgalmat aztán bámulatra méltó céltudatossággal formálta át néhány hónap alatt a saját céljai megvalósítására képes választási párttá. Feltehetőleg a rivális ellenzéki szervezetekhez képest átütő erő és szervezettség is vonzotta az MDF-hez Antall Józsefet, aki a kerekasztal-tárgyalásokon vitt meghatározó szerepe mellett pártját sikerrel távolította el a félellenzéki szereptől, s a harmadik utas, népi baloldali, nemzeti identitás mellett-helyett modernebb, európai, jobbközép, kereszténydemokrata arcélt adott neki. Világos elképzelése volt arról, hogy milyen koalíció vezesse az országot.

Az MDF-fel versengő SZDSZ-nek voltak hasonlóan felkészült politikusai, de olyan nem, akiről sugárzott, hogy akarja is a miniszterelnöki széket. Antall József műveltsége, történelmi tudása tiszteletre méltó volt, ám a közélet színpadára lépve mindvégig politikusként viselkedett, sohasem ábrándozó értelmiségiként. Ha kellett, kíméletlenül félreállította az elképzelései útjában álló akadályokat, beleértve politikus társait is. Különös belegondolni: 1989 tavaszán nemhogy a széles közvélemény, de még a politikára figyelők többsége sem tudta, hogy ki az az Antall József, aki egy év múlva Magyarország miniszterelnöke lett. Nélküle az MDF más pályát futott volna be, és kétséges, hogy egyáltalán nyerni tudott volna 1990-ben. A néhai miniszterelnök valóban történelemformáló személyiséggé vált, más kérdés, hogy a sikeres politikai színrelépés utáni kormányzásának megítélése ma is erősen vitatott.

Azért idéztem fel hosszabban Antall József alakját, hogy igazoljam: a történelem menetét nem pusztán a külső körülmények szabják meg, nem mindenben kötött a pálya.

Amikor tehát megpróbáljuk leírni a mai magyarországi politikai helyzetet, vagy arról gondolkodunk, mi várható ebben a kormányzati ciklusban, Orbán Viktor politikusi alkatának ismerete nélkül bizonyosan nem jutunk messzire.

Ezzel persze sokan, és elég vitatható módon is foglalkoztak már, de a politikai következmények érdemi vizsgálatáig kevesen jutottak el. A miniszterelnök a Fidesz újabb győzelmével minden eddiginél nagyobb hatalomhoz jutott, mozgástere – legalábbis itthon – korlátlannak látszik. Az új kormány felépítése, Orbán Viktor személyi döntései is leginkább ezt demonstrálják.

A legbefolyásosabb magyar

Nem én vagyok az első, aki rögzíti, de ezt a tényt nem lehet elégszer hangsúlyozni: ahogy egykor Antall József (vagy Horn Gyula), Orbán Viktor azon politikusok közé tartozik, akik élvezik a politikai cselekvést, semmiféle értelmiségi gátlás nincs bennük, akarják a hatalmat, és nem mulasztják el a lehetőséget annak megragadására. Minden cselekedete, gondolata végső soron erre irányul.

Ez az ösztön nem idővel fejlődött ki benne, a kezdetektől jelen volt: Orbán és vezetőtársai hamar felszámolták a Fidesz bázisdemokráciáját. Ekkor még egy szűk csapat irányította a pártot, de gyorsan világossá vált: ő a vezető. Nem elsősorban és nemcsak a tudása, képességei, vita- és beszédkészsége emelték ki társai közül, hanem a hatalom akarása. 1990-ben frakcióvezető, majd nemsokára pártelnök lett, a más politikai koncepciót képviselő riválisai pedig elhagyták a Fideszt. Akár a pártjáról, akár a kormányról van szó, hatalomfelfogása a lehető legkomplexebb, mindig igyekszik túlterjeszkedni a jog által megszabott kereteken.

A formális mellé az informális hatalom is kell. Orbán Viktor nem pusztán miniszterelnök, illetve korszakos, az európai politikát is formáló vezető akar lenni, hanem a legbefolyásosabb magyar. Ehhez pedig a politikai hatalom mellé a nemzeti vagyon fölötti minél szélesebb körű rendelkezés is kell. Erről is szól az a történelmünkben példátlan mértékű tőkefelhalmozás, vagyonszerzés, amit a politika vezérel, s amelynek részese a kormányfő környezete és a családja is. Ez már tanult eleme az orbáni politikának: a Fidesz és a jobboldal korábbi kudarcaiból azt a következtetést vonta le, hogy erős gazdasági háttér és lojális sajtó nélkül nincs tartós siker a posztkommunista, balliberális hálózatokkal szemben. Kezdetben még valamiféle egyensúly megteremtése volt a cél, ám a miniszterelnök nem az a személyiség, aki önmérsékletet tanúsítva megáll félúton. Ma már minden és mindenki zavarja, amit és akit nem ő irányít, vagy nem tud befolyásolni, ezért indul most rohamra például az igazságszolgáltatás ellen.

A demokrácia hullócsillaga

Állítólag ma már egybehangzó a bírósági körökben az a vélekedés, hogy az igazságszolgáltatás, mint az utolsó, eddig teljesen be nem darált hatalmi ág sorsa megpecsételődött.

A lázadó tábornok

Orbán Viktor rendszerében nincs nyugalom, nincs konszolidáció, éltető közege a harc, a „rendkívüli állapot”, ezt is sokan megállapították már, s ez nagyjából meg is határozza, mire számíthatunk a következő négy évben. A folyvást katonai hasonlatokkal élő miniszterelnök nagy átéléssel játssza a csapatait újra és újra harcba vezető tábornok szerepét. Nem is akármilyen tábornok ő: lázadó, aki mindig valami hatalmasabb erővel veszi fel a küzdelmet. Itthon ilyen ellenséget egyre nehezebb találni. Az elégedetlenek, elnyomottak tábornoka, amiben az a trükk, hogy Orbán Viktor a magyar politika nagy veteránjaként bizony a 2010 előtti világ, a rendszerváltás utáni átmeneti, ma már általa elátkozott korszak egyik formálója is volt.

A hatalom ügyében nincs pardon, nincs rugalmasság, de tartalmi kérdésekben nagyon is van. A miniszterelnök bármilyen témát fel tud kapni vagy el tud engedni, ha érdeke azt kívánja. Bámulatos készséggel rendelkezik minden fordulatának ideológiai alátámasztására, elég itt az oroszpolitikájában bekövetkezett 180 fokos váltásra gondolni.

Az orbáni hatalomtechnika fontos eleme, hogy nincs választási vagy kormányprogram, amit számon lehetne kérni. Részben ebből következően nincsenek programviták sem. A vezető kezét nem köthetik meg ilyen vállalások. A választás utólag és előre is igazol minden lépést, s ebben a játékban egyelőre a választók is partnerek: újra és újra biankó csekket nyomnak a miniszterelnök kezébe. Ám ha program nincs is, Orbán Viktor ideológiai körítésről, átélhető történetről mindig gondoskodik a híveinek.

Az átalakított médiaviszonyok közepette pedig ma már a valóság hajlítása, egyfajta alternatív világ megteremtése is lehetséges.

Mit kívánjunk Orbán Viktor legújabb kormányának?

Lehangoló tény, hogy Magyarország minden kormányzati erőfeszítés és a kezdeti hatásos válságkezelés dacára az elmúlt nyolc évben is messze az adottságai alatt teljesített.

Bár a miniszterelnök a nemzeti és keresztény hagyományok legfőbb őrének tekinti magát, a legkevésbé sem konzervatív politikus. Radikalizmusa nem tiszteli a parlamentáris demokrácia intézményeit, szokásait, ezek helyett mára a saját maga által életre hívott rituális alkalmakat – évértékelő beszéd, kötcsei találkozó – részesíti előnyben.

Rendszerét sokféle módon próbálták már meghatározni, én formális vagy díszletdemokráciának nevezném. Ennek vegytiszta formáját a Fideszben figyelhetjük meg. Hosszú ideje minden személyi döntést a legszűkebb körben hoznak meg. Semmi spontaneitás. A jelöltek és a betöltendő posztok száma megegyezik, a kongresszusi küldöttek a szavazással – nem választással – jóváhagyják a nagyok elhatározását. Formálisan nem sérül a demokrácia: nem tartanak senki fejéhez pisztolyt, hogy ezt a mechanizmust elfogadja.

Hasonlóképp: papíron a parlamenti többség ellenőrzi a kormányt, a valóságban a kormánypárti képviselők semmiféle autonómiával nem rendelkeznek. Ők a miniszterelnök katonái. Papíron léteznek független intézmények, de vezetőikről Orbán Viktor dönt. Az egész rendszert áthatja egyfajta feudális felfogás, amelyben a feltétlen hűség a legfőbb erény.

A fentieket nem vádiratnak szántam, csupán helyzetleírás. Bármit is gondoljunk róla, vitán felül áll, hogy a miniszterelnök érti a politika lényegét, sokak szerint kivételes érzéke van a magyar néplélek – ha van ilyen – rezdüléseire is.

Ellenzékváltást most

Aki nem a centrumból próbálja megnyerni az országot, az hazardírozik, gazdasági válságra vár, és nem lebontani, hanem átvenni kívánja Orbán Viktor rendszerét.

Orbán Viktor személyisége, akarata az egész mai magyar közéletre rányomja bélyegét. Kihívójaként nem egy anti-Orbánt kell keresni, hanem olyan személyt, aki megtanulni is képes tőle azt, amit érdemes. A politika vastörvénye, hogy erővel szemben erőt kell szegezni, ezért csak olyan politikus jöhet szóba, akit hasonló ambíciók feszítenek. Orbán Viktor túlbiztosította hatalmát, párton belül és kívül minden potenciális kihívót igyekszik megfegyelmezni, megsemmisíteni, ám a magyar történelem bizonyosan nem vele ér véget. A varázspálca bármikor eltörhet, s a kegyetlen idő is végzi a munkáját.