Kinyírják a kultúrát?

A kaukázusi krétakör a Katona József Színház előadásában (fotó: Horváth Judit)

Mondd csak, pajtás, te kinek a kenyerét eszed?! Na, akkor beszélj az állam nyelvén – hangzott el számtalanszor a Kárpát-medencében az ultranacionalista ízű felszólítás. Mondták magyarnak, szlováknak, ruténnek, románnak, attól függően, ki volt éppen kiszolgáltatott kisebbségi helyzetben. Tőlünk keletre, a hetvenes években, a Ceausescu-korszak zenitjén aztán igencsak elterjedt ez a fajta kérdezősködés. Így kötöttek bele vonaton, hivatalban, iskolában vagy éppen a hadseregben szolgáló magyar nemzetiségűekbe, mintegy érzékeltetve: alávetett vagy, hálára kötelezett; azt kell tenned, amit elvárunk tőled.

Hirdetés

A „kenyérügyet” a rendszerváltozás idején végképp eltemetettnek hittük. Hamarosan azonban kiderült, csupán tetszhalott állapotban várja a boldog feltámadást. Az ostoba, megalázó mondat, a mögötte rejlő gondolat mutáns változata, mint az utóbbi esztendők igazolták, újjászületett, sőt él és virul elsősorban a „ki a magyar?”, a „miért lennél (jó) magyar?” jeligével mesterségesen gerjesztett botrányokban. A gerjesztők, afféle önjelölt nemzeti orákulumok a fenti kérdésekben rutinos biztonsággal képesek dönteni, erkölcsi magaslatokból választják el az ocsút a búzától, a magasztost a dekadenstől. Amikor 2009-ben egy Spiró György-idézet szerepelt a magyar érettségiben és a Magyar Hírlap balhét csiholt a „nemzetgyalázó” szerző „agyonmenedzselése” ürügyén, még meglepődtünk. Elsősorban a valószerűtlenség élményén, ahogy a butaság előttünk öltött testet. Felháborodást joggal leginkább az keltett, amikor Spiró mellé Esterházyt, Kertészt és Nádast sorakoztatva elhangzott a kijelentés: „A lényeg az, hogy ne legyen közük ahhoz a néphez, amelynek a kenyerét eszik”.

A „kenyérügyre” ma már politika épül. Mégpedig legújabban kultúr- és tudománypolitika. A harci kürtöt tavaly ősszel Szakács Árpád, a kormánypárti sajtótröszt, a Mediaworks főszerkesztője fújta meg. A Magyar Idők által folytatásban hozott, Kinek a kulturális diktatúrája? című, máig lezáratlan sorozatában kíméletlenül esett neki a balliberális dominanciájúnak aposztrofált irodalomnak, színház- és filmművészetnek. (Hogy az általa elátkozott „társaság” Szécsi Noémitől Térey Jánoson, Kukorelly Endrén át Szász Jánosig politikai szempontból is rendkívül heterogén, az nyilván kevésbé érdekes a támadás kiagyalóinak.)

Szőcs a múlton mereng, L. Simon több Guettát akar

Nem könnyű ma Magyarországon fideszes kulturális államtitkárnak lenni. Az egyik oldalról az írótársadalom nyomaszt, a másikról Lázár János cinikuskodik, miközben még az újságírók is szétszednek az olyan ötletekért, mint a mindennapos éneklés. Ez derült ki a jelenlegi és egykori kulturális államtitkárok csütörtöki beszélgetéséből, aminek a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) adott otthont.

A stílusában, tartalmában a magyar történelem legsötétebb korszakait idéző hadjáratba idővel mások is bekapcsolódtak, főként a Magyar Idők hasábjain. Megtudhattuk, hogy a pénzzel és kitüntetésekkel elárasztott magyar színházi élet „több évtizedes céltudatosan előre megtervezett szellemi és politikai bomlasztó háttérmunka eredménye” (Boros Attila), „létünk valósága helyett jobbára szexuális aberrációk, mentális defektusok sorjáznak, kétfelvonásnyi tömény ordítással előadva” (Ágoston Balázs). „Botrányos, hogy a magyar állam még mindig gyakran az ellenségeit jutalmazza és tünteti ki” (Ágoston Balázs), olyanokat, akik „eszelősen rágalmazzák Magyarországot”. Az erdélyi Parászka Borókáról például, aki „pszichopatologikusan gyűlöl mindent, ami magyar” portrémozi készült. Ráadásul „a magyar adófizetők pénzéből működő Magyar Média Mecenatúra hétmillió forinttal támogatja ennek a magyargyűlölő nőnek a portréfilmjét” (Szakács Árpád).

A szerzők egyöntetűen arra a következtetésre jutnak, hogy az „alig-alig ellensúlyozni próbált színházi-irodalmi maffia” ügyében lépni kell végre: „értékalapon osztva támogatást és elismerést, hermetikusan elzárva a közpénzektől és bármiféle állami kitüntetéstől a saját hazáját gyalázó-köpködő nemzetellenes szubkultúrát” (Ágoston Balázs). Vészjóslóbban, orwelli áthallásokat keltve fogalmaz Ágoston Balázs, meghirdetve az „őrségváltást a tudatformálásban”. Ez azért is fontos, mert „létünk szellemi alapjairól van szó. A tudatformálás ugyanis lélekformálás.”

A kórushoz meglepetésre (igaz jóval finomabb tónust használva) csatlakozott az Írószövetség elnöke, Szentmártoni János is. „Ha valaki nincs megelégedve a jelenlegi politikával vagy finanszírozási rendszerrel, akkor legyen következetes” – nyilatkozta a Heti Válasz utolsó nyomtatott számában. Hiszen miért „köp valaki abba a tányérba, amelyikből eszik”? Az ilyen inkább „ne fogadjon el fideszes polgármesterektől vagy az államtól kitüntetést, ösztöndíjat és járadékot.”

A hadjárat nemcsak propagandaszempontból jól szervezett, hanem az is látható, hogy a szövegfolyam egyes „spontán követelései” éppen most öltenek konkrét formát. Az MTA kutatóintézeteinek szorosabb pórázra fogásával (a minisztérium beleszólhat, milyen tudományos munkára használhatják pénzüket) Szakács többször hangoztatott kifogását „orvosolják”. Ahogy a Mediaworks főszerkesztője még ősszel, a tényeket meglehetősen lazán kezelve írta: „A Magyar Tudományos Akadémia társadalomtudományi részlegeit a balliberális ideológia tartja megszállva. […] A rendszerváltozáskor ugyanis autonómiát kaptak a diktatúra kegyeltjei által feltöltött tudományos műhelyek, amelyek mindmáig meghatározhatják, hogy kik gazdagíthatják soraikat, és természetesen befolyásoló tényezők a magyar történelem, irodalom és filozófia terén.” A magyar kulturális (és részben a tudományos) élet nem kormánypárti fősodrára rátámadók vállalkozásának sikere annak ellenére, hogy hatalmi hátszél segíti őket, hosszabb távon szinte bizonyosan kudarcra ítéltetett. Ennek számos oka van

A folyamat irányítóinak jól láthatóan a pénzek átcsoportosításán, a rendcsináláson túl semmiféle elképzelésük nincs a folytatásról. Úgy hiszik (mint általában az e téren járatlan emberek), hogy a hazai kultúra csupán a belpolitikai élet lenyomata, nagyjából nem túl jelentős, ám a „tudatformálás” szempontjából fontos nyúlványa. Véleményük árulkodó módon hordozza a kultúra, a művészi alkotómunka iránti megvetésüket, hiszen azt kizárólag a politika vagy egy eszme hatásosan munkálkodó szolgálóleányaként tudják elképzelni. Azt gondolják, hogy a pályázati pénzek, az alkotói támogatások nem az adott szerző vagy társulat munkájának segítését, hanem elsősorban szellemi értelemben vett megvásárlását szolgálják. Vagyis az átutalt összeg tulajdonképpen „kenőpénz”, minimális esetben arra szolgál, hogy a kedvezményezett legalább kényes ügyekben fogja be a száját. Hogy a kiosztott költségvetési tétel nem a kormány, hanem a nemzet vagyona, arról nem esik szó. Hogy a mindenkori hatalomnak egy demokráciában még a más politikai felfogású tehetségek támogatása (jelentősebb magánmecenatúra híján) is hazafias kötelessége, arról mélyen hallgatnak a kormánylap újságírói.

Szakácsék ráadásul bántóan nem értenek ahhoz, amivel a Magyar Idők hasábjain oly terjengősen foglalkoznak. „A színház világát ma nagyrészt az emberi lélek sötét bugyrainak démonjai uralják, tort ül az öncélú formabontás és a korláttalan alpáriság, a megriadt közönségre katarzis helyett bomlott elmék lelki tusáinak rettenete zúdul – jegyzi meg például Ágoston Balázs.– Mindezt újragondolásnak és modern művészetnek nevezik, pedig egészségesebb korokban jobbára az elmekórtan felségterületére tartozna.” Aki ilyet megenged magának, annak nyilvánvalóan halvány fogalma sincs, milyen darabok mennek napjainkban a magyar színházakban (például a Szakács Árpád által kárhoztatott Katonában, Radnótiban). Az elképzelések a pénzek átcsoportosításán túl nagyjából arra a szűk mezsgyére szorítkoznak, mint az 1951-es budapesti írókongresszuson az egyik megszólalóé: „Aki nem szereti ezt a mi mai életünket, az tegye le a tollat.”

Brecht Krétaköre napjaink Magyarországán (Magánüzenet a POSZT-ról)

Három társulat is bemutatta A kaukázusi krétakört. ebből két előadás világosan rólunk beszél.

Nemcsak a „koncepció”, hanem valami más is hiányzik. A Dörner György által 2011- ben elnyert Újszínház például igazán nem panaszkodhatott, baráti hatalom áll mögöttük. A szerzők logikája szerint tehát lett volna módjuk arra, hogy „kiugorjanak”, hogy megmutassák, mit tudnak. Nem tették.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 6. számában jelent meg, 2018. június 22-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! 

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.