A játék és a nemzet

Két albán származású futballista, Granit Xhaka és Xherdan Shaqiri a kétfejű albán sas megformálásával ünnepelte a szerbek felett aratott győzelmét. „Mindenfajta nemzeti alapon történő provokálást, hergelést és uszítást elítélendőnek tartok, de Granit Xhaka és Xherdan Shaqiri viselkedését egyenesen undorítónak. Remélem, a FIFA így is elmarasztalja őket, hogy Svájc színeiben hergelték a szerbeket!”

Hirdetés

A fenti házmesterkommentár érdekes módon nem egy neomarxista blogon vagy egy anarchista újságban, hanem a magát konzervatívnak tekintő Mandiner virtuális hasábjain fogalmazódott meg. A szerzőnek két alapvető problémája van: egyik, hogy az albán származású játékosok a szerb szurkolókat hergelték; másik, hogy ha már ezt tették, mit keresnek a svájci válogatottban.

Nos, hergelés és hergelés közt bőven van különbség. Ha a két albán származású játékos a péniszét mutogatja vagy szerb zászlót éget, érteném a polkorrekt indulatot. Minden körülmények közt hiszek a szólásszabadságban, de abban is, hogy az ilyen extrém pillanatokban érdemes rámutatni egy-egy gesztus merő primitívségére, kulturálatlanságára vagy öncélúságára. Bár nem hörögnék FIFA-büntetésért, mégis érteném, ha a döntéshozók az ilyen magatartást biztonsági és marketingszempontok mentén szankcionálnák

A politika is ott van a vb-n

Noha elsősorban az orosz huligánok viselkedésétől tartott mindenki a most zajló világbajnoksággal kapcsolatban, az utcai erőszak egyelőre – szerencsére nincs jelen a világ talán legnagyobb sportrendezvényén. A politika viszont megjelent, és máris elkezdte mételyezni a vb hangulatát, igaz, egyelőre nem sok sikerrel.

A kezekből formált kétfejű sas azonban nagyon más eset: nem primitív, hanem kifinomult, nem kulturálatlan, hanem nagyon is kulturált, továbbá nem öncélú, hanem kifejez valami fontosat a két labdarúgó identitásáról. Egyikük apja három és fél éven át raboskodott politikai fogolyként szerb börtönökben, másikuk családja pedig épp a szerbek koszovói tömeggyilkosságai elől menekült Svájcba. Számukra az a gólöröm revans volt a családjuk és a népük nyomorúságáért.

A válogatott labdarúgásnak épp ez a legfontosabb funkciója: a futballpályákon nyilvánosan elégetni azokat a sérelmi energiákat, amelyek szerencsétlenebb korokban háborúkhoz és népirtásokhoz vezettek. A válogatott futball olyan háború, ahol a nemzetek végre vértelenül küzdenek meg egymással. Ezeknek a gesztusoknak és indulatoknak sehol a világon nincs jobb helyük, mint a futballpályákon, ahol felgyűlhetnek, kirobbanhatnak és eléghetnek. Aki a futballstadionok helyére plázát, a vértelen háborúk helyére látványos szórakozást, a szurkolás helyére meg popcornzabálást követel, az épp annak a lelki munkának a mélységes meg nem értéséről tanúskodik, amit a társadalmak a világversenyeken szurkolva végeznek el. Ma már ott tartunk, hogy a konzervatívok is biztonságos tereket követelnek, hús-vér emberek helyett jól fizetett, érzelemmentes sztárokat, akik nem azért élnek magasan hazáik – vagy választott hazáik – életszínvonala felett, hogy nemzeti identitásukat a pályára vigyék: busásan megfizetjük őket, hogy elfelejtsék, kik ők és honnan származnak, úgyhogy a góljaik után legyenek szívesek plázába illő módon ünnepelni, a meccs végén pedig egy nagyszabású Benetton-reklám keretében közösen elénekelni az antirasszizmus himnuszát, az Ebony and Ivoryt!

A fent idézett írást a Mandiner jelentette meg, amely orgánum tejes identitását a kultúrharcra tette fel, azzal sem törődve, ha az épp jogállami vagy humánus normákat sért – mint teszi azt mondjuk a „Stop, Soros!” törvénycsomag. A portál szerzője ezúttal mégis szivárványszínű rongyokba öltözik: a politikai korrektség elleni, amúgy kötelező harcnál láthatóan fontosabbnak érzi, hogy a muzulmán albánokon üssön egyet, a keresztény szerbekkel pedig testvériséget demonstráljon. Csakhogy a Mandiner szerzője ezzel mindössze azt fejezi ki, hogy nem érti – és nem is szereti ezt a játékot.

Ha jól vettem ki, a két albán származású labdarúgó kezéből nem az iszlám kardját formálta meg, nem egy vallási szimbólumot, hanem a kétfejű sast, Albánia nemzeti jelképét. A Mandiner szerzőjét ez azonban nem zavarja meg – a nacionalizmus gyermekbetegségét kiheverő posztmodern sovinizmus megoldóképlete a jobboldalon adott: egy keresztény és egy muzulmán személy konfliktusában keresztény a keresztény mellé, muzulmán a muzulmán mellé sorol. Ez a világ régi-új rendje.

A hús és a sérelem piaca

Ha emberi nőstény vagy hím párosodni kíván, szexuális javaival kétféle tőzsdén kereskedhet. Egyik a hús-, másik a metoo-piac.

Súlyosbító körülmény volna, hogy a két labdarúgó svájci színekben futballozik, ha egyszer ilyen erős a kötődésük az albán nemzeti traumákhoz? Ezt a kérdést sem igen szokták feltenni a hazai jobboldal kulturáltabb köreiben – nem pusztán azért nem, mert ismerik, hanem mert el is ismerik a kettős identitás létét. A jobboldal kulturálatlanabb köreiben persze tagadják ezt, ami azonban rendszerint a zsidózás, nem pedig a szerbekkel való haverkodás célját szolgálja. Miért is ne kötődhetnének ezek a játékosok őszintén Svájchoz, ahol felnőttek, és amelynek alighanem a kultúráját, a nyelvét és a működését is jobban értik, mint Albániáét? Miért ne tarthatnák ugyanakkor fontosnak az anyanyelvüket, a családjuk és a népük történelmét?

Puskás Ferenc sváb néven, Purczeldként látta meg a napvilágot, és még a spanyol válogatottban is játszott – ettől talán kevésbé lett volna magyar? Elítélte volna őt a Mandiner publicistája, ha spanyol színekben gólt lő a Szovjetuniónak, aztán turult formál a kezéből? Jól tudjuk, hogy nem: hősnek gondolta volna, és igaza lett volna. Granit Xhaka és Xherdan Shaqiri a svájci nemzet albán hősei, és az albán nemzet svájci hősei. Valamit megháláltak azoknak, akik befogadták őket, és valamit megtoroltak azokon, akik a népüket irtották. Erre való a futball.

„El fogjuk vágni a nyakatokat” – Magyar Hang-ajánló

Keresse az újságárusoknál és a Digitalstandon! Ízelítő a tartalomból.

Hirdetés

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 7. számában jelent meg, 2018. június 29-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! 

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.