Növekvő árnyak

Az egyre jobban a feledés homályába merülő, de nemrég az egész világ figyelmét felkeltő nagy-britanniai gyilkossági kísérlet, amelyet a volt orosz kém és lánya ellen követtek el, novicsok idegméreggel, igen ijesztő képet rajzol fel az orosz hatalom türelmetlen kíméletlenségéről. Minden jel szerint ezzel a leszámolási próbálkozással – aminek a következményeit az elkövető fél valószínűleg számításba vette – és utána a diplomáciai kiutasításokkal a nemzetközi kapcsolatok új, még inkább bizalmatlan szakaszba léptek. Még nyilvánvalóbbá téve a konfrontáció és a katasztrófával fenyegető tévedés növekvő veszélyét.

A jelenlegi hátborzongató szituációban a nyugati hatalmak arra kényszerültek, hogy újraértékeljék viszonyukat Oroszországgal, mivel egyértelműen felelőssé teszik az idegméreg használatáért. Kérdőre vonva szavahihetőségüket, eddigi kezdeményezésüket, amelyek a kölcsönös bizalom újraépítését szolgálta volna a krími események óta. Persze itt automatikusan felmerül a kérdés, vajon ezzel a tettel Oroszország mennyire akarta Európát instabillá tenni, elindítva egy újfajta félelem mechanizmust. Valamint nem megkerülendő az a megállapítás – ismerve az orosz befolyás mértékét az unió egyes országaiban, így Magyarországon is –, hogy bizonyos nemzeteknek nagyon kellemetlen ez az ügy.

Mert a nyílt állásfoglalás, az egyik oldal melletti egyértelmű elköteleződés kihatással lehet a további mozgásterükre, megítélésükre. Ezeknek az országoknak, belegabalyodva az orosz hálóba, nehéz határozottságot mutatni, mert az orosz fél nem kultiválja a hálátlanságot, az árulást – aminek súlyos következményei is lehetnek. Így ezek az államok, tartva a retorzióktól, próbálják nem nevén nevezni az eseményeket, a szereplőket, valamint akkor is nyugtatni a közvéleményt, amikor az elrettentés művészetét lenne szükséges újratanulni. Ezzel láthatóan megértik az orosz politikai hitrendszer alapjait, de a kedvező hitel vagy az olcsó áram reményében figyelmen kívül hagyják a nemzetközi biztonságot és Európa jövőjét, benne Magyarország helyzetét, ami nagyon könnyelmű, rövidlátó politika.

A magyar kormány jelenlegi vezetői, főleg Paks II. elfogadása óta, úgy tűnik, még mindig ambivalensen viszonyulnak a rendszerváltás előtti korhoz, világrendhez. Talán ezt a legjobban bizonyítja, hogy kormánypárti színekben még ügynökmúlttal is vezető tisztségben lehet maradni – áttételesen legitimálva az akkori rendszert és módszereit, valamint a mindezt biztosító megszálló katonai hatalmat. Ezt az üzenetet értik itthon is, és valószínűleg máshol is. Valakit felháborít ez, de másokat inkább az a politika botránkoztat meg, amelyet az említettek a hatalmi terjeszkedés érdekében folytatnak.

Kelet felé fordulni, amikor nyilvánvaló, hogy a hatalom oda tolódik, elvileg logikus. De sértődöttségből alakítani a külpolitikát vagy olyan országok felé fordulni, ahol jobban megtűrik a korrupciót, már inkább ellenkezik a nemzeti érdekekkel. Mindenféle kényszerítő okok nélkül, hosszú, beláthatatlan időre engedni egy külföldi hatalom befolyásának – a nép hozzájárulása nélkül – olyan történet, ami talán nem rólunk szól. Könnyen lidércessé válhat, és nemcsak azt nem vesszük észre, hogy kicsúszott a gyeplő a kezünkből, de még azt sem, hogy az ország szekere rossz helyre lett kötve.